Michael Frayntől nagy többségünk bizonyára csak az Ugyanaz (vagy Még egyszer) hátulról című darabot ismeri, no meg hallottunk a Balmoralról, de azt csak Hamvai Kornél Szigliget című átiratában láthattuk. Ezek alapján elsősorban professzionális komédiagyártónak gondolnánk, és nemigen jutna eszünkbe, hogy életművének nem csekély részét teszik ki Csehov-fordításai, hogy a Cseresznyéskertet (1978), a Három nővért (1983, majd 1988), a Sirályt és a Ványa bácsit (1986) ültette át angolra. Így viszont már az sem meglepő, hogy Vadméz címmel átírta a Platonovot. Mégsem könnyű kitalálni, vajon milyen szándékkal tette ezt. Hiába követhetjük nyomon pontosan, hogy kit és mit hagyott ki, mely mondatokat vett át és melyeket revideált, az átírás lényegi célja, értelme némiképp homályban marad. A cím ugyan a szövegben emlegetett „vadmézes hetekre” utal, és ugyanúgy a szerelmi bonyodalmakat emeli ki, mint egy másik címváltozat, amely az orosz Don Juanra utal. Maga a szöveg azonban ennél sokkal összetettebb. Nézőpont kérdése viszont, hogy mit tekintünk lényegesnek, és mit nem. Egy internetes hirtelenkritika szerint a „Gárdonyi Géza Színház magyarországi bemutatóját látva, nem sok változást észlelhetünk az eredeti műhöz képest”. S ha azt vesszük, hogy Frayn éppen azt nem teszi meg Csehovval, amit az ő Balmoraljával Hamvai, illetve az Ugyanaz hátulróllal a Mohácsi testvérek, azaz nem emeli ki eredeti környezetéből, nem adaptálja más kor, más helyszín viszonyaira, szóval látványosan-külsődlegesen nem szakít a fiatal Csehov szellemével és problémáival, ezt az ítéletet akár helytállónak is gondolhatnánk. A szereplők számának radikális csökkentése, szerepek összevonása, szövegek kiigazítása mind lehetne pusztán erőteljes dramaturgi beavatkozás, esetleg olyasféle szándékra utalhatna, hogy a gyakorlott színpadi szerző, a nagy Csehov-művek alapos ismerője a pályakezdő író szertelenségeit, túlzásait kívánta mindössze lenyesegetni. Az ifjúkori zsengéből érett alkotást, még egy igazi nagy Csehov-drámát szeretett volna írni. Ezzel azonban óhatatlanul kiszűrte a szövegből a sokat akaró, sokat markoló fiatalember mondanivalójának túlhabzását is. Nemcsak áramvonalasította a művet, de hangsúlyait is erőteljesen megváltoztatta. A szereplők számának csökkentésével nemcsak áttekinthetőbbek lettek a viszonyok, de szegényedett is a társadalmi környezetrajz. Nincsenek zsidók és nincsenek apák és fiúk Frayn változatában. Vengerovics kocsmáit és váltóit megkapja Petrin, az egyik szomszéd. Ugyanakkor a cím sugallatával éppen ellentétesen a Vojnyicev család anyagi gondjai, a birtok elvesztése, ami az eredetiben némileg háttérbe szorul az erkölcsi és szerelmi problémák mögött, csaknem olyan hangsúlyt kap, mint a Cseresznyéskertben. Két lényeges ponton pedig Platonov és Szofja története is megváltozik. Az elején és a végén. Csehovnál az asszony nem ismer rá Platonovban egykori szerelmére, Fraynnél a férfi képtelen a nőt azonosítani. Az eredeti változat világos: Platonov a felismerhetetlenségig megváltozott, megkopott, egyáltalán nem ugyanaz a lelkes, nagyszerű, ambiciózus fiatalember, mint aki Szofja emlékezetében él. Lényegesen mást a fordítottja sem jelenthet, hiszen a lány jelleme, világképe, ábrándjai, eszményei nem vesztek el, másfelől az ő esetleges átalakulása ebben a történetben nem is lenne igazán fontos. Frayn változatában tehát egyszerűen a hangsúly helyeződik át Platonov belső, kívülről láthatatlan átalakulására, arra a lelki-szellemi kopásra, amely az emlékezetét is kikezdte: már nem is tud, vagy a lelke mélyén nem akar visszaemlékezni értelmes, tartalmas, értékes ifjúkorára. A darab végén pedig Szofja nem lövi le Platonovot, hanem az gondos dramaturgiai előkészítés után maga rohan neki egy vonatnak, mégpedig inkább ösztönös menekülésképpen, mintsem tudatos öngyilkossági szándékkal. Egyfelől tehát a Platonov megmentésén-megváltásán szorgoskodó asszony is éppoly tehetetlenné, kétségbeesetten eltompulttá válik, mint mindenki a darabban, másfelől pedig nincs ítélet és ítélet-végrehajtás, mindössze a sors telik be az életét elherdáló férfin, elviszi az ördög. A szerző Platonov eltűntekor kénszagot is emleget.
