Öt előadás a Móricz Zsigmond Színházban

Öt előadást láttam az évad második felében (január és május között) a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A nagyszínpadon az Illatszertárt, a Chicagót, a Don Carlost, Abalekot, a Krúdy Kamarában az Asszony asszonynak farkasát. Ha az évad teljes képét nem is, legfontosabb jellemzőit kirajzolják a fenti bemutatók. A nagyszínpadon részint színvonalas szórakoztató produkciókat, részint finoman, nézőbarát módon kortársira hangolt klasszikusokat tűz műsorra a színház; a mainstreamtől való elszakadásra inkább a kamaraszínház adhat lehetőséget. A nagyszínpadon azonban olyan vendégrendezők dolgoznak, akikről legalábbis elképzelhető, hogy többé-kevésbé újragondolják, saját eszközeikkel dúsítják az alapműveket. Az Illatszertárrendezésére hosszú idő után tért vissza a színházba a másfél-két évtizeddel korábban Nyíregyházán több kiemelkedő produkciót létrehozó Mohácsi János, a többi bemutatót pedig fiatalok készítették. Közülük a Don Carlost színre vivő Szabó Máté munkái állnak legközelebb a realista-naturalista tradícióhoz, míg a Chicagót rendező Szőcs Artur, illetve A balekot színre alkalmazó Fehér Balázs Benő eddigi alkotásainak többsége teátrálisabb, stilizáltabb színházi nyelven szólalt meg. 

Don Carlos– Horváth Illés és Horváth László Attila (fotó: Trifonov Éva)

Az öt rendező közül az utóbbi években csupán Koltai M. Gábor volt jelen többé-kevésbé folyamatosan a színház életében; az ő munkái korábban is többször céloztak meg egy szűkebb, de az átlagosnál nyitottabb, kíváncsibb közönségréteget. Az Asszony asszonynak farkasa magyarországi bemutató, hiszen Thomas Middleton darabját korábban nem játszották nálunk. Amúgy sem mondhatnánk, hogy Shakespeare késői kortársainak, közvetlen utódainak izgalmas, sajátos drámai világa túlzottan ismerős lehetne a magyar színháznézők számára, hiszen a korszak terméséből nagyjából három darabot szoktak műsorra tűzni színházaink (azokat sem túl gyakran): Middletontól a Rowley-val közösen írt Átváltozásokat, John Ford Kár, hogy kurváját (a „kurvát” általában „k”-val helyettesítve) és a korszak alighanem legjelentősebb drámai alkotását, John Webster Amalfi hercegnőjét. Ez utóbbit Koltai M. Gábor bő tíz éve már színre vitte Nyíregyházán, néhány éve pedig a Magyar színházban a Kár, hogy kurvamegrendezésével is bizonyította, hogy van affinitása e drámai világ iránt és most is erről győz meg. A rendezés a bosszúdráma cselekményét és eszköztárát ironizálja ugyan, de úgy, hogy a játék tétje megmarad, a konfliktusok a maguk valóságában is értelmezhetőek. Middleton darabjának erénye és problémája is kiszámíthatatlansága: karakterei változékonyak, az átélt konfliktusok, sérelmek, szenvedélyek és szenvedések néha egészen szélsőségesen megváltoztatják jellemvonásaikat. Izgalmassá, feszültté teszi ez a cselekményt, váratlan fordulatokat eredményez, ám az éles változások helyenként a hitelesség rovására mennek, a totális vérfürdőbe torkolló befejezés pedig teátrális töménysége folytán óhatatlanul is mosolyt csal a néző arcára. Koltai M. Gáborvoltaképpen ezt a hatásmechanizmust hagyja érvényesülni. Nem teszi idézőjelbe a cselekmény egészét – a jól követhető lélektani folyamatokat pontosan eljátsszák a színészek –, az írói túlzásokat pedig kortársi iróniával láttatja ugyan, de a történések nem válnak önmaguk paródiájává. A markánsan megjelenített karakterek alapvonásait a szélsőségekig viszik el a színészek, a realisztikus tónushoz finoman adagolva a humort, s egyszerre megélve és karikírozva a realisztikusan nehezen értelmezhető extrémitásokat. Mivel a női karakterek az összetettebbek és egyben változékonyabbak is, és javarészt az ő fellángoló szenvedélyük mozgatja a cselekményt, a női főszereplők, Széles Zita, László Liliés Schmidt Sárajól felépített alakításai maradnak meg leginkább az emlékezetben. Hiányérzetem legfeljebb a színház a színházban szituáció megjelenítését illetően van; a leszámolás ugyanis egy színdarab előadásába beleszőve játszódik, ami a látottnál több ambivalens, színház és valóság, tapasztalat és illúzió kettősségével eljátszó rendezői megoldás, ötlet alkalmazására adna lehetőséget. De a produkció egésze igen meggyőzően mutat meg mai perspektívából, kegyetlen humorral és iróniával is átitatva egy időtlen történetet, bizonyítva a színre vitt, magyar színpadokon ismeretlen dráma életképességét is.

