A címbeli idézet szerzője Jovan Ćirilov, a 16. Szabadkai Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztivál tanácselnöke. Vagyis 2009-ben ő irányította annak a kilenctagú bizottságnak a munkáját, amely százharminchárom jelentkező és meghívott közül kiválasztotta tizenhét ország húsz produkcióját. A 2009. május 17. és 23. között megrendezett találkozó versenyprogramját számos egyéb esemény kísérte: a hazai és külföldi hivatásos színházak, együttesek, szólisták és amatőr csoportok fellépéseit rajzfilmvetítések, kiállítások, könyvbemutatók, koncertek egészítették ki. Az 1994 óta évente megrendezésre kerülő találkozó megteremtője, irányítója, házigazdája és spiritusz rektora Slobodan Marković, a Szabadkai Gyerekszínház korábbi igazgatója. A fesztivál adminisztratív hátterét a város szabadegyeteme biztosítja.
Az évek folyamán több olyan programponttal gazdagodott a rendezvény, amely maradandó értékeket hozott létre. Ezek között első helyen érdemel figyelmet a könyvkiadás. A fesztivál 2006 óta az európai színház- és bábszínházelmélet négy jelentős alapművét jelentette meg. Ebből három a kiváló lengyel esztéta, Henryk Jurkowski munkája (A bábszínház metamorfózisai a XX. században, A bábjáték elmélete, Edward Gordon Graig világa), a negyedik Szergej Obrazcov Hivatásom című önéletírása. Amikor arról faggatom Marković urat, hogyan tudott támogatókat szerezni ilyen „periferikus” szakkönyvek megjelentetéséhez, nem részletezi küzdelmeit a támogatókkal. Mindössze annyit mond lakonikusan, hogy nem volt könnyű. Aztán persze megkérdezi, hogy mi hogy állunk a hasonló könyvek kiadásával. Én sem ismertetem mélyrehatóan az ezzel kapcsolatos gondjainkat. Csak annyit válaszolok, hogy Obrazcov könyve nálunk is megjelent. (Azt gondosan elhallgatom, hogy csak az első fele látott napvilágot még 1954-ben a Művelt Nép Könyvkiadónál, amely a II. világháború végéig követi a szerző pályafutását.)
A másik újdonság a 2000-ben bevezetett „Kis herceg” életműdíj átadása, amelyet minden évben egy hazai és egy külföldi alkotó (színész, rendező, teoretikus) vehet át. A díj egy szobor, a montenegrói Mijo Mijušković elegáns kisplasztikája és a vele járó – szimbolikusnak szánt – pénzösszeg. Fontos a szobrász származása. Marković is Crnogorac; büszkén mutatja szobája falán a fekete hegyek országának látképét. Elérzékenyül, amikor Petar Njegošt, Montenegro hajdani költő-metropolitáját, a Hegyek koszorúja íróját említem. Nem azért, hogy a tájékozottságomat fitogtassam; valóban nagyon közel áll hozzám a püspökfejedelem, aki úgy kezdte költői pályáját a XIX. század harmincas éveiben, hogy népi deseterác versformába ültette az Iliász és az Ének Igor hadjáratáról részleteit.
Az idén elméleti konferenciával is gazdagodott a sokarcú rendezvénysorozat, amelyen hazai és külföldi szakemberek a gyerekszínház műfaji sajátosságait elemezték. A tervek szerint a következő találkozóra megjelentetik a háromnapos tanácskozáson elhangzott kilenc előadást.
A gyakorlott fesztivállátogatók jól tudják, hogy a legnagyobb veszélyt mindig a programok zsúfoltsága jelenti. Anyagi megfontolások arra kényszerítik a szervezőket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt minél több eseményt kínáljanak a látogatóknak. A szabadkai találkozó most is, akárcsak korábban, sikeresen elkerülte ezt a veszélyt. Egy teljes hét állt rendelkezésre a valóban gazdag kínálat megtekintésére. Annak ellenére, hogy a színházi előadások két helyszíne, a Népszínház ideiglenes játszóhelye és a Kosztolányi Dezső Színház meglehetősen távol esik egymástól, mindig maradt idő pihenésre, vagy legalábbis egy-egy kényelmes sétára, beszélgetésre.
