Az egyik
A velencei tereknek – csakúgy, mint Itália minden piazzájának – különleges az aurája. A Piazza San Marco hatalmas báltermében, karneváli kavalkádjában legfeljebb csak elvétve siet el egy-egy őslakos a várost látványosságként szemlélő idegenek között. A Campo San Bartolomeón, ahol Carlo Goldoni mosolygós, sétapálcás rokokó szobra áll, a nagy mester hódolói sajátos elegyet alkotnak a friss gyümölcsöket áruló kofákkal és az áruk között válogató helybéliekkel. A Campiello San Roccón idegen arcok csupán akkor tűnnek fel, ha utat tévesztenek. Cserébe telibe kaphatják az igazi Velencét. És még csak az ablakokon sem kell illetlenül belesniük, hiszen mindenki a háza elé hozza a maga kis, a többiekével összekapcsolódó életét. Az ilyesféle terek mikroközösségei izgatták Goldonit is, mert szelíden élcelődhetett bumfordiságukon, esetlenségükön, kivagyiságukon vagy bátortalanságukon, feltörekvésükön vagy földhözragadtságukon anélkül, hogy túl nagyot ütött volna rajtuk. Élhető életteret hagyott azokra, akik a Terecskét (Il campiello) be akarták népesíteni.
Az utókor – a népszerűbb komédiáinál ritkábban ugyan, de – élt is a felkínált lehetőséggel. Giorgio Strehlert nagyon izgatta a Goldoni-komédia, hiszen kétszer is – 1975-ben, majd 1992-ben – nekirugaszkodott megrendezésének. Hogy miért? „Azért csináljuk meg a Terecskét, mert most éppen erre van szükségünk, akkor is, ha a darab nem a mi hétköznapi gondjainkról, egy jobb világ megteremtéséért folytatott küzdelmünkről szól. Az egyszerű emberek iránti gyengédsége miatt van rá szükségünk…” És Ascher Tamás 1987-es kaposvári rendezése is lírai szépséget, a változtatás iránti öröm érzetét adta amellett, hogy a kispolgári kicsinyesség karikírozottan jelent meg rendezésében.
Azóta nagyot fordult a világ. Kovács Dániel e. h. rendezésében nyomokban sem fedezhető fel lírai szépség, az egyszerű emberek iránti gyengédség. Vadabb, nyersebb, távolságtartóbb a közelítése. Erre predesztinálja a helyszín. A Zsámbéki Színházi Bázis rakétahangárja elé nagyon nehéz lenne Velencét varázsolnia. Nem is kísérli meg. A maga tervezte díszlet lepukkant betonerkélyeivel, sárga műanyag hullámlemezeivel, roggyant kerékpárjával mélyre helyezi a terecske lakóinak napkeltétől napnyugtáig szemlézett életét. Olyan, mintha a rendező leülne a tér egy sarkába, és idegenként nézné az előtte zajló eseményeket. Úgy, mint a Nápolyból érkező Gróf, akinek tetszenek ugyan a téren lakó fiatal lányok (Lucietta, Agnese és Gasparina), kisebb-nagyobb intenzitással teszi is mindegyiknek a szépet, hogy érdektől is vezényelve végül Gasparina mellett kikössön. De lelke mélyén nem nagyon érti a házsártos anyákat (Donna Catét, Donna Pasquát, Donna Orsolát) és a permanensen birokra kész udvarlókat (Anzolettót és Zorzettót). Miareczky Edit a rosszabb second hand üzletek vagy kínai piacok hangulatát hozza vissza jelmezeiben. Egyedül a grófot öltözteti selyemzakóba, ezzel is elválasztva őt a terecske lakóitól.
És a rendezés is határozottan elválaszt. Nem teheti ezt az olasz nyelvjárások (velencei kontra nápolyi) megkülönböztetésével, így megteszi hangerővel. A Gróf visszafogottságát, charme-osságát ellenpontozza egy több decibellel megemelt tónussal, óriási hangzavarral, állandó mozgásban tartással. Nádasdy Ádám fordítása is ehhez ad fogódzót. A külvárosi szleng erős kontrasztot alkot Gasparina és a Gróf finomabb, olykor finomkodóbb beszédmodorával.
