Örkény István: Macskajáték – Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen

Lejárt Ráckevei Anna igazgatói megbízatása Debrecenben, a következő ciklusra nem pályázott, Gemza Péter lett az utódja. Tehát a Macskajáték főszerepét tekinthetjük amolyan színészi búcsújátéknak is, amellyel a Ráckevei-éra elköszönt. Örkény darabjának színrevitelére általában az a legfőbb indok, hogy a társulat rendelkezik három, szakmai ereje teljében lévő, minimum középkorú, ideálisan korahatvanas színésznővel. (A jelen korszak kicsit ront a darabból következő életkori adottságokon, mivel az eredeti mű korában özv. Orbán Béláné már 55 évesen nyugdíjba mehetett, míg most 65 éves koráig dolgoznia kell. Az egyébként nem derül ki a Macskajátékból, hogy Orbán Béla gyógyszerész mellett vállalt-e valamilyen állást a felesége. Vajon a darab idején csupán egy özvegyi nyugdíjat egészít ki avval, hogy kosztot biztosít a társbérlőinek? De ezen egy pillanatnál tovább ne gondolkozzunk, mert alapjában véve könnyű jó érzést okoz, hogy Örkény István az anyagiakkal egyáltalán nem foglalkozott Orbánné életében.) De visszatérve az elejére:

Szabó K. István rendezte a debreceni színházban a Macskajátékot, s díszlettervezője, Horatiu Mihaiu mintha olyan lakást tett volna a nagyszínpadra, amely felújításra vár, s mindjárt megkezdi a munkát az építőbrigád. Ferdén elsüllyedt zongora, Orbánné-idegen, piszkospiros bőrkanapé, hatalmas hámlások falon, padlón, és mindenekelőtt rengeteg barna csomagolópapír. Csomagolópapír van a darabindító régi fénykép helyén is, s csomagolópapír burkolja a későbbiekben előbukkanó berendezési tárgyakat, például a fogorvosi széket, amely váratlanul szép darab: mintha valamely patinás színház páholyából emelték volna ki. Jól passzol hozzá, hogy Miske László Cs. Bruckner Adelaidája szó szerint festői alak: úgy hat, mintha az énekesnőt festményen örökítették volna meg, talán valamelyik Wagner-szerepében, s nem is hagyja el jelenete során a festménybeli ülőhelyét. 

Oláh Zsuzsa, Ráckevei Anna és Jámbor József (fotó: Máthé András)

A színpadkép összességében arra emlékeztet, hogy minden rosszabb és csúfabb, mint valaha volt, sőt annál is rosszabb és csúfabb, mint amilyennek elképzelnénk az Örkény által írottak alapján.

Zavaróan így van ez a hősök esetében is. Példának okáért nézzük meg Paulát, akit a csupa élet Oláh Zsuzsa játszik. A rendezői-tervezői elképzelések alapján a lehető legközönségesebb nőnek mutatja őt a haja, az oroszlánosra tupírozott frizurája, a durva sminkje, a harsány, nagymintás ruhája. Presszósnők öltöztek így a hetvenes években, mint ő. Ha Orbánné (Ráckevei Anna) erről az asszonyról azt állítja a nővérének írt levelében, hogy Paula maga a finomság és elegancia, akkor súlyos problémát kell diagnosztizálnunk Orbánné ízlését és ítélőképességét illetően. 

De hasonlóképpen vélekedhetünk arról is, hogy Giza (Kubik Anna) szolid színeket és fazonokat ajánl a húgának, és kifejezetten aggódik, rosszallná, ha feltűnően öltözködne az asszony. Ehhez képest ő maga egy világos tüllruhában, turbánnal a fején, és mintha arcpakolással ülne motoros kerekes székében, azt a benyomást keltve, hogy álságos módon ad instrukciókat a visszafogott stílust illetően. (Hogy ő maga ősz hajú-e, azt a turbán miatt nem tudjuk meg.)

Leminősítő gesztus az is, ahogyan Orbánné lánya, Ilus (Újhelyi Kinga) a vasárnapi ebéden megvendégeli az édesanyját. Az obligát egybesült disznóhúst ugyanis nyilvánvalóan nem maga sütötte, hanem készen vette vagy hozatta. Műanyagdobozban, műanyag villával tálalja fel az édesanyjának. Ebből egyrészt arra következtetünk, hogy Ilus nem tanult meg főzni az édesanyja mellett, aki valószínűleg jó szakácsnő. (Van ilyen.) Másrészt pedig arra, hogy minimális tiszteletet sem tanúsít az édesanyja és a vendége iránt, amikor ebédre hívja. Megérdemli ezt az ítéletet Ilus?

