Minden ötlet nagyon jó, amivel az Örkény társulata a Jógyerekek képeskönyvének nekilátott. Jó ötlet volt a kabarévonalat erősíteni a színház profiljában. Jó ötlet volt fölkérni hozzá Ascher Tamást – Csehovok, Ibsenek, Gorkijok után rendezzen végre valami nagyon nem lélektani realistát! Jó ötlet volt holmi klasszikus helyett biedermeier tanmesét választani irodalmi alapanyagnak, nem kevésbé jó ötlet volt Parti Nagy Lajossal magyaríttatni. Jó ötlet volt a társulat apraját-nagyját felvonultatni benne, a Darvas Ferenc-féle kamarazenekarról nem is beszélve.
Ötletnek mind-mind nagyon jó volt, csak hát a végeredmény – az nem elég átütő. Ascher mint holmi ínyesmester vette Hoffmann doktor 1844-ben íródott Struwwelpeterjét, amelynek elrettentő pedagógiai célzatossága az eltelt másfélszáz év alatt morbiddá érlelődött. A horrorízeket felerősítendő megspékelte a gothic szubkultúra legjavával: a Tiger Lillies zenéjével, Tim Burton vizuális megoldásaival. Végül az egészet Parti Nagy csipetnyi nyelvi leleményeivel fűszerezte. Csakhogy a minőségi hozzávalóktól még nem lesz a belőlük készülő étel is új minőség – de még csak minőség sem feltétlenül. Az ízek özöne még nem az aromák harmóniája: ami magában kóstolva markáns, összeöntve ízetlen lehet. A jógyerekek képeskönyvével az a baj, hogy az egyenként karakteres összetevők együttesen kioltják egymást: az előadás horrornak nem félelmetes, blődlinek hosszú, pedagógiakritikának idejét múlta.
De hagyjuk a konyhaművészetet! A szakácskönyvek „végy”/„tégy” kategorikus utasításai helyett következzék a „mit nem kellett volna venni”/„mit kellett volna másképp beletenni” kevésbé praktikus bölcselkedése.
Kezdjük a Tiger Lillies-féle zenés eredetivel, a Struwwelpeter nyomán készített Shockheaded Peterrel. Műfajilag mindenfélének nevezték: viktoriánus rémvarietének, junk operának, cabaret macabre-nak. Magára a Tiger Lillies együttesére még ennél is többféle címkét aggattak. Voltak már alvilági anarchisták, brechti blues band, kasztrált kabarettisták, excentrikus esztrádzenészek, még cigánymutatványosok is. Mindebből annyi a tanulság, hogy nem szabad készpénznek venni, amit a PR-újságírók műsorelőzetesként összeírnak. A Tiger Lillies zenéje ugyanis per excellence kocsmazene – Martyn Jacques, az együttes vezetője per excellence kocsmazenész. Nyakában tangóharmonikával bependerül az ivó ajtaján és már kezdi is. A sörök mellől először csak oda-odapillantgatnak, aztán nem bírják levenni róla a tekintetüket. Fura ember fura hangon fura dalokat énekel. Rettenetes dalokat. Nem lehet rájuk nem figyelni. Van bennük minden, amit az emberi aljasság-romlottság produkálni csak képes. A hősei kurvák és dílerek, stricik és mindenféle perverziójú paráznák. Aljasak és erőszakoskodnak, lopnak, csalnak, ölnek és meghalnak. Martyn Jacques rendszerint falzettbe felszorított hangon énekel. Szépnek nem szép ez a hang, de nagyon sokféle. Tud rikácsoló lenni, alakoskodó, hamis, vagy éppenséggel kisfiús, álnaiv, alamuszi, feminin, sőt angyali is. A legiszonyúbb, amikor angyali. Amikor angyalhangon énekli a legelvetemültebb rémségeket (Forgács Péter használt hasonlót a Privát Magyarország sorozatában, amikor az 1944 nyarán készült sárgacsillagos családi felvételek aláfestéseként gregorián fiúkórus énekelte a harmadik zsidótörvényt. Attól is kilelte az embert a hideg.) Amikor Martyn Jacques nem kontratenor, akkor basszus. De olyan basszus, hogy abba a Don Giovanni kővendége is belesápadna. Amikor a Seven Deadly Sinst énekli, a hangja puha, sötétje pedig reménytelenül mindent beborít. Ahogy a kettőt váltogatja, az végképp zavarba ejti az embert. Akkor most melyik az igazi hangja? Mindegyik? Egyik sem? Esetleg a kettő ugyanaz? Az embertelenül mély és az embertelenül magas ugyanannak lenne a két hangbeli megnyilvánulása?
