Az utóbbi évek legizgalmasabb színházi-operai bemutató előadása bújt meg a Sanyi és Aranka Színházban. Aki nem tudná, Franz Kafka Az átváltozás című novellája nyomán született vígoperáról van szó, amelynek zenéjét Faragó Béla, librettóját Kovács Kristóf író, dramaturg, fordító írta.

Erről a munkáról beszélgettünk.

Sikeresen észrevétlenségben tartott munkásságom lényege az volna, hogy darabokat írjak. Ezt olykor meg is tettem, sőt, a darabjaimat még játszották is, de ez a tíz évvel ezelőtt készült librettó lett a legkomolyabb, és az első, sőt, talán az egyetlen siker. Fontos állomás ez számomra, mert lám, tíz évvel ezelőtt írtam, és még ma is érvényes, tehát igenis létezik múlt, illetve jövő, idáig én csak a jelenről hallottam, igaz, látni még azt sem láttam. De a legfontosabb talán mégiscsak az, legalábbis saját használatra, hogy – úgy érzem – megtanultam az operalibrettó írásának néhány csínját-bínját, főként azt, hogy mi a különbség színdarab és operalibrettó között.

Mi?

Mondjuk, az, hogy a színdarab, ha akar valamit, egy történet mentén halad előre, a történetben játszott szerepük szerint kezeli a szereplőit, az opera viszont inkább érzelmeket közvetít, ezek az érzelmek alakítják ki a történetet, amely nyugodtan maradhat olyan vázlatos, amilyenné ez az érzelmi katyvasz teszi. Lehet pofonegyszerű, de akár követhetetlenül túl bonyolult is – ha a zene rendbe teszi a szereplőket és a cselekményt, ha a zene rendben van, minden rendben van. A librettista dolga tehát az, hogy érzelmi történetet írjon, de azért az érzelmek zűrzavarát terelje valamiféle követhető mederbe. De mindenekelőtt, hogy kellőképpen hókon kólintsa a zeneszerzőt ahhoz, hogy megszólaljon a fejében a zene, és aztán már csak le kelljen írnia. Miután ez megtörtént, a librettista további feladata, hogy rendet tartson a zeneszerző fejében a mű méreteit, illetve a szereplők ábrázolását illetően, afféle szamárvezetőként szolgáljon tehát. Továbbá, hogy segítsen becsalogatni a közönséget, a civil nézőt, akinek végül is a librettó alapján kitalált cím, illetve az abból zanzásított tartalomismertető az első információja az operáról.

Akkor nem az volna a legokosabb, ha a zeneszerző – akár a librettista, akár egy dramaturg közreműködésével vagy anélkül –, egy már létező, ismert és jogosan sikeres színműhöz nyúlna?

De, elvben legalábbis. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy ezek a kísérletek rendre balul ütöttek ki. Verdi például, aki az opera világában egy viszonylag jól csengő névnek mondható, kétszer is megpróbálkozott Shakespeare-rel, akinek a neve a színműírás világában cseng jól, de sem a Macbeth, sem az Otello nem tartozik a sikerültebb Verdi-operák közé. De felhozhatnám példaként a XX. századi osztrák Gottfried von Einemet is, aki számos, a maga korában igen – és méltán – népszerű színdarabból írt operát, a történelem ítélete szerint mindhiába. Vagy Szokolay Sándor Vérnászát és Balassa Sándort, aki Wolfgang Borchert Az ajtón kívül című drámáját operásította meg, vagy Lendvay Kamillót, aki Sartre A tisztességtudó utcalányával próbálkozott. Félreértés ne essék, nem zenei ítéletet mondok, csak megjegyzem a tényt, hogy ezekből az operákból – legalábbis szerintem – valami hiányzik, és – legalábbis szerintem – a librettó az. Persze ellenpélda is akad, például a Rossini–Beaumarchais szerzőpáros műve, A sevillai borbély vagy a fentebb már említett Verdi, aki Schillerrel a Don Carlos esetében egész tisztességesen elboldogult.