Schiller Don Carlosa távolról sem tartozik a ritkán játszott drámák közé. Maira hangolása fontos és nehéz rendezői feladat, merthogy Schiller reprezentáns drámái kitűnően megírt, dramaturgiailag is jól működő szövegek, remek szereplehetőségekkel, részben időtlen, részben könnyen aktualizálható, napjainkra lefordítható problémákkal. Csak éppen a drámai hősökben megtestesülő eszmény tűnik manapság illúziónak. Amennyire ismerősek számunkra a gátlástalan politikusok, a hatalmi játszmák, az emberi kapcsolatokat tragikusan alakító fondorlatok, annál nehezebb mit kezdeni a magasztos eszmékért halálba menő, kikényszerített esküjük megtartását életüknél is fontosabbnak tartó schilleri hősökkel. Annak az előadásnak, amely mai perspektívából értelmezi Schiller drámáját, ennek az attitűdnek kell kortársi megfelelőt találnia – ami ezúttal nem sikerül Szabó Máténak. Pedig a modernebb értelmezés lehetséges alaphangját és az atmoszférát jól eltalálja a rendezés. Cziegler Balázshol mediterrán módon tágasnak látszó, hol fullasztóan szűkösnek tűnő tere és Pilinyi Mártaváltozatosan elegáns, színes, finom szövésű ruhái segítségével a rendező úgy időtleníti a történetet, hogy közben a jellegzetes délies atmoszférát meghagyja. A lángoló szenvedélyeket azonban hűti a szándékosan szűk regiszterbe szorított, minden patetikus hangsúlytól és túlzott érzelmességtől tartózkodó színészi játék, a schilleri költői emelkedettséget jelentősen mérsékli az új fordítás (amelyet Perczel Enikőnyersfordítása alapján Szabó Máté és Sediánszky Nórakészített), a bonyolult fordulatokat pedig ritkítja a dramaturg, Sediánszky Nóra. Ez a következetes redukció tényleg alkalmas formát és stílust teremthet a schilleri történet újraértelmezéséhez, ám érzésem szerint az alkotók túllőttek a célon. A húzások túlságosan erőteljesek, így egyes szereplők, főként Carlos és Erzsébet érzelmi konfliktusai az optimálisnál egyszerűbbé, átláthatóbbá válnak, míg a bonyolult politikai manipulációk szinte követhetetlenek lesznek. Ez utóbbi akár üzenet értékű is lehetne, és ez nem is feltétlenül baj, ám az már biztosan probléma, hogy a dráma kulcsszereplőjének, Posa márkinak egyes cselekedetei is érthetetlenek, következésképpen értelmezetlenek az előadásban. Így az emberi viszonyok kényes egyensúlya is borul valamelyest; a dráma vége felé a szereplők racionális mondatokat mondva meglehetősen irracionálisan cselekszenek. A szűk regiszterre szorított, általában korrekt színészi alakításokból pedig hiányzik az a szuggesztív erő, amely kortárs magatartási attitűdökre fordítva valóban közel hozná, átélhetővé tenné a schilleri szenvedélyeket.