Az ember kétségbeesett pillanataiban avval szokta vigasztalni magát, hogy egyéni nyomorúsága csak egy érzés – szenvedésünk szubjektív állapot csupán, maguk a világot irányító erők közömbösek irántunk. De mi van, ha ez mégse igaz? Ha a szenvedés az igazibb valóság, a világot irányító erők pedig éppen rajta keresztül mutatják meg igazi arcukat? Mi van, ha a fölöttünk álló erőnek szándéka van velünk, csakhogy az a szándék csöppet se jó? Ha a látszólagos közömbösség valójában részvétlenség? Mi van, ha az Isten gonosz?
Martyn Jacques-ból ihletett pillanataiban a Végső Dolgok Rettenete szól.
A Shockheaded… persze egyszerűbb esetnek tűnik: ennek a hősei végtére is csak gyerekek, a „sorsukat irányító nagyobb erő” pedig nem más, mint a két szülő. Ettől azonban még korántsem egyszerűbb az eset. A gyermeki szorongás is feneketlen mélység, ebben sincsen fogódzó. Amibe ugyanis fogódzkodni lehetne, nem más, mint a rettegés tárgya maga – a Végső Dolgok Rettenetének esetében Isten, a gyermeki szorongás esetében a szülő. Az utóbbi az előbbinek archetipikus esete, ha tetszik: alapmetaforája. Mi van, ha a szülői hatalom, amelynek ki vagyunk szolgáltatva, se nem bölcs, se nem igazságos? Ha nem azért büntet, hogy megjavítson, hanem mert stupid és élvezi? Mi van, ha rosszaságainkért nem nyerünk tőle bűnbocsánatot? Ha arra ítéltetünk, hogy értelmetlenül elpusztuljunk?
A Shockheaded… West End-i változatát jegyző Phelim McDermott és Julian Crouch rendezőpáros nagyon is tisztában lehetett vele, hogyan lehet a fizikai szorongást metafizikaivá növeszteni. Nemcsak a Tiger Lilliest kérték föl komponálni, az előadás színházi részét kivitelező Cultural Industries társulatot is úgy instruálták, hogy a Shockheaded… gyerekszereplőit bábokkal játsszák el. Akik látták a Garas Dezső-féle bábszínházi Az ember tragédiáját vagy Csák Zsolték Noé bárkáját, azoknak nem kell magyaráznom: a bábszínház – és azon belül is a marionett – alkalmasint a legalkalmasabb médium, hogy a szereplők teremtmény-voltát, isteni kiszolgáltatottságát megérzékítse.
A bábozás persze más tekintetben is telitalálat. McDermotték azt is tudták, hogy a Tiger Lillies csak úgy működik kőszínházban, ha természetes közegét, a kocsmamiliőt sikerül oda átmenteni. A Shockheaded…-ből végül hátborzongató vásári bábjáték kerekedett. Pedagógiai grand guignol a Végső Dolgok Vurstlijában – ahol nem Vitéz László az ördögöket, hanem a teremtő a teremtményeit ütögeti agyon.
A pesti előadás a Tiger Lillies zenéjét használja, egyébiránt azonban a londoni előadástól szinte mindenben eltérő megoldásokat alkalmaz. Martyn Jacques sok-sok funkcióját Ascher szétosztogatja a társulat hús-vér színészei között. A Shockheaded…-ben Martyn Jacques énekel, zenél, grimaszol, a Jógyerekek…-ben a színészek énekelnek, játszanak, zenélni pedig a zenekar zenél. Kitüntetett szereplő persze itt is akad: Parti Nagy jóvoltából, Gálffi László megformálásában színre lép dr. Roboz. Valamit ő is megörököl Martyn Jacques attribútumaiból. Ő is nagyon cinikus, ő is eléggé aberrált, ő is nem kicsit fura. Martyn Jacques persze gazdája-ura-istene volt a londoni előadásnak, a pesti dr. Roboz ehhez képest csak egy konferanszié. Meg kell hagyni, Parti Nagy alaposan kiszínezi a figurát. Robozból pszichiáter-sarlatánt csinál, aki a jelenetek között divulgatív kiselőadásokkal traktálja a nagyérdeműt, amelyekben áltudomány és erkölcsnemesítés gabalyodik egymásba kibogozhatatlanul. Gálffi saját leleménye, hogy bár Roboz egy hangjába szerelmes hólyag, annyira cinikus, hogy saját dumáit se bírja komolyan venni. Félhangosan kibeszél belőlük; miközben a színpadon jelenet zajlik, ő a proszcénium sarkában kis lábaskából megvacsorázik; ha nincs rajta a fejgép, körmöt nyír, legyintget, tenyérbemászóan privát. Gálffi nagyon jó színész – minek tagadjuk, színészi eszközeinek tárháza sokszorosa Martyn Jacques-énak. Csak egyvalamit nem tud az ő Roboza, amit Martyn Jacques kisujjból tudott: kiismerhetetlenül félelmetesnek lenni. És ez bizony egy horrordarabban baj. Még nagyobb baj, hogy a Jógyerekek… szereplői közül senki más se tud.
