Tóth Krisztina: Pokémon go – Rózsavölgyi Szalon

A címben szereplő kérdést Adrienn teszi fel, később válaszol is: „Hát nem kell megrohadni, csinálni kell valamit.”

Aztán…

Dugig van a Szervita téri Rózsavölgyi Szalon, ez nyilván Tóth Krisztina nevének is köszönhető. Ő azon kevés kortárs alkotók egyike, akik nem is első osztályú, hanem osztályon felüli minőséget képviselnek, ennek dacára nem egy szűk kör írói, hanem valóban sokan ismerik és valóban sokan olvassák s ami több, szeretik is őket. (Nem tartozik ide, de korántsem vagyok arról meggyőződve, hogy Esterházyt, Krasznahorkait vagy Nádast is, ami természetesen esztétikai szempontból semmit nem jelent.) Jó érzékkel kérte fel Tóth Krisztinát a Szalon vezetője, Zimányi Zsófia s aligha fogja megbánni, hogy ezt tette. Hosszú és sikeres szériát jósolok az előadásnak.

A játékot, amire a cím utal, szerencsére a függetlenség szintjén sem ismerem, nemhogy a függőségén. Utánanéztem persze, egyszerű újságírói kíváncsiságból, mert a darab megértéséhez nem kell ez a háttértudás. A Wikipédián tizenkilenc oldalas szócikk szól róla, akkurátusan kitérve az előzményekre is: „Az ötletgazdák 1990-ben kezdték fejleszteni a Capsule Monsters elnevezésű első pokémonos játékot”, a szörnyecskék tehát lassan harminc éve hozzák a pénzt kitalálóiknak és forgalmazóiknak, bizonyára rengeteget. Megdöbbentő, mennyi minden van a világban, amiről az ember nem tud, noha viszonylag tájékozottnak gondolja magát! Az is megdöbbentő, milyen szédítően széles körben el tudnak terjedni az ilyen játékok (jusson eszünkbe a tamagocsi a kilencvenes évek második feléből!), még megdöbbentőbb, hogy felnőttek is lelkesen játsszák őket.

Tímár Éva és Debreczeny Csaba (fotó: Éder Vera)

A lényeg tehát, hogy a Pokémon go mobilon játszható s könnyen a rabjává válik az ember, ahogy a kártyának, az alkoholnak vagy (ami különösen káros) a színháznak. Itt Feri, a férj (Debreczeny Csaba) kerül a csapdájába, és Dorka, a fia barátnője (Ladányi Júlia e. h.), aki persze koránál fogva sokkal jobb játékos, illetve hát Feri tőle tanulja a játékot („…tetszik lenni Google-fiókjának?”) és rögtön beleszeret. Nem Dorkába, a játékba; Dorkába a szomszéd szeret bele, Józsi (Sztarenki Pál), az a jég hátán is megélő típus, akitől kiveri az embert a víz. Illetve a beleszeret nagyon nem jó szó az ő esetében, Józsinak nincsenek érzelmei, pozitív érzelmei semmiképp, ő megkívánja Dorkát, rágerjed, és amit ő megkíván, amire ő rágerjed, azt ő meg is szerzi, ilyen ember ez a Józsi.

Persze megérthetjük Ferit: végre sikerei vannak, elkapja a pokémonokat, rájuk dobja a labdát!

Egy – Tóth Krisztina szavával – „elég tipikus” magyar családot látunk. Feri és a felesége, Adri (Bozó Andrea) valahol vidéken élnek, egy nagy- vagy inkább kisvárosban, de ez ott a panel nyolcadik emeletén szinte mindegy. A panelek hasonlítanak egymásra, valahogy a környezetük is hasonló azokkal a szép parkokkal és piros padokkal. Feriék értelmiségiek, Adri tanárnő, Feri mérnök és még Antonioni filmjeit is ismeri, csak most épp nincs állása. Gyakorlati érzéke sincs, mondja róla a fia, aki szerint egyenesen autista. (Bár neki mindenki autista meg pszichopata, ahogy a barátnője megjegyzi. Dorkának tetszenek Gabika szülei, otthon náluk sokkal rosszabb a helyzet.) Ferinek lakása van, családja, mobilja és egyre szarkasztikusabb humora, az elején még Adriennt is megnevetteti. A fiuk, Gabika (Hunyadi Máté e. h.) Pesten jár a színművészetire, Dorka szintén vidéki, ő is egyetemista a fővárosban, szabad bölcsész. Épp a nagymamához, a Namához (Tímár Éva) készülődnek, akit Feri utál. Gabika nem megy, Dorkát várja. 

