Pintér Béla: Szívszakadtig – Szkéné Színház

A bemutatón, március 27-én Nádas Péter ült előttem, Ascher Tamás mögöttem, de ha nem lettek volna ott, akkor is tudom, hogy egy különleges, ünnepi alkalom részese vagyok, el is tettem a jegyet, legyen mit felmutatnom, ha megkérdik, mit értem el az életben. Tiszteletjegy egy Pintér-premierre, az azért nem akármi! Ennek e cikk írásakor néhány hete; a megjelent nyomtatott és online kritikák nagy száma is mutatja, hogy egy új Pintér-darab, egy új Pintér-előadás igen jelentős esemény; teljes joggal. Amikor Herczog Noémi, az ÉS egyik kritikusa látta az előadást, a színre lépő Pintért fogadótaps köszöntötte, mely entrée alapján Herczogtól megkapta a „2017 Honthy Hannája” kitüntetést (2017. április 13.). Talán már fanyalogni is divat lett rajtuk: jó, de nem olyan jó, mint a… („nem volt már olyan meggyőző az öreg” – mondják a darabban bennfentesen egy hegedűművészről). B. Kiss Csaba a 7óra7.hu-n (2017. április 11.) egy „nem túl üdvözlendő tendencia megjelenésé”-t érzékeli: hiányozván próza, zene és tánc „zseniális” vegyítése, nincs, ami az újabb, szövegközpontú és történetcentrikus művekben elnyomja a gyengébb drámaírói megoldásokat, dramaturgiai bukfenceket. Mely bukfencek szerintem az alkotások lényegéhez tartoznak; emlékeztetnék továbbá, hogy az egyik hivatkozott darabban, A bajnokban a szöveg speciel Puccini zenéjével vegyül, bár tánc valóban nincs. Igaz, magam sem gondolom, hogy a Szívszakadtig a legjobb Pintér-művek közé tartozik, de ez is egy egész különleges tehetségű, sokoldalú, korszakos alkotó műve. Van min gondolkodni utána, esztétikai szempontból is persze, meg csak úgy, emberileg – engem mindenesetre kísér, Emőkéék beköltöztek az agyamba. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy miképp éljük az életünket, tudunk-e valóban változtatni rajta. 

Friedenthal Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Úgy tűnik, nem.

Nemigen. 

Egy hosszan tartó, súlyos betegség, ami a halál közelébe sodor bennünket, egy kockázatos, nagy műtét, a lassú felépülés, a gyógyulás akár jelentősen is átalakíthatja a személyiséget. Aki addig elhanyagolta a családját, most elkezd törődni vele, aki addig félvállról vette a munkát, most elkezd hajtani, aki addig alkoholista volt, most abbahagyja az ivást – esetleg még többet iszik, vagy a Dreherről áttér a Kozelra, nem lehet ezt előre kiszámítani. 

Borbély Emőke (Stefanovics Angéla) szívműtétre vár, csak ez mentheti meg az életét. A családja – az édesapja, Győző (Thuróczy Szabolcs) és a nővére, Rebeka (Enyedi Éva) – sok millió forintot, számukra elképesztően nagy összeget teremt elő, Győző a házát és az autóját, Rebeka, külföldről hazaköltözve a lakását adja el: nem csupán a műtétért kell jattolni, hanem egy egész bizottságot kell megvesztegetni, hogy Emőke a várólista második helyéről az elsőre kerülhessen. Ehhez az első helyen várakozónak le kell mondania a maga helyéről, de nincs gond, Robi (Szabó Zoltán), aki egyébként Emőke élettársa, az első szóra megteszi ezt a gesztust, ő nincs életveszélyben. Az egészségügy pedig működik, ha működtetik, Hovány doktor (Pintér Béla) a jó orvos precizitásával intézi az ügyet („…én ebbe belementem volna ingyen is, de a kollégáim ragaszkodnak hozzá, illetve az elnöki bizottságnak muszáj, sajnos…”). 

Az előadás egyik legjobb jelenete a műtét: az élet és halál közt lebegő Emőke feje (és szíve, sőt szívei) felett a két orvos (a másik Friedenthal Zoltán) egy előző esti koncertről folytat értő párbeszédet, még véletlenül sem felejtve el biztosítani egymást kölcsönös nagyrabecsülésükről, mellesleg tűt kérnek és átturbálják a bal kamrát. De ám beszélgessenek Csajkovszkijról a műtőasztal felett, nem ez a legnagyobb gond a magyar egészségügyben. És Hovány doktor nem feltétlenül lelketlen, csak luxusautót akar venni a barátnőjének. (Később majd őszintén megrendülve, összetörten, mély lelkiismeret-furdalással lép elénk. Vagy túl jóhiszemű lennék? Balogh Gyula a Népszavában – 2017. március 31. – „egyszerű, közönséges, gátlástalan” bűnözőnek látta.) 