Illatszertár– Szabó Márta és Horváth Margit (fotó: Trifonov Éva)

Az alapvetően szórakoztató célú bemutatók rendezői eltérő ambícióval közelítettek a színre vitt művekhez. Szőcs Artur nívós kommerszként értelmezte a Chicagót, Mohácsi János átalakítgatta, javítgatta, saját nyelvéhez közelítette, de nem kívánta sarkaiból kiforgatni az Illatszertárat, míg Fehér Balázs Benő egy jellegzetesen mai, népszerű színházi nyelvhez próbálta hajlítani A balekot. Szőcs Arturkiindulópontját még akkor is helytállónak gondolom, ha John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse musicalje a műfaj ama nagyon kevés darabja közé tartozik, amely akár eredetibb, a műfaji sablonokat felülíró kortárs színházi előadás alapanyaga is lehet (amit néhány évvel ezelőtt a HOPPart Zsótér Sándor rendezte bemutatója igazolt). Ám ez nagyon sok buktatóval járó vállalkozás; egy stílust tévesztett, túlkomolykodott, súlyos didaxis árán maivá tett Chicagónál sokkal jobb egy igazán szórakoztató, az alapmű nem túl komplikáltan megfogalmazott, de sajnálatosan örökérvényű mondandóját hatásosan közvetítő, szakmailag magas színvonalú bemutatót látni. És a nyíregyházi előadás ilyen. A rendezői kézjegy leginkább a kisebb-nagyobb és csaknem mindig szellemes játékötleteken vehető észre (kedvencem a kopasz Billy Flynn – Nagyidai Gergő– önálló életet élő parókája, amelyből szükség esetén a tartalék is kéznél van). Egyebekben Szőcs Artur a mozgalmas, látványos produkció egészét precízen összefogó játékmesterként van jelen. Kovács Andreaigazán szép ruhái, Ondraschek Péterműfaji hagyományokhoz kreatívan alkalmazkodó díszlete és a háttérben láthatatlanul, de érezhetően nagy kedvvel játszó zenekar is fontos részese az előadás sikerének, de talán még fontosabb Kocsis Andreaés Lukács Ádámkoreográfiája, amely úgy igényes, változatos és invenciózus, hogy láthatóan illeszkedik az egyébként igencsak megdolgoztatott szereplők adottságaihoz, képességeihez is. A mozgás így nemcsak látványosság lesz, de sokat elmond a megjelenített figuráról is. Kivált igaz ez a kimagasló mozgáskészségű Zsigmond Emőkére, aki nem a hagyományos módon emeli el Roxie Hart alakját. Játékának alaptónusa szinte realisztikus; láthatóvá teszi, ahogy a kezdetben kétségbeesett, tettének következményeitől megrettent, butuska lány fokozatosan kiismeri a rendszert, és kezébe veszi sorsa alakítását. Nem él éles hangsúlyokkal, váltásokkal, nem „leplezi le” a közönségre kikacsintva a figura ösztönös amoralitását, ám maguk az eredeti mozgássorok, az ironikus gesztusok természetszerűleg emelik el, stilizálják a figurát. Vele szemben az erőteljes színpadi jelenlétből építkező Kosik AnitaVelma Kellyje keveset változó, mindvégig önazonos figura, akiben érezhetően roppant energiák feszülnek. Szűkebbre szabott, ösztönösen erotikus mozdulatai is feszültséget gerjesztenek, s amikor a dalok előadásakor valósággal kirobban a hangja, az olyan, mintha a látszólag fölényes, tudatos, mindenkin uralkodni tudó Velma maga is robbanni készülne. A két alakítás nemcsak önmagában kiváló; a színésznők alkatban, játékstílusban, mozgásban, hangban is tökéletesen ellenpontozzák egymást, így játékuk magától értetődő természetességgel szikrázik össze. A többiek általában a szerepkonvenciók mentén, de magabiztosan, egyenletesen magas színvonalú énekes-színészi teljesítményt nyújtva teremtenek karaktereket. Az előadás nem próbálja meghaladni, felforgatni a műfaji konvenciókat, de átgondoltan, szellemesen alkalmazza azokat. Nincs nagy trouvaille, formabontó ötlet, inadekvát világmegváltó szándék; a siker kulcsa a minőségi munka, a professzionalizmus, az érezhető játékkedv. 