Ezeket az embereket ösztönök vezénylik, nem tudják indulataikat kordában tartani. Zsigerből cselekszenek: ütnek, verekszenek, sértenek, kibeszélnek, féktelenül mulatnak, s mindezt úgy, hogy a következő pillanatban továbblépnek, mintha mi sem történt volna. Ezzel nemcsak értékel, nemcsak ítéletet alkot a rendező a terecskén élőkről, hanem egyben egy életforma változtathatatlanságát is rögzíti. Zárt közösség az övék, hiszen idegent csak akkor engednek be maguk közé, ha ebből előnyük származhat. És megteremtik a maguk számára az együtt létezés külső megnyilvánulási formáit. Kovács Dániel rendezésének egyik legnagyobb erénye, hogy a zártságot egy közös lottójátékban, egy esküvői mulatozásban nagyon átgondoltan felépítve meg tudja mutatni. Girlandokkal megvilágított lakókocsi, a hétköznapinál jobb ruhák, ünnepi pizza, ünnepi ital, de ettől még senki sem változik. Sőt, a terecske egyébként is szűk élettere egy lakókocsiba zsugorítva még vadabb, a külső szemlélő számára még taszítóbb. Anzoletto öröm-énekének refrénje, az „It’s my life” akár az egész közösség kórusaként is megszólalhatna, annyira telibe talál.
A Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor érti és műveli ezt a mai, sematikus élethelyzetekkel operáló, groteszk játékstílust. Mintha egy újabb Bérháztörténeteket játszanának, csak ezúttal nem Bodó Viktor irányításával. Erre a Terecske azért is alkalmas, mert többnyire valamennyi szereplő együttjátszására épít, és nincsenek fő- és mellékszerepek. Kovács Dániel mindegyik alakot deviáns vonásokkal ruházza fel, így a közösség nagyon is egyéni figurákból záródik össze. Pető Kata (Lucietta) és Orosz Ákos (Anzoletto) egészen kimagasló mozgáskultúrával játssza el a külvárosi turbékolás és egymást tépés fokozatait, egy házassági fogadalommal megpecsételt se veled, se nélküled kapcsolatot. A vagány, rámenős szerelmespár ellenpontját alkotja Koblicska Lőte (Agnese) és Szabó Zoltán (Zorzetto) kettőse. Az erős anyai ráhatás miatt a kamaszkorban megragadt párt Koblicska Lőte ideggyengeségre utaló tüneteket felsorakoztatva, nagy sírásokat, heves hisztériás rohamokat és bepisilést produkálva, Szabó Zoltán pedig a félszegségre építkezve hozza. A három anyát három egymástól nagyon eltérő karakter formálja meg. A pletykára éhes Orsinát Hay Anna, a férfiakra éhező, testi hibás, dülledt szemű Catét Székely Rozi, a dühét falfúrásban levezető, dolgos családból származását egyre ingerültebben ismételgető Pasquát az Örkény Színházból csatlakozó Takács Nóra Diána a helyzetkomikumokban rejlő lehetőségeket kiaknázva játssza. Nemcsak kellemében, de jellemében is különbözik a széptevő, hozományvadász Grófot játszó Jankovics Péter és a Gasparinát megformáló Téby Zita harmadik szerelmespárja. Nápolyi származásuk (más térről valóságuk), idegenségük mellett az is összekapcsolja őket, hogy a terecske lakói fölött állónak képzelik magukat. Téby Zita mórikáló eleganciával, gőggel érzékelteti Gasparina kívülállását, és tettetett félszegséggel csap le az első kínálkozó lehetőségre, hogy szabaduljon ebből a világból. Az előadás egyik legjobb alakítása az övé. Ehhez a nápolyi maghoz tartozó a gazdag nagybácsi, Fabrizio is. Tóth Simon Ferenc megformálásában azonban hóbortjaival, zárkózottságával – csakúgy, mint a többiek – ő sem tekinthető százasnak.