Sztarenki Pál és Ladányi Júlia e. h. (fotó: Éder Vera)

A Namánál, aki hol süket, hol nem, ásni kell, az édesanyjának az urnáját kell kiásni valahonnan a diófa alól, még a papa ásta el, Nama férje, aki nemrég meghalt. Csak akkor lehet eladni a házat, ha az urna megvan, Feriék pedig csak akkor költözhetnek („Nem fogunk a nyolcadikon megöregedni”), ha eladták a házat és a Nama bevonul urnástól valamilyen otthonba, amire ő elvileg hajlandó, de ha megnéz egyet, rögtön a Gulag jut az eszébe meg Auschwitz, esetleg Recsk. Feri a legszívesebben „fent” élne, ami az ő szóhasználatában is Pestet jelenti, felmegyünk Pestre, lemegyünk vidékre, ez így van magyarul. Bár mit csinálna Feri Pesten? Úgy van vele, mint a három nővér Moszkvával. 

Józsi, a szomszéd azért ugrik át, mert lenne egy remek ötlete. Hagyják ott a mamát, keresnek mellé egy asszonyt, ő véletlenül ismer is valakit, egy kárpátaljai nőt, kössenek vele eltartásit, ismer egy ügyvédet is, a Szikszait, haverságból még ki is fizetné az ügyvédi díjat – Józsinak mintha a házra fájna a foga, amit Feri nem vesz észre, semmit se vesz észre, ő csak a telefonját nyomkodja. Még nem pokémonozik, csak a híreket nézni („Delhi közelében felborult egy kisbusz”, „Zuhan az euró árfolyama”), bármit, csak ne kelljen a többiekre figyelnie, ne kelljen részt vennie az életükben. 

Valahogy senki se vesz itt részt a saját életében, nem éli, csak elszenvedi, elviseli, amíg tudja. 

Józsi látszólag más, ő mintha tudna élni, ahogy a gyerekei is, rég elhúztak külföldre („Ott van a jövő”).

Kérdés, milyen élet az, amit Józsi él. Ő mindenesetre az élet császárának érzi magát s mint ilyen, meg is rója Ferit: „Itt fogsz megrohadni. … Rendes gyerek vagy különben, csak élhetetlen. Olyan… igazi önsorsrontó.” A háta mögött egyenesen parazitának nevezi! És hát a Nama se bánta volna, ha Adrit Józsi veszi el.  

A dédit is Józsi találja meg, beszállt az ásásba, tevékeny alkat. Az időközben betoppanó Gabikáék életét is megoldaná, rögtön el is kéri Dorka – naná, hogy nem Gabika! – mobilszámát. Dorka megadja, de egyelőre Gabika után indulna, akivel a Namának végre sikerül lehozatnia a padlásról az ónémet faragott szekrényt („Ma egy ilyen … már milliókba kerül”) – Józsi természetesen segít. A szekrény fiókjában egy doboz, a dobozban a nagypapa levelei. Gabika lecsap rájuk, imádta a nagyapját, a pulóverét is hordja majd. Furcsa fiú, túlérzékeny, tele komplexusokkal, Pesten igazából „kis vidéki pöcs”-nek érzi magát, de sehol sincs otthon. Talán a fán volt a kisházban, amit a nagyapja csinált neki gyerekkorában, s ahová kötélen kellett felmászni, még a kutyát is felcipelte magával.

Ez az alaphelyzet, amit Tóth Krisztina az önmagában is groteszk urnaásással a középpontban roppant szórakoztatóan felvázol („…te mit csinálsz az ilyen kibolyhosodott pulóverekkel?” – kérdi Nama a lányától, előbányászva egy ócska ruhadarabot. „Én? Hordom őket, anyukám.”).

Aztán elindul a tényleges cselekmény.

Józsi elindítja, a groteszk játék egyre tragikusabbá válik.