Asszony asszonynak farkasa– Pregitzer Fruzsina, László Lili, Gulácsi Tamás és Schmidt Sára (fotó: Trifonov Éva)

Mohácsi Jánost sem vezette világmegváltó szándék az Illatszertárszínrevitelekor, ám ő azért – a dramaturg, Mohácsi Istvánközreműködésével – átalakította, fontos pontokon módosította László Miklósdrámáját. A változtatások átgondoltak, koncepciózusak, nem az a funkciójuk, hogy öncélúan „mohácsisra” hangolják a szöveget. Egyrészt a mű dramaturgiai gyarlóságait iktatják ki velük az alkotók, másrészt ezeken keresztül próbálják felpörgetni az események ritmusát, felturbózni a szituációk humorát és cselekményesebbé tenni a darab egészét. László Miklós például menet közben több szereplőről is elfeledkezik; van, aki egy idő után csak dramaturgiai funkcióként marad a szövegben, s van, aki teljesen eltűnik. Nem úgy Mohácsinál, ahol ha teljes sors nem is, de legalább értelmezhető sorstöredék jár minden szereplőnek, így senki sem veszhet el, s mindenki fontos részt kap a cselekmény alakításában. Ennek nemcsak az a következménye, hogy az előadás egyik legemlékezetesebb alakítását éppen az elnagyolt majd elhagyott szerepe helyébe izgalmasan megjeleníthető karaktert kapó Szabó Márta(Rátz kisasszony) nyújtja, hanem az is, hogy maga az ensemble játék lesz ezáltal gazdagabb, sokszínűbb. Másfelől a szerző tudatosan és többnyire igen hatásosan alkalmazza azt a dramaturgiai technikát, hogy a történet nagy fordulatai a színpadon kívül zajlanak, a dialógusokban már csak a reflexió jelenik meg. Mohácsi rendezései azonban ezt az írói eljárást szinte mindig felülírják – nincs ez másképp most sem. A megírtnál már a játék elején is többen vannak a színen; az előadás kezdettől fogva megmutatja a drogéria forgalmas, stresszes mindennapjait (és ezt precízen ütközteti az érzékletesen megteremtett karácsonyi hangulattal). A kiélezett konfliktusok pedig a maguk valóságában jelennek meg; az első felvonás például krimiszerű fordulattal zárul. Előfordulnak persze a szövegben jellegzetesen mohácsis szófordulatok is, de ökonomikusan alkalmazva. A jelentős változtatások nem formálják át drasztikusan a szöveget, és a legtöbbször kifejezetten előnyére válnak. (Az alapművet nem ismerő néző az átalakítások többségét valószínűleg észre sem veszi.) Úgyis mondhatnám: a Mohácsi testvérek értő, empatikus dramaturgként nyúlnak a drámához; szövegváltozatuk más színpadon is hasonlóképpen megélhetne. Mint ahogy más előadáshoz, más rendezői koncepcióhoz is kiválóan alkalmas volna Khell Zsoltlátványosan szép díszlete, amely szinte naturalisztikus aprólékossággal rendezi be a drogériát, s teremti meg a „békebeli” idők hangulatát. Hogy