Odakint közben Emőke családja imádkozik, illetve Rebeka kivonja magát: öntudatos lány ő, a TESZ, a Társaság az Emberjogok Szabadságáért nevű civil szervezet alelnöke, aki eredeti neve, a Rozália helyett „zsidó honfitársai iránt érzett szolidaritásból” vette fel a Rebekát, merthogy „mocskos nácik” vannak az országban. (Vannak? Vannak!) Ő a vesztegetési akciót is elítélte („…kibaszott méltatlan, hogy így ki lehet használni az embereket ebben az országban!”), bár kénytelenségből részt vesz benne („Akkor ez … vállalható a részedről?”). Nem mond négert, csak színes bőrűt, ráadásul céklafasirtot eszik. Most az a baja, hogy az apja álszent: iszik, taxisként megbuherálja az órát, most meg nekiáll könyörögni az Úrhoz… Jó lenne tudni, hogy ítéli meg az Úr a taxiórák megbuherálását, de még ezt sem tudhatjuk meg. Azt viszont igen, hogyan reagál Rebeka, ha közeli kapcsolatba kénytelen kerülni egy színes bőrű négerrel. 

Robinak valóban nincs semmi ellenvetése. Ő áldott jó gyerek, lelkes aktivista, egyetlen szenvedélye a videoblog, de mindig mindenki számíthat rá, ilyennek nevelte őt az édesapja, akit szintén megismerünk. Tivadar bácsi (Friedenthal Zoltán) mozgáskorlátozottként is valami naiv, régimódi humanizmussal éli az életét: körülményesen fogalmaz („Nagy várakozással tekintek az ízélmény elé”), naponta várja a fiát, hódolata jeléül virággal köszönti a hölgyeket, jeles alkalmakra verset ír, amit az Auguszt cukrászda kedves kiszolgáló hölgyeinek sem rest felolvasni. A szöveg megformáltsága és Friedenthal kivételes játéka révén, amit a nagyszerű maszk és a jelmez is segít (jelmeztervező: Benedek Mari és Pattantyús Dóra), egy teljes emberi élet áll előttünk. Tivadar bácsi nem sokra megy a mai világban, hiába erősítette hajdan klubszinten a Kispest kézilabdacsapatát átlövőként. (Érdekes: Tompa Andrea a Magyar Narancsban – 2017. április 6. – „fárasztó és vicces” öregembernek nevezi, Kovács Bálint szerint pedig – index.hu, 2017. április 3. – „idegesítően modoros és őrjítően fontoskodó”. Nekem, ha találkoznánk, nem lenne vele különösebb bajom; lassú, hát lassú: beteg. Bűnöző az orvos? Van lelke? A kritikában, az egyenletmegoldással szemben, ott az egyéniségünk; már ha van. Abban már kevésbé, hogy Tivadar bácsit Robi apjának vagy nagyapjának látjuk-e, ehhez csupán a szövegre kell figyelnünk. Igaz, van benne némi végiggondolatlanság, Robi legalábbis igen kései gyerek, hisz Tivadar bácsi a második világháború alatt-előtt született, erre is van szöveg… Bár miért ne lehetne Robi igen kései gyerek?) 

Thuróczy Szabolcs és Enyedi Éva (fotó: Horváth Judit)      

Mire Emőke hazaér, a harminc négyzetméteres szuterénben már négyen laktak, ideköltözött Győző és Rebeka is. A tárgyaktól (tér: Tamás Gábor) alig lehet közlekedni, Győző bele is rúg az asztalba. De megoldhatónak tűnik az élet, ráadásul mindenki roppant udvarias és előzékeny a másikkal, a tolerancia csodákra képes, megbeszélik, ki mikor megy a fürdőszobába, az egyetlen gondnak pillanatnyilag az tűnik csupán, hogy Győző horkol, de ezt meg lehet szokni, meg éjfél után különben is abbahagyja talán. 

Ez az a pillanat, amikor minden jóra fordulhatna, a hétköznapok működni kezdhetnének, nem tökéletesen, de működni, talán még a Wesselényi-kert fáit sem vágnák ki, amiket a múltkor legalább húsz-huszonkét aktivista védett a favágóktól, amíg nem jelent meg kétszer annyi ellentüntető azt kiabálva, hogy az izraeli datolyapálmákhoz láncolják egymást, ha ez nem is teljesen logikus. 

