Pillanatképek az „Európai Hidak 2017 – Spanyolország” rendezvénysorozatból

Az idei évad kezdetén ötödik alkalommal tartottak Európai Hidak címmel rendezvénysorozatot, amely egy-egy ország kulturális életébe ad betekintést, a műfajok széles skáláját vonultatva fel. A cseh, német, osztrák és francia művészeti svédasztal után idén spanyol ínyencségek kerültek terítékre. Úgy tűnik tehát, hogy egyre inkább nő a híd, mind nagyobb távolságok válnak elérhetővé a Müpa érdeklődő közönsége számára.

Köszöntőjében a Spanyol Királyság magyarországi nagykövete, José Ángel López Jorrín annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a spanyolok és a magyarok legfontosabb közös vonása a kultúra és a gasztronómia szeretete. Ezen belül azonban felfigyelhetünk arra is, hogy mindkét ország művészetének – elsősorban talán épp a zenéjének – olyan jellegzetes „nemzeti karaktere” van, melynek alapján a külföldi könnyen beazonosíthatónak találja. Az erős couleur locale teszi, hogy a zene „magyarságát” megannyi kompozícióban felismeri a külföldi, miközben a hazai szakma időről-időre a legkülönbözőbb fórumokon próbálja megfejteni annak titkát, hogy „mi a magyar a zenében”, tegyük hozzá, szavakkal-definíciókkal mindmáig meghatározhatatlanul. Nem tudom, a spanyol muzsikus-társadalomnak vannak-e hasonló zenei-önismereti problémái, annál inkább ismerem viszont azt a biztonságérzetet, amit a spanyol karakter felbukkanása jelent, korántsem csupán spanyol szerzőknél. Sőt, leginkább nekik köszönhetően „terjedt” a spanyol karakter a zenében (annak megannyi hangulati, érzelmi-indulati variánsával), elég, ha Bizet vagy Ravel – netán Liszt – közismert kompozícióira gondolunk. Éppen ezért tűnt örvendetesnek, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös rendezvényén a saját kultúra megszólaltatói is szép számmal felvonultak. Mert természetesen a spanyol zene is „mindenkié”, tehát a magyar előadóművészeknek is jutott feladat a kéthetes, szeptember 17-től 30-ig tartó műsorfolyamban.

A spanyol napokkal párhuzamosan azonban számos egyéb érdekes-izgalmas program várt a közönségre az új évad kezdetén, így külön feladat volt, hogy ki-ki eldöntse, melyik járt vagy járatlan utakra kalandozzék.

Kétségkívül nagy várakozás előzte meg Magdalena Kožená fellépését, a Spanyol barokk dalok és flamenco – Szerelem: menny és pokol című esten. Talán éppen ezért, kicsit csalódnunk kellett. Félreértés ne essék: Kožená énekét nem illetheti bírálat, sőt, amikor Antonio El Pipával táncolt, színpaddá varázsolta a pódiumot. A Compañia de Flamenco vezetője, a táncot családi örökségként folytató Pipa produkciója volt talán a legnagyobb hatású az est folyamán. A műsor a spanyol barokk műzene és a flamenco egymásmellettiségét és a flamenco műzenét-inspiráló hatását szándékozott illusztrálni, ám kevés sikerrel. Talán túl gyorsak voltak a váltások, így a hasonlítandó és a hasonlított pillanatképpé lényegült, amelynek nincs elég ideje kifejteni a hatását, de az is lehet, hogy csupán túl sok volt az ismeretlen a közönség számára. A barokk dalok sajátos világára nem tudtunk ráhangolódni, mert máris jött az „elterelő inger” – és viszont. Aki Koženát hallgatni jött elsősorban, hosszadalmasnak találta az intermezzókat, amelyekben nélkülöznie kellett. Ráadásul, a flamenco együttese kifejezetten amatőrnek tűnt, a három éneklő-tapsoló hölgy számára jelenthetett ugyan zenei anyanyelvet a flamenco, de annak pódiumkész tolmácsolásához kevéssé meggyőzőek voltak, Pipa reprezentatív táncához silány akusztikus hátteret szolgáltattak. A barokk dalok kísérő együttesének, a Private Musickének a játéka valószínűleg hatásosabb lett volna egy kisebb térben. Pengetések balról (barokk gitár, spanyol hárfa és theorba, viola da gamba és ütőhangszerek társaságában), pengetések jobbról (két gitár a három énekesnő partnereként) – a hangszínvilág hasonlósága önmagában kevés a két zenei világ rokon vonásainak felfedezéséhez, ahhoz viszont sok, hogy elterelje a figyelmet a részletező elemzésről. Természetesen mindkét területen otthonos az improvizáció gyakorlata (a barokkban a díszítőpraxisban kiteljesedve). A spanyol dalok társaságában felcsendülő Lully-zene hallatán az is felkapta a fejét, aki nem követte a műsorfüzetből, hogy mi szól. Lehet magyaráz(gat)ni, hogy tematikusan ideillő, mindenesetre, a magyar hallgatók számára elhomályosította a spanyol szerzők rövid kompozícióit – viszont kétségtelenül az est legnagyobb zenei élményét adta.