ezek a „békebeli idők” változóban vannak, azt szintén finoman, de egyértelműen mutatja meg az előadás – elsősorban Árpád alakján keresztül. Fellinger Domonkoskövetkezetes alakításában a kedvesen szétszórt, bájosan szemtelen kifutófiú váratlan felkapaszkodását követően zsarnokoskodó, cseppnyi hatalmával visszaélő, agresszív, de gyáva gigerlivé válik – egyaránt keltve történelmi és kortársi asszociációkat. S noha a gazdasági válság, az egzisztenciális félelem be-beszüremkedik a játékba, azért az Illatszertármégis megmarad annak, ami: szabálytalanul is szabályos, szívmelengető szerelmi történetnek. Amiben természetesen fontos része van a színészeknek, akik igazán meggyőzően beszélik ezt a László Miklósból és Mohácsi Jánosból összemixelt nyelvet. A tulajdonost, a felesége hűtlenségére rádöbbenő Hammerschmidt urat alakító Horváth László Attilaszuggesztív erővel mutatja meg, ahogy egy sikeres és elégedett ember világa pillanatok alatt összeomlik. Az alakítás mindvégig érezteti ennek az összeomlásnak a tragikumát, de érvényesíti a félreértésekből előálló komikumot is. És mind a kétségbeesett, alaptalanul vádaskodó, mérgét ártatlanokra zúdító, mind a kompromisszumot kötő, korábbi életéhez visszatérő Hammerschmidt formátumos, nézői empátiát joggal élvező figura marad. Az általam látott estén diákközönség nézte az előadást, és empátiájuk nemcsak itt volt érzékelhető; valóságos tapsvihar tört ki a nézőtéren, amikor Asztalos úr és Balázs kisasszony egymásra találtak. Horváth Sebestyén Sándorés Széles Zitaalakítása kezdettől fogva érzékelteti, hogy az egymással kutya-macska barátságban álló kollégáknak jóval több közük van egymáshoz, mint sejtenék. Mindketten magányosak, munkájukba menekülnek és képtelenek szóban kifejezni érzelmeiket – ezért kell, hogy levelezés során szülessen meg a kapcsolatuk. A színészek érzékletesen mutatják meg a rideg öntudat mögött rejtőző szeretetvágyat, és precízen felépítve, sok humorral játsszák el a közeledés fázisait a hökkent elutasítástól a szemérmes elfogadásig. A három főszereplő játékát szerencsésen egészítik ki további színekkel a mellékszereplők (a már említettek mellett István István, Gulácsi Tamás, Horváth Margit, Lakatos Máté), helyenként elemeltebb, groteszkebb árnyalatokkal is gazdagítva a tablót. Mohácsi János a szombathelyi Vőlegény után ebben az évadban már másodszor döntött az alapmű radikális átírása helyett a finomabb, a dráma erényeit is respektáló átalakítása mellett, és az eredmény, az eredeti mű számos erényét megtartó, de jellegzetesen egyéni ízekkel gazdagodott, érzékelhető közönségsikert arató előadás mindkét esetben igazolta az eljárást.