A Tiger Lillies mellett az Örkény-beli előadás másik cult gothic ihletője Tim Burton amerikai rendező. Burton filmeket rendez, tehát nyilván hatott vizuálisan a Jógyerekek…-re – de nem kizárólag vizuálisan. Nyilván inspirálta Nagy Fruzsina jelmeztervezőt Burton Ollókezű Edwardja, amikor a kócos Petikét tervezte, a Beetlejuice, amikor a gonosz Fricike frizuráját készítette, megihlette a halott menyasszony, amikor szerencsétlenül járt gyerekek sminkjét festette. De ha jól sejtem, nem merül ki ennyiben az amerikai mesternek Örkényékre gyakorolt hatása. Tim Burton és Ascher Tamás is szegről-végről lelki rokonságban állnak – talán nem véletlen, hogy mindketten rendeztek már Sweeney Toddot (még ha inspirálásról ebben az esetben nemigen lehet is szó: Ascher 1999-ben rendezte Kaposváron a darabot, Burton 2007-ben a filmet).
Tim Burton rengeteg filmet jegyez producerként, illetve rendezőként, de ezek nem mind egyformán édes gyermekei. Olyan összamerikai mitológiák megfilmesítése fűződik a nevéhez, mint például a Batman vagy a Majmok bolygója – a végeredményben azonban több az összamerikai mitológiaság, mint a „börtönösség”. A szerző szívéhez sokkal közelebb állnak sötéten érzelmes mesefilmjei – mint az Ollókezű Edward vagy a Charlie és a csokigyár –, szíve csücskében pedig alkalmasint animációs bábfilmjei foglalnak helyet: a Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony. Sokat elárul irántunk táplált érzelmeiről – csakúgy, mint vizuális igényességéről –, hogy mindkettő stop-motion technikával készült. A számítógépes animáció korában Burton képes volt ásatag trükkfilmes eszközökkel, kockánként fényképeztetni végig ezeket a filmeket!
A Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony meséjének van egy morfológiai közös tulajdonsága is. Mindkettő világok találkozásáról szól, ahol is az egyik világ mindkét esetben a túlvilág. A burtoni csavar pedig az bennük, hogy bármilyen hátborzongatónak tűnjenek is a síron túliak, szimpátiája-empátiája a nézőt hozzájuk, és nem az evilágiakhoz köti. A Karácsonyi lidércnyomásban a túlvilági Halloween Város nagy fia, Csontváry Jack igazi művész, Mindenszentek estéjének elismert rendezője, ezzel szemben Karácsonyfalvának az ura, a Mikulás nem más, mint egy dagadt nyárspolgár. A halott menyasszonyban egy puhapucájú vőlegény menekül egy rákényszerített érdekházasság elől egy minden porcikájában izgalmas csontváz-lány karjaiba.
Ascher rendezése nem kevés szerkezeti hasonlóságot mutat Burton animációs filmjeivel. A két világ, amely a Jógyerekek…-ben találkozik, a szülőké, illetve a gyerekeké. Az apróságok ugyan rosszalkodnak is, hullaszerűek is, mégis az övék a néző rokonszenve, nem pedig a kibírhatatlanul normális szülőké. Az Ascher-féle előadás stílusproblémája, hogy a különböző stíluselemek nem a két világ mentén válnak el – pedig nagyon adná magát ez a megoldás. Az egyik stíluselem nyilvánvalóan a „vásári vonal” lenne. A népszínház a maga vaskos, de annál ütősebb tréfáival a gyerekvilág sajátja: a nemcserék, halmintás lepedő mint folyó, a karácsonyfaégős kigyulladás mint tűzhalál, a tükrön lovaglás mint repülés. A másiknak, a Burton-féle viktoriánus vonulatnak kéne tükröződnie a szülők vizuális világában: a gyerekszoba gemütlich tapétájától a karácsonyi ajándékosztáson át a vacsorához terített asztalig.