Mindez végső soron inkább csak hatás-vadászabbá teszi, mintsem jobbá, kiérleltebbé, igazán formásabbá alakítaná a darabot. Hacsak nem nézzük paródiának. Az elrajzolás, élezés, hegyezés módja és mértéke tulajdonképpen ezt is megengedi.
Radoslav Milenkovic egri (át)rendezésében az átirat még zavarba ejtőbb. Az első részt finom kidolgozás, gondosan megtartott egyensúly jellemzi szinte minden vonatkozásban. Sokáig azt a benyomást kelti, mintha egy precízen megcsinált, biztos dramaturgiai szaktudással megigazgatott, de azért igazi Csehov-történetet látnánk. Juraj Fabry díszlete nyírfaerdő előtt álló puszta terasszal jelzi a birtokot, ahol éppen indul a nyári szezon, a tulajdonosok érkezésének megünneplésére készülnek. A komikum kellemesen színezi, árnyalja a lassan kibontakozó konfliktusokat. Szűcs Edit természetesnek ható nyári eleganciába öltöztette a szereplőket, majd később ironikus fürdőruhákban jelennek meg, mintha strandolásról érkeznének, esetleg éppen a Cseresznyéskert második felvonásából. Bozó Andrea özvegy Vojnyicevaként magabiztos kellemmel irányítja a birtokára érkező ismerősök, hódolók és hitelezők hadát. Mindenki a helyén van, Vajda Milán melák és mulya semmittevő a mostohafia szerepében, Safranek Károly, Nagy András és Nádasy Erika szép összhangban adja a Trileckij famíliát, Rácz János és Venczel Valentin finoman komikus földbirtokos kettőst alkot, Mészáros Sára megszeppent Grekova, Blaskó Balázs félelmetesen sötét falusi tolvaj és gyilkos, Sata Árpád kidolgozottan vicces küldönc. Az egyre jelentékenyebb színésznek mutatkozó Mészáros Máté kötekedő Platonovjából pedig sugárzik a belső üresség, tehetetlenség kétségbeesése.
A második rész elejére aztán a rendezőnek mintha elfogyna a türelme a finom kidolgozáshoz, vagy maga sem tudná eldönteni, mit is rendezzen, az igazi Csehov utánzását, vagy paródiáját. Vojnyiceva fölkínálkozását, amikor el akarja csábítani a kelletlenkedő Platonovot, ocsmány üzekedés-imitációval vicceli el. A tragikomikus kifejlet felé tartó játék stílusát nem továbbviszi ez a jelenet, hanem megtöri. Nem következik az addigiakból, és nem vezet tovább ahhoz, ami utána következik. Viszont kedvét szegi a nézőnek, hogy kellő érzékenységgel fogadja be, amikor a nyírfák is a levegőbe emelkednek, merthogy a történet groteszk, egyszerre mulatságosan képtelen és valószerűtlenül komor színei annyira fölerősödnek, az egységnyi területre és időre jutó szenvedés mértéke úgy meghaladja a kibírható mértéket, hogy végül parodisztikus humorba csap át.
Pedig a befejezés elgondolása szép lenne. A vasúti sín nem a szerző elképzelése szerint kanyarodik előre, hanem a rivaldát követve halad a színpad előterében. Így nincsenek se közeledő, se távolodó vonatfények, csak halljuk a szerelvény közeledtét, látjuk a füstjét, amelyben Platonov egyszerűen eltűnik. Kénszag sincs természetesen. Ez szinte jobb, mint az eredeti. Persze nem mint a Csehové, hanem mint a Frayné.
ZAPPE LÁSZLÓ