Ebbe a cselekménybe Rádai Andrea értő és érzékeny kritikája szerint (Magyar Narancs, 2018. március 22.) „egy családregényre is elegendő tragédia, fordulat van belezsúfolva”, sőt „túl sok minden van kimondva, rosszabb esetben eljátszva”. Ezen elgondolkodtam. Az talán nem árt, ha egy drámának van cselekménye. „Ein Dramatiker muss bei mir cselekmény haben” – idézhetném kissé megváltoztatva Keszler József Herczeg Ferenc kapcsán leírt híres mondatát (amit egész idáig egy Karinthy-paródiába képzeltem, de ennek is utánanéztem, kritikaírás közben sokat lehet tanulni). Nem mindegy persze, hogy a cselekmény fordulatai hihetőek-e vagy sem. Számomra hihetőek s túlzsúfoltnak sem mondanám, amit látunk. Valahogy így zajlik az életünk. Óvatlanságból, meggondolatlanságból, pillanatnyi elmezavarból súlyos következményekkel járó, olykor végzetes lépéseket teszünk. Ahogy Dorka vagy Gabika vagy Feri. És történik velünk ez-az, mint Adrival. Emlékeim szerint a Hamletbe is elég sok fordulatot zsúfolt bele a szerző; igaz, az hosszabb. Azt elismerem, hogy Tóth Krisztina erős színekkel fest, de mit tegyünk, ez a család így boldogtalan. Arról meg nem lehet drámát írni, hogy jóízűen megeszik a vasárnapi ebédet.  Rádai azt is mondja, hogy rendezői invenció híján az előadás nem reflektál a mai korra, nem ránt bele a „magunk telefonnyomkodó másikranemfigyelésébe”, Feri akár dobozokat is vághatna és hajtogathatna. Ez nem jó párhuzam, Tóték messze nem találnak annyi örömöt (szinte semmit!) a rájuk kényszerített dobozolásban, mint Feri és Dorka a pokémonozásban. Mondjuk kártyára, pókerre (értelmiségi változat) vagy ultira (melós változat) át lehetne írni a mobilnyomkodást, de akkor épp az veszne el, hogy igenis ma, ma is, a civilizáció újabb és újabb vívmányai dacára, ugyanúgy nem figyelünk jobban egymásra, mint a panelek vagy a piramisok építésekor, bár az ókori Egyiptom drámatermésében nem vagyok járatos (nagy önuralommal nem poénkodom a piramisjátékkal). Ez a darab és ez az előadás bizony nagyon is mai, nem a szerző és nem is a rendező, Csizmadia Tibor hibája, ha az egymás iránti érzéketlenség nem sokat változott. Nem a világ legjobb drámáját és előadását látjuk persze, de egy nagyon jó mű nagyon jó színpadra állítását. 

Józsi azzal indítja el a cselekményt, hogy ráír Dorkára, beköltözhetne Gabikával a lánya üresen álló pesti lakásába. Amiben Dorka néha egyedül lenne, gondolja Józsi, de erről nem ír. A lány végül magában költözik, Józsi pedig támad, nem is eredménytelenül, sőt annyira eredményesen, hogy Dorka teherbe esik.  Józsi dühös, de persze erre is tud egy megoldást. Mindenre tud, Adri betegségére is, ami pedig súlyos: mellrák. Adri csak a második kemoterápiás kezelés után mondja meg az édesanyjának, mi baja, valószínűleg a férjének se hamarább. Namának erről mindössze annyi jut az eszébe, hogy másnap lemegy az esztékába és átnézeti magát. Meg az, hogy a lánya a tanítványai szüleitől igazán szerezhetne neki egy kis anyatejet, attól felerősödne. Ötletei a Namának is akadnak. Ahogy azért Ferinek is: ő azt találja ki, hogy felköltözik Pestre, talált egy üres lakást. Haditervet készít, Józsinak kellene apránként elvinni a cuccait, nehogy úgy nézzen ki, mintha ő lelépne. Ez kivételesen még Józsinak is sok most, lelépni a bajban, de Feri, sajnos, alkatilag alkalmatlan a betegápolásra, pláne, hogy hányás is lesz, meg kiszáradás, Józsi ezt is tudja. De biztos küld majd pénzt, már ha talál állást.

Amúgy Józsi is meglóg, kimegy a gyerekeihez.   