Tanulságos volt meghallgatniuk azoknak a magyar muzsikusoknak, akik olyan külföldi programokat állítanak össze, amelyekben magyar műzene és népzene kerül egymás mellé, vagy – s ez is népszerű műsorstruktúra az utóbbi években – régi és új, egymással többféle kapcsolatot mutató darabokat vonultatnak fel egy-egy összeállításban. Fontos szempont, hogy az immanens kapcsolatok valamiképp érzékelhetővé váljanak a mindenkori hallgatóság számára. 

Másnap másfajta flamenco-élmény kínálkozott, Jorge Pardo estje a Fesztivál Színházban. Az „új flamenco” mozgalom vezéralakjaként hirdetett muzsikus kétségkívül imponáló hangszeres művész, társai, akiket csupán szóbeli konferálással mutatott be, remek összjátékkal gondoskodtak a Djinn sikeréről. A produkció CD-n is hozzáférhető volt – műsor (akárcsak szórólap!) híján legfeljebb a CD-tulajdonosok tud(hat)ták pontosan követni, hogy mit is hallunk – már amennyiben változatlan sorrendben hangzottak el a számok. A komolyzenei koncertek megannyi információval ellátott hallgatója kissé elveszettnek érezte magát ezen az esten, rádöbbenve: nemcsak terminus technicusok, hanem konkrét megnevezések ismerete nélkül is tökéletesen lehetetlen megosztani az élményt. Mert igazán semmitmondó, ha valaki a „szaxofonszólós” számot dicséri, bármiféle konkrétum nélkül. Ami ezen az esten kissé zavaró volt még, az a dinamikai differenciálatlanság. Az erősítések következtében minden túldimenzionáltnak tűnt (a Fesztivál Színház nézőterén), és a hangszerelés változatossága, a hangszerszólókat követve, egy ideig lekötötte a figyelmet, aztán viszont a decibelek zsibbasztó hatása kezdett érvényesülni, s az élőzene hallgatója azon vette észre magát, hogy olyannyira nem figyeli (követi) a születő hangzást, mintha csupán hangos háttérzene szólna. Pedig ami szólt, minden bizonnyal megérdemelte volna a figyelmet.

Két alkalommal tűzték műsorra az idei spanyol napok keretében Michael John LaChiusa musicaljét, Lorca Bernarda Alba című drámájára. Ez a produkció nem új a Müpában, 2011 januárjában majd decemberében is láthatta-hallhatta a közönség. Az ismételt előadásokat indokolja az egykori siker, az előadók változatlanok – a hangszeres közreműködők ezúttal is „névtelenek”, kizárólag a zenei vezető és dirigens Riederauer Richárd neve publikus. Miközben szívesen újranéztem a produkciót, még mindig a Djinn erősítései-nek hatása alatt, azon gondolkodtam, vajon ebben a – nagy színházakhoz szokott előadók számára – viszonylag kis teremben tényleg szükséges a mikroportok használata? Meggyőződésem, hogy a személyes hangszínek érvényesülésével még elementárisabb hatást lehetne elérni. 

Tudom, ez a bevett gyakorlat – de néha ilyesmivel is érdemes lenne (kiváltképp kiérlelt produkció esetében) kísérletezni...

Fittler Katalin