Az előadás végén – Strehler és Ascher rendezésével ellentétben – nem esik a hó. Nincs ünnep, nincs karnevál. Nincs együttérzés és nincs remény. Itt fülledt nyári meleg van. És részvét nélküli gyilkos humor. És sötétség. Meg egy normális ember – a nagyon kellemes orgánumú Tóth Péter –, aki működteti a lakodalmas lakókocsi fényeit. S miután kikapcsolja a lámpákat, tovább folytatná mondandóját. És biztos igaza van. Mert ezen a terecskén minden folytatódik. Ugyanúgy.
A másik
Egy nap a témája Hajdu Szabolcs és a Forte Társulat előadásának is. Egy olyan hétköznap, amilyen nagyon sok van az életünkben. A szövegkönyvíró-rendező különleges módszert vetett be a nyomon követéshez. Néhány napon keresztül 15 perces időközönként leírta, hogy mi történt vele, mégpedig „a mindent arányos struktúrába rendező esztétikai reflexek mellőzésével, túlzások nélkül, amennyire lehet, tárgyilagosan”. Az már pszichológiai elemzést is megér, hogy mit vet ki, mit őriz meg és mit értelmez át ilyen rövid időtávon belül az emlékezet. Ha ennek a pszichológiai megfigyelésnek a lecsupaszított eredményét vágyjuk viszontlátni az előadásban, nagyot kell csalódnunk. Legfeljebb a szavak kopognak hétköznapian. Némi obszcenitással dúsított banális párbeszédekre épül az előadás, s ezt erősíti a Forte Társulat érzelmi kilengéseket mellőző, azonos hangszínen mozgó előadásmódja. Vannak olyan szereplői a darabnak, akikre az igen-ek kimondása osztatott, s vannak a nem-re specializálódott örök tagadók, még ha olykor el is feledkeznek határaikról. Látszólag egymástól független élethelyzetek kerülnek egymás mellé a rövid, a játszókra írt-alakított jelenetekben. Ám ezek a laza asszociációval kapcsolódó szituációs játékok – akarva-akaratlanul – történetté alakulnak. Egy magát kereső harsonás lányévá, aki prostituálttá akar válni (vagy mégsem?). Egy megkeseredett fiatalasszonyévá, aki monoton életében is talál meggyónni való bűnt (vagy mégsem?). Egy menekülő bankrablóévá, akinek csak a kalapja idézi a nagy elődöket, valójában (?) egy kisstílű bűnöző. Egy rendőrévé, aki nemcsak a rabló, hanem szerelme, a harsonás lány (s talán önmaga?) nyomait is keresi. Egy kalapos madámévá, akit nemes egyszerűséggel Faszkalapnak hívnak, strici szeretőt tart, de igazából (?) roppant jószívű. Egy papévá, aki „másodállásban” stricit alakít, s nem mellékesen harmadik szerepében egy vak zongoristaként (Ray Charles-paródiában?) emeli fel és zárja le a történetet.
De Hajdu Szabolcs rendezésében nem a történet az érdekes, hanem ahogy a mindennapokat egy más dimenzióba helyezi, a gondolatokat, az érzéseket, a mozdulatokat összemosva alakítja ki az egymáshoz lazábban-erősebben kapcsolódó szereplők különös világát. Vagy egész egyszerűen fogalmazva, ahogy művészagyán átengedi a mindennapokat. Ez pedig érdekes, magával vivő és szórakoztató, még akkor is, ha megoldásai hagynak a nézőben feloldatlan kérdőjeleket. Ötletek egész sorát rakja egymás mellé, ám ügyel arra, hogy összesimítsa azokat, s ne éljenek külön, funkció nélküli életet. Látható, hogy nem először dolgozik együtt a játszók többsége és a rendező, hiszen a főiskolán már volt közös, egymás nyelvét tanuló kurzusuk.