A fesztivál elnevezésében kezdettől fogva a gyerekszínház meghatározás szerepel, de a rendezvény tulajdonképpen bábfesztivál. Ma már nehéz éles határt vonni a kétféle játéktípus között. Az elmúlt évtizedekben annyira nyitottá vált a bábjáték műfaja, hogy egy-egy produkció aligha sorolható be a különféle kifejezőeszközök arányai alapján.
A szerb színházi tradíciók azonban – úgy tűnik – korábban is szívesen mosták el a határokat a bábszínház és a gyerekszínház között. Szabadkán már 1934-ben létrejött egy műkedvelő gyerekszínház, amely marionett-előadásokat tartott. 1946-ban – miután a háború alatt a teljes felszerelés megsemmisült – újra megalakult a főleg diákokból álló, kétnyelvű társulat. Az 1953-tól hivatásos bábszínházként működő színházban a hatvanas évek elejétől egyre jobban előtérbe került a gyerekszínházi karakter.
Ennek a beszámolónak nem feladata vitába szállni azzal a téveszmével, amely a bábjátékot a színház valamiféle előszobájának tekinti, és abban látja feladatát, hogy az óvodás korosztályt felkészítse a színházba járásra. A szabadkai fesztiválok szellemisége világosan cáfolja az ilyenfajta nézeteket. A program összeállítói egyetlen szempontot tesznek mérlegre: valóban a gyerekekhez szólnak-e az előadások. Csak ennek eldöntése után kerülhet sor a minőség megítélésére.
A fesztivál hivatalos programjában szereplő húsz produkciót és a versenyen kívül látható majd kétszer annyi egyéb színházi, zenei, táncos programot elsősorban a változatosság jellemezte. Sokféle műfaj volt látható – változó színvonalon.
A műsorszerkesztés egyik alapelve, hogy minden évben egy-egy ország tevékenységét állítják az érdeklődés középpontjába. A 2009-es találkozón az orosz színház kapott megkülönböztetett figyelmet. A versenyprogramban két oroszországi együttes mutatkozott be. A penzai Kukolnüj Dom Téli mese című előadása az álruhás Télapóról úgy szól a legkisebb korosztályhoz, hogy humora és érzelmessége az idősebbeket is megérinti. A szibériai Hakasz Autonóm Terület székhelyéről, Abakanból érkezett Szkazka produkciója, a Kjore-Szarig és a kígyó ősi hakasz legendát dolgoz fel látványosan, nagy drámai erővel. A zsűri mindkét előadást két-két díjjal jutalmazta: Vlagyimir Birjukov a Téli mese rendezéséért, a társulat három színésze a kimagasló együttes munkáért kapott elismerést, az abakani produkció két alkotóját, Jurij Fridman rendezőt és Alekszandr Alekszejev tervezőt a különleges esztétikai élményért jutalmazták.
A hivatalos programon kívül Oroszország két jelentős oktatási intézménye, a szentpétervári Állami Színművészeti Akadémia és a jekatyerinburgi Állami Színházi Intézet bábművészeti tanszéke is bemutatkozott. A moszkvai Központi Bábszínház bábmúzeuma remekül összeállított kamarakiállítással adott ízelítőt értékes gyűjteményéből. Az Oroszország bábművészetét reprezentáló eseményeket Obrazcov könyvének már említett kiadása mellett Anna Nyekrilova Az orosz bábjátszás múltja és jelene című előadása egészítette ki.
A bolgár bábművészet hosszabb ideje nagy hatással van az egykori Jugoszlávia volt tagköztársaságaira. A mostani találkozót is bolgár írók, rendezők, tervezők erőteljes jelenléte jellemezte. Több bolgár bábjáték szerepelt a hazai közreműködők programján (Valeri Petrov: Pukk – Újvidéki Ifjúsági Színház, Zseni Pasov: A bűvös paszuly – Pinokkió Bábszínház, Zimony, Bonyo Lungov: Folklórmágia – Szerb Gyermekszínház, Banja Luka), de még Ukrajna is bolgár darabbal szerepelt (Borisz Aprilov: Hol az ötödik csibe? – Kárpátaljai Regionális Bábszínház, Ungvár).
