Thorton Wilder: A mi kis városunk – Karinthy Színház

Van pár halk szavú színmű a világirodalomban, de olyan, amiben ilyen kevéssé lenne jelen drámai feszültség, s amiben ilyen mennyiségben szerepelne a mindenkori rendezők és dramaturgok által ki nem húzható tájleírás, aligha létezik még egy. Thorton Wilder 1938-ban bemutatott, s nyomban világsikert aratott műve mindezen jellemzőkkel együtt tartalmaz annyi poézist, s vele egy kis örökíthető reményt, hogy időről időre ma is megjelenjék a színpadokon. Bemutatásához – bizonyos korokban – kell azonban némi kasszát megvető bátorság, mert színrevitelének gesztusa, legalább is szándék szerint, minden esetben óda a csendes tisztességhez. Annak ázsiója pedig erősen változó. 

Ráadásul muszáj három részben játszani, akkor nyer értelmet az első két felvonás is. A hagyományos színjátszást elunva, a harmincas évek újító színházi törekvéseinek ismeretében nem is drámát, hanem egy pontosan elképzelt előadást írt az amerikai franciatanár. Az akkoriban újdonságnak ható fogások, mint a díszlet szinte teljes hiánya, a játékot mindvégig kézben tartó, időnként különböző szerepekbe is beálló Narrátor avagy Rendező figurája, a fizikai cselekvések (például kerti és konyhai munkák) tárgyak nélkül végzett, koreografikus műveletei azóta megszokottá, színházilag természetessé váltak. A mostani előadás mozgástervezője Köllő Miklós. 

A helyszín: Grover’s Corner,  Északi szélesség 42 fok 40’, nyugati hosszúság 70 fok 37’. New Hampshire állam, Egyesült Államok – a precíz adatok ellenére csak kitalált városka. Az idő azonban, amennyiben ez az időről egyáltalán elmondható, valóságos. 1901 és 1903 májusának egy-egy hajnala kezdi az első és a második felvonást, ekkor ismerkedünk meg a főhősök gyerekkorával és egymásra találásával, s 1913 nyarán, a harmadik részben találkozunk a sírkert lakóival. Karinthy Márton, aki ifjan, körülbelül négy évtizeddel ezelőtt a békéscsabai színházban már megrendezte ezt a darabot, saját színházában most megtalálta Benedek Marcell fordításához az optimális szereposztást, s a zenélő órák egyszerűségét követve, Tordai Hajnal hol fémesen fénylő, hol kopottas kék, szürke és szilvaszín ruháiban elénkbe hozta a szereplőket. A mese középpontjában az ifjú Emily (Lovas Rozi) és George (Baronits Gábor) sorsa áll. Emily dolgos mamáját Murányi Tünde, szerkesztő apját Mihályi Gábor, George Párizsba vágyó anyját s orvos apját Györgyi Anna és Széles Tamás játssza, finoman és feszesen, erős zeneiséggel.

Székely László díszlete két asztalt s pár fénylő, nyers fából készült széket állított a sötét háttérbe, melyek szerény díszítése a keresztszemes hímzések kockamintájára emlékeztet. Egyetlen nagy óra hordoz nagyobb jelentést: elmúlik minden, figyelj tehát, hogy mi is történik veled. A legnagyobb súly kétségkívül Lengyel Ferenc vállát nyomja, hisz ő a mindent tudó és időnként mindenható mesélő, a darab szerint Rendezőnek nevezett főalak. Jól áll ez a feladat Lengyel Ferencnek. Okossága, kedvessége, humorral viselt s mégis felelős bennfentessége megnyer mindenkit a teremben. Sok múlik ezen a figurán, tudta ezt az író is, aki adandó alkalmakkor szívesen beállt ebbe a szerepbe, s többször vezette végig darabja előadását. 