A banális szöveg attól emelkedik meg, ahogy a játszók szituációba helyezik. Horváth Csaba mozgásszínházi társulatának színész fele egy valódi táncossal kiegészülve játékosan-komolyan mozgásba hozza az előadást. A világhírű táncművésznél, Pina Bauschnál tanult Blaskó Borbála – aki egy prostituáltat táncol el – úgy simul az előadásba, hogy iskolázott mozgáskultúrája nem mossa le a vele színen levő társakat. Azért is lehet ez így, mert a fortésok játékának egyik meghatározó lényege, hogy kipróbálják a testüket.
A Nemzetiből száműzött Sipos Vera kamaszos komolysággal hordja harsonáját, néha meg is szólaltatja, miközben hol utcazenészként, hol a prostituáltak között keresi önmagát. Szögletes, szomorú clown-mozgásával egy bizonytalan, tétova embert jellemez. Simkó Katalin – a Katona József Színház Vadkacsa-előadásának remek Hedvigje – úgy táncol a színes esernyőszoknyában, mint egy igazi balerina, hogy aztán visszasüllyedjen a hétköznapokba. „Most kéne abbahagyni” – szólnak a jól ismert dallamok, egymás után kétszer is. A fiatalasszony pedig csak ül, s ki tudja mire vár. Aztán folytatja unalmas, durva párja mellett, ugyanúgy. A színésznő drámai erővel érzékelteti a lelkét nyomó mázsás súlyokat. Krisztik Csaba – a számomra legjobb Sasfiók – irigylésre méltó szuggesztivitással bánik a testével. Kisstílű rablóját szinte szétveti a belső feszültség. Ahogy a lézerfények között kapálódzva eltáncolja a bankrablást, az minden mozgásszínész becsületére válik, s igazolja, hogy érdemes volt Debrecenből a Fortéba váltani. De elmondható ez a másik három Debrecenből elszármazott színészre is. Földeáki Nóra a Madame szerepében olyan, mint egy dinamit. Elrajzolt mozgású, a szerep paródiáját adó, igazi komika. Kádas József egy tömbből faragott rendőrt alakít, a szemlélődőt, aki komótosan, cigarettafüstbe burkolózva keresi az életnyomokat. Andrássy Máté többes szerepei közül az előadás záróakkordjait oldja meg a legvirtuózabban. Sötét szemüvegben, széles gesztusokkal, play backkel eljátssza a művész szenvedélyét, szenvelgését, erőlködését. Egyszerre oldja és minősíti az ez előtt történteket.
És jól muzsikál a társulat együtt is. Akár Blaskó Borbála vezényletével a csupa vonaglás prostijelenetben, de még inkább akkor, amikor a náluk is sokkal kisebb embert veszik körül. Olyan nagyon-nagyon kicsi, hogy számunkra nem is látható, csak a szereplők mozgásából érzékelhetjük. Hajdu Szabolcs apró fricskája ez felénk. S amikor a szereplők egyedül hagyják a náluknál is jelentéktelenebb lényt, még egyszer résnyire kinyílik az ajtó, hogy ő is elhagyhassa a teret.
Ami viszont mindvégig látható, az a színészek egyenrangú társa, az előadás gyors váltásokra képes díszlete. Fekete oszlopok stilizált ablakokkal, melyek lakótelepet formáznak, de könnyen lakásbelsővé, térré vagy gyóntatószékké alakulnak. Úgy mozognak (mozgatják az éppen nem játszók), mint az igazi táncosok. Fenyegetően magasodnak-dőlnek, hogy aztán összezárjanak, kivessenek maguk közül egy-egy lakót, felfedhessenek vagy éppen elfedhessenek egy élethelyzetet. Ritmusa, belső élete van a koreográfiájuknak, legyen az össztánc vagy csupán egy pas de deux. A szórólap nem jelzi az alkotó nevét, ezért tulajdonítsuk a szövegkönyvíró-rendező-zenei összeállítónak ezt a jól kitalált és szépen kidolgozott ötletet.
Hajdu Szabolcshoz képest hátrányból indultam. Nem vetettem 15 percenként papírra rendezői gondolatainak cikázását. Néhány nap távlatából ezt őrizte meg az emlékezet.
CSIZNER ILDIKÓ