Tivadar bácsi még egy új variációt is felkínál: egyedül él, Robi és Emőke költözzenek hozzá, kedden már jön is egy kisteherautó.

Tényleg minden megoldódhatna.

De nem jön kisteherautó, nem oldódik meg semmi. Emőke ugyanis nem akar költözni. 

Tulajdonképp itt lakni sem akar.

Megváltozott a személyisége. Sőt: mögváltozott.

Már a műtétnél sem volt minden rendben, valami „olyan furán áll”, mondták az orvosok. Ez dramaturgiailag látszólag indokolatlan, mint Thomas Mann-nál a Mario és a varázsló első mondata („A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője”), de hangulatilag ez készíti elő a későbbi, feltartóztathatatlanul bekövetkező, tragédiába torkolló változásokat. 

Azt, hogy a betegség, a gyógyulás megváltoztatja valakinek a személyiségét, Pintér Béla az ágyak és székek kézzelfogható és lábbal rúgható konkrétsága között ad absurdum viszi. Emőke személyisége nem egyszerűen megváltozik, hanem kicserélődik: egyre inkább azzá az emberré válik, akinek a szívét megkapta, s aki nem volt más, mint a mórahalmi postásasszony, név szerint Szél Juliska.

Először csak a saját lakása tűnik neki furcsának (igaz, van néhány innen-onnan hozott bútor), nem ismeri fel a régi ágyukat, keserűnek érzi a kedvenc italát, halszagúnak Robit, népdalt énekel a fürdőszobában, aztán elkezd piacra járni, sült kolbászt enni, nyelvjárásban beszélni – az átalakulást Stefanovics Angéla gondosan kidolgozva, fokról-fokra, remekül érzékelteti (a jelmezek neki is sokat segítenek). Aztán egy tévéműsorban hall a mórahalmi postás balesetéről, azonnal leutazik a faluba, ahol magától odatalál a házhoz, pénzt ad a nő fiának… Nem akar Tivadar bácsihoz költözni, nem akar gyereket szülni Robinak, s az előbb említett családi ebéden végül ki is fakad, felindulásában elárulva, hogy mindent tud, azt is, hogy lefizették az orvosokat, azt is, hogy Robi egy hazugság miatt került a második helyre. Megrendítő, tragikus pillanat, amikor Robi édesapja mindezek hallatán összeomlik, csalódva a fiában is, noha, mint mondja, másnap a megszokott időben ugyanúgy várja. És megrendítő az is – erről csak hallunk –, hogy később, az orvos kivételével, mindenkinek megbocsát. 

Emőke végül vonatjegyet vesz Karcsikának (Friedenthal Zoltán másik nagy bravúrja), jöjjön föl Pestre.

És Karcsika feljön. 

Színpadra lépése nagyszerűen elő van készítve, a családnál látogatóban lévő, épp távozó Hovány doktor (de miért a fürdőszobából jött elő?) még riadtan visszalép: „Bocsánat! Az az ember, aki itt áll a kapu előtt, az a Karcsika?” 

Az. 

Karcsika értelmi fogyatékos és – édesapja kubai vendégmunkás volt – színes bőrű. Győző megfogalmazásában félhülye néger. Rebeka azonnal javítja, majd így folytatja: „…ne alázzuk meg a bőrszíne meg a mentális állapota miatt, de máskülönben meg szerintem is éljen fogyatékkal Móraháton vagy hol a faszomba!” (Lehetne épp cigány is, teszem azt, Lakatos Ronaldó, de az nem Pintér Béla-darab lenne. És miért ne élhetne egy szellemi fogyatékos fekete fiú Mórahalom 6090 lakosa közt? Bizonyára Kubában is élnek retardált fehér mórahalmiak.) 

Szabó Zoltán és Stefanovics Angéla (fotó: Horváth Judit)

Felbomlik, szétmállik az első este oly békés idillje. 

Nem olyan egyszerű ez a dolog a feketékkel. Úgy általában a mássággal. 

Nincs szó politikáról, nincs szó migránsokról.

Győző és Rebeka nem gonosz, nem elvetemült, sőt, gyarlóságaik ellenére is jószívű emberek, Robiról nem is beszélve – be is fogadják Karcsikát, ha nem is könnyen, a harminc négyzetméterre. Még meg is kedvelik: Rebeka írni tanítja, Győző levágja a haját – ez is szép jelenet, bensőséges. Csak két hétről van szó, Emőke közben elintézné, hogy a fiú gyámja lehessen, feltehetően le is költözne hozzá Mórahalomra. Ismét kínálkozik egy megoldás, bár az egyre fásultabb és egyre féltékenyebb Robinak ebben nem osztanak lapot, s amikor Karcsi félelmében bebújik Emőkéhez és hozzá az ágyba, magára kapja a cuccait és elrohan. 