Érdekes követni pár budapesti állomás érintésével e figura magyar színpadokon való megjelenését. Keresztury Dezsőtől tudjuk, hogy „az iszonyat másfél esztendeje után”, amikor 1945 őszén, a Vígszínház újította fel a darabot, Somlay Artúr játszotta, kezében pipát tartva, kalapban, csokornyakkendősen. Sokan emlékeznek még a Várszínház Mensáros László által rendezett előadására, melyben maga Mensáros volt a mesélő is, a maga szokásos, elegáns, távolságtartó, tudósmódra arisztokratikus hanghordozásával. Később a Pesti Színházban, a Hegedűs D. Géza által rendezett produkcióban Lukács Sándort lehetett látni és hallani, amint beszámol a vidék földrajzi és gazdasági adottságairól és emberi kapcsolatairól, mindvégig erősen tartva a kapcsolatot a közönséggel. Lengyel itt most lezser értelmiségi, mindent tudó, emberszerető vándor, jól hat ránk, olyan, aki szépen, tagoltan magyaráz, így aztán el tudja adni még a jelentős mennyiségű „szövegdíszletet” is. 

Egy villanásra részünk van egy aprólékosan kidolgozott, zárt kabaré-jelenetecskében is: Karsai István jelenik meg mint a helybeli adatokra büszke, szürke mellényes , szemüveges tudós. A mellékalakok közül különösen lehet örülni az egészen új arcot mutató Marton Róbertnek a templomi kórust vezető, később öngyilkosságot elkövető, részeges karnagy szerepében, s a gyermeki tisztaságú, fiatal rendőrt játszó Inoka Péternek, aki még egy másik, korrekten megoldott kis szerepben is feltűnik. Balázs Andrea fegyelmezett, jó színész, s most mint Mrs. Soams, visszafogottan rajzolt, élvezetes karaktert elevenít meg. Csak remélni lehet, hogy mihamarabb elmúlik fölüle a CBA-s reklámfigura súlyos terhe. 

Lengyel Ferenc (fotó: Nagy István Dániel)

Az első két felvonás idillje a harmadikra kissé elsötétül, de furcsa módon a megszólaltatott holtak kezdik bevilágítani a megelőző történéseket. Lovas Rozi eszményi választás Emily szerepére. Galambkék lánykaruhájában úgy turbékol jövendő vőlegényével, mint azok a szerelmespárok, akiket csipkés szélű rajzlapokra festve vitt szét a posta, úgy száz évvel ezelőtt. Boldog a házassága, de második gyermeke szülésébe belehal. S mivel a holtaknak ott, Grover’s Cornerben, jár még egy visszalátogatási nap, visszaszökik, s dermedten nézi saját, alig-alig megélt életét, és rájön, hogy „az élet megtörtént, és észre sem vettük”. Talán ha valaki szólna időnként… 

Közelebbről nézve a szerző életét, s hallva a konzuli feladatokat teljesítő, keménykezű, kálvinista apa által Kínából távirányított család puritán világáról, érezhető, hogy mindaz a harmónia, amit Wilder ábrázol, minden adódó szegényességével és lemondásával együtt is csak szépen kiszínezett álom. Azért az is az ő tollából szaladt ki, hogy „mindenki tudja, hogy a családi élet földi pokol”. Annál nagyobb teljesítmény hát ez az életet dicsőítő, nosztalgikus menekvés egy kiszínezett korba, „amikor még nem voltak autók”, s amikor még a világ sem kezdett el égni, hiszen 1913-ban lezárul a történet. Tanáros pedantéria és valódi költészet békésen megfér egymás mellett ebben az 1897-től 1975-ig tartó, titkokkal terhes, termékeny írói életben, melynek főbb sikereit a Szent Lajos király hídja című regénye mellett A házasságszerző című darabjából készült Hello, Dolly! jelzi. 

De ez a darab se véletlenül kapott Pulitzer-díjat, még 1938-ban. Ha lesz az eljövendő közönségnek türelme, s szép rendben kivárja a harmadik felvonást, megtapasztalhatja, hogy az előadás, ami addig csak gurul, gurul, egyszerre billen egyet-kettőt a szárnyával, s csöndben, mint a vitorlázó repülők, fölszáll a sűrű levegőbe. Érdemes követni. 

Gabnai Katalin