Persze ti is egy már létező, és sikeres műhöz nyúltatok, ami azonban nem színmű.

Igen, egy elbeszéléshez, és azt is meglehetősen szabadon kezeltük. Én legalábbis nem annyira Kafka Az átváltozás című művét öntöttem librettóformába, hanem azt, ami nekem Az átváltozás című Kafka-novelláról eszembe jutott, bízván abban, hogy az Örökkévaló, akinek nap mint nap élvezhetjük végtelen jóságát, majd csak megbocsátja ezt a csínyt, illetve nem érdeklődik az opera iránt.

Ez bizony meglehet, hiszen még a bemutatón sem volt ott, bár lehet, hogy csak nem sikerült jegyhez jutnia, így aztán lemaradt arról, hogy az előadás mégiscsak az Ő megidézésével végződik, azaz azzal, hogy a legvégén ismét megszólal az opera kezdetén felcsördülő ébresztőóra, tudtunkra adván, hogy ez az egész rémhistória nem volt egyéb rossz álomnál.

Ez a motívum nem része a librettónak, ez Lukáts Andor rendezői ötlete.

Elhatárolod magad tőle?

El, de csak azért, mert tapasztalataim szerint a leglidércesebb álom sem érhet soha, de soha még csak a nyomába se a leghétköznapibb valóságnak. Egyébként elfogult vagyok a rendezést illetően. Ha nem volnék elfogult, azt mondanám, remekbe sikerült rendezés, ahogy arra a zsebkendőnyi színpadra betelepítette az elvont és a valóságos teret egyaránt, ahogy az énekesek egy-két leheletfinom, apró, szinte alig látható mozdulattal, gesztussal megrajzolják a karakterüket, ahogy a legváratlanabb, sőt, még a legevidensebb pillanatokban is előtüremkedik Kafka ördögi akasztófahumora…

Feltehetően Faragó Béla zenéjével is.

A kortárs opera zeneszerzőjének jóformán lehetetlenül nehéz dolga van, mert a XX. századi, azóta is érvényben lévő zene, illetve zenebefogadás esztétika gyakorlatilag tiltja mindazt, ami az operát élteti, amit Brecht a művészet kulinaritásának nevezett, Verdi úgy fogalmazott meg, hogy az opera az olyasmi, amit a bemutatóról hazafelé menet a közönség az utcán fütyül. Vagyis hogy fülbe mászik, és az áriák viszik előre. A zene viszont mindig a disszonánsok mentén halad előre, fejlődik – és a XX. század talán túl nagyot, talán a kelleténél is nagyobbat ugrott előre ezen a téren. Faragó Béla viszont mégiscsak megoldotta, hogy a disszonanciáiból valami mennyei diszharmónia árad, ha hazafelé menet kifütyülhetetlen is, amit ír, de mégis „fülbe mászik” vagy inkább lélekbe, amennyiben rendelkezünk ilyesmivel. Szóval bravúr, azt kell rá mondanom – bár persze elfogult vagyok.

Hogyan tovább?

Írom a következő librettómat.

Mondanál róla néhány szót?

Csak amennyit jelen pillanatban tudok róla, és az valóban néhány szó mindössze: Pacsai Attila lesz a zeneszerző, és egy kivándorlóhajó fedélzetén játszódik, a múlt századfordulón. Magyarok mennek rajta Amerikába, illetve mennének, de aztán másként alakulnak a dolgok, a hajó kapitányát és a tiszteket csónakban a tengerre teszik, ezt követően, egy kísérteties potyautas vagy potyautasias kísértet befolyása alatt különböző frakciók veszik át a hatalmat, és mindig az éppen győztes frakció szabja meg az új útirányt, végül a hajó nekimegy a New York-i Szabadság-szobornak, és elsüllyed. Közben énekelnek.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KELECSÉNYI SÁMUEL