A balek– László Lili, Bárnai Péter és Dézsi Darinka (fotó: Trifonov Éva)

Fehér Balázs Benőviszont nem csupán a textust dolgozta át, de formailag, stilárisan is átformálta Georges Feydeaunépszerű bohózatát. A balekugyan szerintem közel sem a szerző legsikerültebb munkája, de Hamvai Kornél remek új fordítása óta magyar színpadokon alighanem a leggyakrabban játszott darabja. Ám Nyíregyházán nem a Hamvai-fordítást játsszák, hanem Závada Péter– a rendező és a dramaturg, Bíró Benceáltal is átfésült – szövegváltozatát, a Hamvai által választott új címet (A hülyéje) is elvetve. A fiatal rendezőkkel gyakran együttműködő Závada Péter nem egy klasszikus darabot transzformált már „mai magyarra”, általában komoly szakmai sikerrel; a Kamrában két éve bemutatott Ahogy tetszikkimagaslóan jó példája annak, hogyan lehet egy sokszor játszott szöveget roppant szellemesen, következetesen alkalmazott kortársi nyelven újragondolni úgy, hogy az eredeti mű tartalmi-stiláris rétegzettsége ne vesszen el, s a szöveget ne a trendi sztereotípiák, hanem az egyedi ötletek működtessék. Feydeau azonban nem Shakespeare, jóval kevesebbet bír el. A vaudeville királyának darabjai alighanem akkor tudnak igazán mulatságosak maradni, ha a saját kottájukból játsszák azokat. Nehéz radikálisan átírni magát a szöveget, hiszen a precíziós tökéllyel halmozott félreértésekből fakadó nyers komikum mind a mélyebb jellemkomikumot, mind a képzettársításokon alapuló intellektuálisabb humort leveti magáról. Leginkább az abszurd felé tolható el a humor, úgy, hogy a véletlenek, a képtelenségek szürreális komikumát fokozza a játék. A nyíregyházi szövegváltozatban ez a szándék is megjelenik ugyan, de emellett még sok minden más: szójátékok, repetícióra építő poénok, atelier-humor, asszociatív alapú ötletek – és ez így, együtt egyszerűen sok. Hiszen Závadáék magát a struktúrát nem bontják meg, vagyis a képtelen félreértések és egymást gerjesztő hazugságok sorából fakadó komikumnak kéne működtetnie a játékot, ám ennek hatását a túl sok és túl sokféle ötlet folyamatosan gyengíti. És ezt az előadás még fokozza is – egyrészt a szövegkönyv eklektikus poénjaihoz (és nem a feydeau-i hatásmechanizmushoz) illeszkedő ötleteivel, másrészt a tempó túlzott felpörgetésével és a játékmód szándékos monotóniájával is. A szerző humorának egyik fő forrása, hogy a kezdetben teljesen normálisan viselkedő, kisebb-nagyobb bűneiket kisebb-nagyobb hazugságokkal menteni kívánó polgárok fokozatosan kilépnek csendes polgári énjükből, és eszelős hazudozóként, űzött vadként vagy éppen bőrüket reménytelenül menteni próbáló félbolondokként kezdenek viselkedni. Fehér Balázs Benő rendezésében viszont kezdettől harsány minden és mindenki, a szereplők a játék elejétől magas fordulatszámon pörögnek. Innen nincs lehetőség a fokozásra, sem az egyes poénsorozatok gondos felépítésére. Szürreális világ ez, ha eltérő mértékben is, de egyaránt zakkant szereplőkkel. Ezt az érzést erősíti Izsák Lilidíszlete is; a tér olyan, mintha a szereplőket egy pihe-puha ágyikó venné mindenhonnan körül, amelyen csak mezítláb közlekedhetnek, ugrabugrálhatnak, fetrenghetnek. Ami szintén megmozgatja a befogadó asszociatív képességeit, de ha esetleg nem, akkor is látványos keretet ad a történéseknek. Ám az önmagukban gyakran igen szellemes ötletek, poénok a játék előrehaladtával egyre ritkábban csalnak mosolyt az arcomra. Annyira azért nem invenciózus és nem eredeti a rendezés, hogy mindenestül zárójelbe tegye az alapmű humorát – ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, alighanem magát a struktúrát is radikálisabban kellene átformálni –, ám érvényesülni nemigen hagyja azt. Darab és előadás hatásmechanizmusa ha ki nem is oltja, de gyengíti egymást. S noha minden színész lendületesen, energikusan dolgozik is, és legtöbbjüknek remek percei is vannak – kivált László Lilinek, Bárnai Péternek, Rák Zoltánnak, Szabó Mártának, Puskás Tivadarnak –, az előadás idővel nyomasztóan egyneművé, kiszámíthatóvá válik. Furcsa módon talán éppen a sok színtől lesz az optimálisnál szürkébb a játék egésze. 

Chicago– balra: Kosik Anita, jobbra: Zsigmond Emőke (fotó: Beregszászi János)

Az öt megtekintett bemutató egy megbízhatóan színvonalas színház képét rajzolja ki. Olyanét, amely átgondoltan és igényesen próbál hol több, hol kevesebb sikerrel, de szakmailag minden esetben vállalhatóan, az olcsó kísértés csábításának nem engedve szélesebb közönségréteget megszólítani – viszonylag kevés kockázatot vállalva. Ez utóbbi okán van bennem némi hiányérzet, de talán ezt majd a jövő évad bemutatói eloszlatják…

URBÁN BALÁZS