A szófiai Atelie 313 A másik én című maszkos játéka a találkozó egyik legérdekesebb produkciója volt. Anasztazia Szavinova-Szemova rendező – Manuela Manukova remek maszkjai, harisnyái, lábbelijei segítségével – öt jelenetben mutatja be az emberi alakoskodás, szerepjátszás fortélyait. A fekete trikóba öltözött színészek nemcsak az arcukon viselnek maszkokat, hanem egyéb testrészeiken is. Az előadás végén ledobják álarcaikat, mert önmaguk akarnak lenni. Szellemes és okos példázatsorozat kényszerű és önként vállalt szerepeinkről, színleléseinkről, hazugságainkról, mindennapi csalásainkról. A kiváló öttagú együttes a színészi díjak egyikét kapta.
A címszereplő Martin Bartůšek és a tervező Ivan Nesveda egyaránt díjat kapott a plzeňi Alfa Színház Kašpárek és az indiánok című előadásáért (amelyről a Criticai Lapok 2009/3. számában olvashattak). Az erdő legendája című blöff szerzője, rendezője, tervezője és előadója, a Prágában élő japán Noriyjuki Sawa mellett a zeneszerző Toshishiro Nakanishinek is jutott a bőkezűen osztott elismerésből. Ugyancsak a színészi munkáért járó hét (!) díj egyikét kapta a spanyol marionettszólista, Jordi Bertran az Antológia című összeállításban nyújtott teljesítményéért, a Kassai Bábszínház üde és szomorúan mulatságos előadása, a fehérorosz segítséggel létrejött Fülöpke és a vasorrú bába (írója Sjarhej Kovaljov, tervezője Valerij Racskovszkij, rendezője pedig Oleg Zsugzsda, akinek nagyszerű Macbethjét néhány éve a pécsi felnőtt-bábfesztivál közönsége is megismerhette), és végül, de távolról sem utolsósorban a pécsi Bóbita Bábszínház A 3 kismalac és a farkasok című bohózata.
Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó „utazó” produkciója azzal a céllal készült a múlt év októberében, hogy a frappáns szcenikára épülő és könnyen szállítható játékkal óvodákban, iskolákban és kisebb művelődési házakban is felléphessenek. Azóta a kecskeméti találkozó több külföldi vendége vitte el az előadás hírét. Most már járják a fesztiválokat, gyerekek és felnőttek körében egyaránt megérdemelt sikereket aratva.
A fesztivál nagydíját a Banja Luka-i Gyermekszínház Folklórmágia című előadása kapta. A produkció különlegessége, hogy a bolgár író-rendező, Bonjo Lungov és az ugyancsak bolgár tervezők, Dilijana Parvanova és Konsztantin Karakosztov elsősorban bosnyák népi motívumokból építettékfel az előadás tárgyi világát. A szemünk láttára változó-átalakuló használati eszközök, szőttesek, szerszámok metamorfózisa teremti meg azt a színes és dinamikus, magától értetődően egyszerű és rendkívül gazdag formanyelvet, amely képes a mozgásszínház, a tárgyjáték, a népzene és a tánc kifejezőeszközeit egységbe olvasztani.
A bőséges választékból ezúttal csak a legjellemzőbb előadásokról számolhattam be. Nem szóltam a kudarcokról, sem a jellegtelen, figyelemre nem érdemes produktumokról. A Zágrábi Bábszínház zavaros, nehézkes, hosszadalmas mitológiai történetéről (Svarožić), a lengyelországi Rzeszówból érkezett Mese a boldogságról közhelyeiről, a nagybányaiak érzelgős Diótörőjéről, a sok szellemes ötletet is felvillantó skopjei Telefonról, vagy a szólistákról, a Charleville-ből érkezettBarbara Méloise-ról (Egy tündér emlékei), az osztrák Karin Schäferről (Kétszer volt, hol nem volt), az izraeli Efrat Hadany és Pablo Ariel kettőséről (Ünnepély).
És nem szóltam a Ljubljanai Bábszínház sehova be nem sorolható vállalkozásáról, Milan Klemenčič 1938-ban készült, rekonstruált miniatűr Doktor Faustjáról sem. Azért nem lehet besorolni, mert színház és múzeum egyszerre. Egyike az európai bábjátéktörténet ritka csodáinak. A 2009-es fesztivál vendégeinek java része akárcsak én, bizonyára sokszor látta már. Most mégis mindenki csillogó szemmel jött ki a Kosztolányi Dezső Színházból. És szótlanul baktattunk a szállodánk felé.
Talán mégis ez a néma séta volt a legszebb a 2009-es Szabadkai Gyermekszínházi Fesztiválon.
BALOGH GÉZA