A felsorolt kedvezőtlen elbírálások egyébként csak a darab női szereplőit érintik, a férfiak maradhattak a maguk figurális értékeinél. Józsi (Pál Hunor) például dolgos, elhivatott – röntgenfelvételeket nézeget a hétvégi ebéd ideje alatt –, és viszonylag kedves. Csermlényi Viktor (Jámbor József) pedig lusta megengedéssel fogadja az érte bomló, kicsit már túlérett asszonyok érzelmeit. Majzik Edit Egérkéje hibátlan, minden részletében remek. A copfja végére elfogyó hajacskájától kezdve azokig a mozdulatokig, amikkel illusztrálja a vécébe zúduló fánkok szomorú sorsát.

 A színpadi környezet lehangoló jellegét egy szép pillanatban ellensúlyozza, hogy a szoba közepén besüppedt zongora hirtelen muskátlierdővé válik Orbánné és Csermlényi egymást újrafelfedező, meghitt lépcsőházi kettőséhez. Kedves dolog, hogy bizonyos kor fölött a szerelem muskátlit terem.

Kubik Anna és Ráckevei Anna (fotó: Máthé András)

Az alkotók elgondolása és nyilatkozatai szerint Macskajátékuk elsősorban a magányról szól, én mégis az emberi viszonyokat és helyi értéküket látom az előadásban hangsúlyosnak. A szokottnál differenciáltabbnak és ambivalensebbnek hat például az a kötődés, amely Léta egykori szépeit, Gizát és Erzsit egymáshoz fűzi. Az életútjuk egymástól egyre távolabb vitte őket, és a múlt közös része sem azonos módon maradt meg az emlékezetükben. Kapcsolatuk, amely aggodalmas telefonhívásokra és lassan járó levelek váltására korlátozódik, a mindinkább távolba vesző múltban ragadt, s azóta nyilván számos nehezen tisztázható félreértés, bántódás, sértődés terhelte meg. Soha nem hallottam még a Szkalla lányokat ilyen éles Jóestéttel elköszönni egymástól a telefonban.

Miközben az előadás romlásos-csomagolópapíros színpadképe kicsit sem keresi a nézők kegyét vagy jóérzését, addig Szabó K. István olyan rendezői megoldásokat is alkalmaz, amelyek kedvre serkentően kitágítják, bővítik az alapvetően szinte kamaradrámaszerű játék lehetőségeit. Bájos betét például az, amikor a Nárcisz presszóban a Pincér (Janka Barnabás) a koros hölgyvendégek aktív élvezetére hirtelen Karel Gottként lép fel, elénekli a Lady Karnevalt csehül, és közben még a pincérfelszereléséhez tartozó asztalkendőt is elegánsan dobálgatja.

Különleges jelenet az is, amikor a Csermlényi koncertjére lázasan készülő hősnők és a többiek szürrealista képben kórusmű előadóiként állnak össze, s az is izgalmas hatást kelt, amikor az öngyilkosságra elszánt Orbánné álmát látjuk megelevenedni. Az bizony nem könnyíti meg Ráckevei Anna dolgát, hogy a koncert után Orbánné el-elüldögélve a sokféle szék egyikén-másikán, úgy mondja el beszámolóját, hogy a többiek megszólalását bele-belevágják az övébe. Mintegy szimultán zajlik az elbeszélés, s ez az átlagosnál nagyobb fokú koncentrációt és pontosságot igényel a textus előadásában. 

Örkény István amilyen okos ember volt, talán eleve gondolt arra, hogy a Szkalla lányokat a színpadon barátnő-színésznőknek kellene játszaniuk. Akkora ugyanis a különbség attraktivitásban a két szerep között, hogy a Gizát játszó színésznőben kell lennie kollegialitásnak, már-már áldozatosságnak, segítendő az abszolút főszerepet játszó kollegina alakítását. Szabó K. István tesz rendezői gesztust a kiegyenlítés érdekében – ennek vélem például azt, hogy a Csermlényit Paula vacsoraasztalánál csirkemájas in flagrantin kapó történetet ezúttal nem Erzsi mondja el, hanem Giza olvassa fel a húga leveléből. 

A lényeg az, hogy a két (színész)nő összeillik testvérpárnak, szépen kiegészítik egymást. Amivel Ráckevei Anna Erzsijében kicsit kevesebb életenergia tombol most, azt ellensúlyozza Kubik Anna Gizájának aktív részvéte és részvétele. Picit ugyan hiányolom Orbánné humorát, humorának átütő vonását, de a két (három, négy) nő halványan ironikus boldogtalansága valami közös, lírai életbölcsességgé olvad össze.

Stuber Andrea