Aztán bekövetkezik két kiszámíthatatlan, előreláthatatlan tragédia. Itt most nem beszélnék róluk, gondolva azokra, akik még a színházi élmény előtt vannak. 

Az előadás végén Emőke a rendőrséget hívja, mi is halljuk az automata válaszát: „A kezelő kapcsolásáig, kérjük, tartsa a vonalat!” 

A kezelő azonban nem jelentkezik, ahogy nem jön Godot sem. Magunk pedig, nagyon úgy látszik, nemigen tudjuk megoldani a problémáinkat, ha véletlenül adódik egy lehetőség, elmegyünk mellette, észre sem vesszük. Például mert túl sok bennünk a feszültség, az indulat. Egy asztalba rúgás is elég, hogy cifra káromkodás szakadjon ki valakiből. A darab során mindenkinek, de tényleg mindenkinek van legalább egy káromkodása, kitörése, rágalomáriája; a legelső az orvosé („Az Isten a faszát, aki beleveri…” – üvölti Hovány doktor nem épp Hippokratész szellemében). És senkinek se sikerül semmi, vagy csak időlegesen. Maradjunk az orvosnál, neki sem: a barátnője összetöri a kocsit. 

Azért sem találjuk a megoldást, mert meggondolatlanul, átgondolatlanul, netán önzőn cselekszünk. Herczog Noémi azt írja, „Amit Emőke tesz, az bűn … Robival és saját családjával … szemben” – igen ám, de Emőke akkor már nem Emőke, hanem Szél Juliska, noha látja és hallja Győzőéket. 

És mindig történhet valami, ami keresztbe tesz – és történik is!    

Az előadás elején és végén Emőke kiszól – versben! – az előadásból a nézőkhöz, a végén így: „Hát, becsaptalak benneteket. / Mégis itt maradtam veletek. / Hogy ez áldás volt-e, vagy az Isten átka, / Döntse el mindenki magába!” Nem vagyok biztos abban, hogy e kiszólásokra szükség van, néhány olcsóbb poént is elengednék, de nem ez a lényeg. Tompa Andrea ezt írta a Magyar Narancsban (2017. április 6.) Pintér Béláról: „…igazán erőteljes akkor tud lenni, amikor fontos témákat erős írói/rendezői kézzel sikerül megragadni. Pintér legjelentősebb darabjai azok, amikor az előadásnak társadalmi relevanciája is van; avagy amikor a társadalmi szint és a személyes … szál találkozni tud.” Ezzel egyet lehet érteni. És meglehet, a társadalmi relevancia most gyengébb, épp csak utalás történik a magyar egészségügy gondjaira (amiknek színpadi megjelenítését én amúgy nehezen tudom elképzelni, mondjuk A Bernhardi-ügy sem a korabeli osztrák egészségügy problémáit taglalja), vagy arra, hogy az aktivisták oly szép elvei nem könnyen működnek a saját mindennapjaikban sem. Meglehet, a történet sem olyan feszes. Emőke átváltozása nyilván a fantasztikum szférájába tartozik, de azért a mű itt és most játszódik, a mi életünkről szól, sőt úgy általában az emberi életről. Lehet arról beszélni, és Pintér Béla fontosat mond róla.    

Számomra ez az előadás annak a tragikomikumáról beszél az esetleges hibák ellenére is nagy erővel, több remek figurával és igen összetett, koncentrált alakításokkal (elsősorban Friedenthal Zoltánra, Pintér Bélára és Stefanovics Angélára gondolok), hogy miközben rengeteg pénzt áldozunk arra, hogy még tíz évig, még öt évig, még egy évig élhessünk, az így megnyert időben az életünk legtöbbször nem lesz jobb, semmivel sem lesz jobb, mint volt, tán a mi hibánkból is. Az, hogy élünk, felfoghatatlan csoda, az élet érték önmagában is. De mi van akkor, ha egy szuterénben sokadmagunkkal kell osztozni harminc négyzetméteren, folyvást kellemetlen meglepetések érnek bennünket, és még egy mórahalmi ház is megvalósíthatatlan álom?

Persze, próbálkozunk (próbálkozzunk) azért. Szívszakadtig.

D. MAGYARI IMRE