Többé-kevésbé ez így is van az előadásban – ha így van, működik is a jelenet. Ha férfíszínészek játszanak kislányokat, az elidegenítés mindig nagyon ütős: Polgár Csaba remek a piromániás Hennike szerepében, Debreczeny Csaba is nagyon jó, amint éhen hal finnyáska Augusztaként. Fordított felállásban halványabb a hatás. A színésznők közül csak Pogány Judit ujjszopó Konrádja üt igazán – az sem a nemcsere miatt, hanem mert Pogány egy csecsemő szorongásait játssza el hitelesen.
Mondom, ha világok mentén válnak el a stíluselemek, működnek a jelenetek. Csakhogy a stíluselemek nem feltétlenül válnak el, ha mégis, akkor sem következetesen. A nemcsere nemcsak a gyerekekre terjed ki, a mamát is férfiszínész, Széles László játssza. Az ő megformálásában a jó modor apostola ugyanolyan harsány, sőt a karácsonyfa árnyékában még harsányabb-közönségesebb, mint a kibírhatatlanul rossznak mondott gyerekei. Anyának persze így is, úgy is ellenszenves, csakhogy a baj innentől nem a megjátszott negédes modorral van, hanem hogy nincs modor egyáltalán. A vacsoraabrosz lerántása akkor nőhet ütős jelenetté, ha a terített asztalról elhisszük, hogy legalábbis a szülők szemében szentség, a család békéjének-gyarapodásának metaforája. Ha a színészek a semmit ülik körbe, és az ölükben kifeszített lepedőről kanalazzák a lepedőre festett étkeket, nemhogy családi szentség, de még egy metafora sem képződik meg körülötte. Nem is működik Fülöpke abroszrántós jelenete. A levágott ujjakból sugárban spriccelő vért sem lehet horrorelőadásban piros pertli kihúzásával imitálni – ez így komolytalan.
Szólni szeretnék még a fordításról. Parti Nagyot magyarirodalom-szerte ünneplik, amiért megújította a dráma klasszikusainak nyelvét. És méltán: Kaposvártól az Új Színházig, a Katonától az Örkényig játsszák az ő szövegeit. A Jógyerekek… magyarításánál is tágas szociokulturális mezőket barangolunk be vele a német eredeti meséskönyvtől az angol bábelőadáson át a magyar sokkoperáig. Hoffmann doktor Struwwelpetere virtigli biedermeier alkotás volt – Parti Nagy a magyarításba belerakta hát, ami a magyar magasirodalomból biedermeierként ismerős: Vörösmartyt és Petőfit. Csakhogy a Shockheaded… révén a darab valahol mégiscsak angol import. Írt hát bele angolos szóviccet is: nincs a hómnál szvítebb hóm. Aztán az se mellékes, hogy ennek a XIX. századi képeskönyvnek a pedagógiai mibenlétét, a velünk született ösztönök mindenáron való elfojtását Sigmund Freud fedte föl – beleírt hát egy pszichiátert is konferansziénak. A biedermeiernek ugyan nincs köze Freudhoz, ahogy Freudnak és a biedermeiernek se túl sok Angliához. Azt sem lehet várni, hogy a három dolog összegyúrásából egy negyedik, új kulturális jószág szülessék. De nem is így működik a fordítás. Ezeknek az allúzióknak a révén a művelt nagyérdemű és a fordító – a fordító képviseletében eljáró színészek – összekacsintanak: te is érted, én is értem, mindketten jók vagyunk.
De ki fölött, mi fölött kacsintanak össze? Rég nincs már cenzor, se besúgókkal operáló hatalom… Akkor talán a mű fölött? Ha csak úgy nem. Igen, efölött az alantas ösztönökre bazírozó zenés horror fölött! Én úgy csinálok, mintha ijesztenélek, te úgy csinálsz, mintha ijednél, de azért mi fölötte állunk ennek, hehehe.
Úgy csinálni, mintha, közben az egészet kinevetni – ezt hívják paródiának.
Parti Nagy, Ascher és az Örkény társulatának színészei tehát a Shockheaded... magyarításának apropóján horrorparódiát mutatnak be. Csak hát a paródia – a vele rokon mindenféle imitációval, persziflázzsal egyetemben – előképénél meglehet, intellektuálisabb, de biztosan erőtlenebb.
ZSÁMBOKI ANDRÁS
