Szerencsére nézőként és nem vizsgáztatóként néztem a kaposvári végzős egyetemisták Naftalin-előadását. Vizsgáztatóként ugyanis zavarban lennék. Nézőként viszont remekül szórakoztam. Mohácsi János ugyanis alighanem a világ egyik legszuggesztívebb színészpedagógusa. Ahol megjelenik, rövidesen mindenki mohácsiul kezd játszani, mégpedig remekül. Amíg csak Kaposváron működött, az volt a látszat, hogy egy jól öasszeszokott és kivételes színvonalú társulat erős közös munkájának az eredményét látjuk egy-egy sikerült Mohácsi-produkcióban. De aztán Nyíregyházán, mostanában meg Pécsett működik Mohácsi éppoly hatékonyan. Csak a Nemzeti Színházban aratott legfeljebb fél- vagy negyed sikereket – de hát kivételek mindig, mindenben előfordulnak.

És most a kaposvári színészosztály is kiváló Mohácsi-előadást produkál Heltai Jenő Naftalinja ürügyén. Csak éppen az nem derül ki belőle, hogy a játszók amúgy milyen színészek, illetve milyen színészek lennének Mohácsi nélkül. Nyilván nem merülne föl bennem a kétely, ha nem észleltem vagy inkább csak éreztem volna gyanús jeleket, amikor a balatonföldvári Kultkikötőnek keresztelt kellemes nyári játszóhelyen láttam az előadást. Igaz, csak az elején és rövid ideig voltak rossz érzéseim. Nagyjából addig, amíg Heltaitól át nem veszi a szót Mohácsi. A bumfordi zenekar (Karácsony Tamás, Serf Egyed, Kiss István – a színlapon még szereplő Znamenák István hiányzott) szándékoltan suta indítása után pár percig merevnek, iskolásnak, csaknem élettelennek tűnik az alaphelyzetet felvázoló néhány jelenet. Budai Zsófi elég elfogódott úrinőnek látszik, és azt is nehéz megszokni (akárhány vizsgaelőadást is lát az ember), hogy mindenki egyformán fiatal. Anya és lánya, vő és apósa szinte megkülönböztethetetlen, s ebben a jelmezek sincsenek a néző segítségére, igaz, a színlapon nem is szerepel a felelősük, akárcsak a nyilvánvalóan épphogy összeszedett díszletelemeké sem. Maszkírozásra meg kísérlet sem történik.

Idővel mégis átváltozik a százesztendős szokványos nyári bohóság igazi mai nyári bohósággá. Pedig utólag olvasgatva Heltai darabját, úgy tetszik, mintha nem is lenne olyan nagymértékű a szöveg átalakítása, nem lenne benne annyi, a Mohácsi-stílusra jellemző betoldás, torzítás, változtatás, mint amennyit az előadás folyamán érzékelni vél a néző. Heltai eredeti története és szövege ugyanis csaknem olyan blőd, mintha tulajdon, illetve a műfaj paródiája lenne. Szóval akár a Mohácsi testvérektől is eredhetne egyik-másik poénja. Sőt maga az alapötlet is a legjobb Mohácsi-produkciók szellemét idézi. Mert a Naftalinban természetesen nem az a trouvaille, hogy a rendes polgárok megkülönböztetnek téli és nyári erkölcsöt, nyárra a becsületet és a hűséget is naftalinba teszik, csalnak és hazudnak mértéktelen, hanem abban, amikor előfeltevéseiket a nyilvánvaló tapasztalataik fölé helyezik, és nem a szemüknek, hanem az előítéleteiknek hisznek. Amíg a lelepleződéstől félve a szeretőt a szekrényben rejtegetik, addig csak az ilyenkor megszokott viccelődés folyik. Hanem amikor a tilosba tévedt fiatalasszony anyja kiszabadítaná, ám a várt fiatalember helyett egy ifjú hölgy, történetesen az anya férjének a szeretője lép ki a szekrényből, új helyzet áll elő. Az asszony nem a szemének hisz, hanem a meggyőződésének, inkább feltételezi, hogy a férfi nővé változott, mint hogy ésszerű magyarázatot keressen. És ráadásul ez az ötlet nem is marad magában, nem egyetlen poénsorozathoz nyújt anyagot, hanem ezen alapul a történet megoldása is, mire az asszonyok rájönnek, mi is történt, addigra a férfiak kezdenek hinni a csodás, illetve a kor tudományos divatjai szerint autoszuggesztióval meg is magyarázott átváltozásban, s ezt a nők okosan kihasználják. Most már szándékosan cserélik ki a szekrénybe zárt férfit nőre, s ezzel legalábbis lehetővé teszik, hogy mindenki hihessen mindenki ártatlanságában. Főképp, ha nagyon akar. Márpedig a darab szereplői akarnak.

Hogy ez a történet erőszakoltnak, életidegennek, valószerűtlennek tűnik-e a néző számára, vagy mulatságos marháskodásnak, illetve esetleg az emberi természet, társadalmi viselkedés, szokásrend mélységeibe világító abszurdnak, az az előadásmódtól, stílustól függ elsősorban, illetve ezúttal a szöveg – tulajdonképpen apró – átalakításaitól is. Mohácsi legtöbb előadásának alapélménye az emberi ostobaság, vakság, amivel a dolgok intéződnek. Az a hisztérikus előítéletesség, ami lehetetlenné teszi a józan belátást, hogy a dolgokat annak lássuk, amik valójában. A nyelv roncsolódása mögött a gondolati igénytelenség, a tényleges gondolkodásra való képtelenség lapul. A betoldott szövegek többnyire állandó nyelvi struktúrák, folyvást ismételgetett fordulatok eltorzulásai. A házmesternek dicsekvésképpen annyira telik, hogy „ahol én vagyok a házmester, ott én vagyok a házmester”, Patkány Etus délutáni színésznőnek mindenről a Romeo és Júlia jut az eszébe, természetesen minden ok nélkül. A kontrollálatlanul működő beszédautomatizmusból fakadó egyik legszebb baromság: „ártatlan, mint aki ma szült bárányt”. A meglepő csak az, hogy ezek a jellegzetes mohácsiádák csöppet sem lógnak ki a százéves szövegből. Nemcsak hibátlanul simulnak Heltai mondatai közé, hanem még meg is világítják azokat. Már persze ha elemző füllel hallgatózunk, illetve az előadásra emlékezve olvassuk a darabot. Egységesnek ható szövet jön létre, amelyben a régi tréfák is korszerűsödnek, mai szellemes blődlizésnek hatnak.

A végzős színészhallgatók, akik közül ezúttal csak a házmestert és az egyik párbajsegéd apró szerepét adó Csillag Botond látszott igazán erős, eredeti egyéniségnek, ezt a fanyar világlátást, szatirikus hangulatot tökéletesen varázsolták színpadra, és két szünettel, három órán át tudták fokozni, ahogyan az egy rendesen működő előadásívhez elengedhetetlen. Nem próbálkoztak azzal, hogy kitalálják a szabványfigurák nem létező egyéniségét, ismétlődő gesztusokkal, pontos ritmusban visszatérő motívumokkal viszont markánsan különböztették meg magukat. Azt mindenképpen bizonyították, hogy Mohácsit remekül értik.

ZAPPE LÁSZLÓ