Gabika közben elmerül a nagyapja leveleiben. Ezek a levelek egy régi baráthoz, katonatárshoz szólnak, akit Gabikámnak szólít, ezért lett Gabika is Gabika. Hogy a nagyapa homoszexuális volt-e vagy csak nagyon erősen kötődött egy barátjához, nem derül ki – a feleségéhez, a Namához aligha kötődhetett. Az unokáját imádta, Gabika is őt. Egyedül őt. És most néhány hónapja megtalálta Dorkát: „Olyan jó, hogy te vagy. Hogy mindig olyan… olyan… biztonságos érzés ez nekem.” Ez a biztonságérzet foszlik szét egy pillanat alatt, amikor együtt találja Dorkát és Józsit. Az egyetlen élő ember, akihez kötődött, átverte. Ezt nem bírja elviselni. Józsi az ügyvéden keresztül zsarolja Dorkát: vagy kifizeti a négyszázezer forint bérleti díjat, vagy elveteti a gyereket. Józsi szerint egyértelmű, miként fog dönteni, de Dorka meg akarja tartani az ikreket, pedig a szüleihez nem költözhet velük haza, azt se tudhatják, hogy terhes. Az ügyvéd is tud egy remek megoldást: „Azt mondta, hogy neki van egy-két ilyen kis lakása, és hogy meghúzhatnám magam az egyikben. Ő el tudja intézni, hogy ne kelljen fizetni, én meg…”

Tímár Éva és Bozó Andrea (fotó: Éder Vera) 

Az utolsó jelentben Adrit látjuk és Dorkát, Adriéknál. Illetve már csak Adrinál. Karácsony van, a fát díszítik, Adri próbál megoldást találni a maga és a lány helyzetére, szállást is ad neki. Úgyis csak ketten lesznek. Én nagyon szeretném hinni, hogy igaz, amit mond: „Rendben lesz minden, ne félj.” Talán lehet. Csak ne látnánk a hátsó falra vetítve egy panelházat, amire Adrit az urnafalak is emlékeztetik: „Olyan mindegyik, mint valami lakótelep.” (A kis színpad szűkös lehetőségeit Enyvvári Péter díszlettervező vetített képekkel növelte meg.)

A boldogtalanság, a kudarc, a tragédia persze nem panelfüggő. Adrinak van ereje és van benne részvét, van benne, nem tudom máshogy mondani, szeretet. Talán a betegsége sem gyógyíthatatlan. Ami a drámában történik, történhetne máshogy is, ha a szereplők máshogy viselkednek. A rosszat, a tragédiát nem az ananké, nem a feltartóztathatatlan végzet okozza, hanem a kényelmesség, az érzéketlenség, az önzés. Feri nem akar megrohadni a nyolcadikon, megszökik. De a mobiljával viszi az önzését is. Adri pedig azt kérdezi: „Miért kéne megrohadni?” Itt vagy bárhol máshol. Lehetne élni is, tartalmasan, hasznosan, megint nem tudok másként fogalmazni, szépen. 

Azt hiszem, ezt mondja Tóth Krisztina is, azon az erős és összetéveszthetetlen hangon, ami már régtől fogva sajátja.                                  

Az előadást három kiemelkedő alakítás is emlékezetessé teszi. Tímár Éva elviselhetetlen, rigolyás anyát és anyóst mutat meg, de eljátssza azt a hajdani előkelőséget is, amit a gyerekkorából hozott, még a háború előttről, amikor „valami nagy palotában vagy miben” lakott. Sztarenki Pál negyedművelt, pörgős, rámenős, veszedelmesen kedélyes, tenyérbe mászó fickót állít elénk, akinek mindig tele lehet lével a kis piros övtáskája (jelmez Molnár Anna). Bozó Andrea most is elképesztően jó! Adrijának még azt az ártatlan előítéletességet is megbocsáthatjuk, ami Dorkával kapcsolatos kérdéséből derül ki: „Te, nem erdélyi ez a lány? Hogy nem szól semmit, érted, de mindent megjegyez…” Aggódik a fiáért, nyilván semmi baja nem lenne, ha Dorkáról kiderülne, Erdélyből jött. (Feri persze nem válaszol, épp csak vakkant valamit. Pokémonozik.)

Egy alkotó nem attól nagy, hogy hány műfajban alkot. De én azért rendkívül örülök, hogy Tóth Krisztina a költők és a prózaírók után immár a drámaírók közösségének is teljes jogú tagja. 

D. Magyari Imre