John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago – Kultúrbrigád, Átrium

Próbáltam összeírni az összes Chicago-élményemet. Volt szerencsém látni anno a kaposvári, az újvidéki, az egri előadást, láttam az Operettben, továbbá a HoppArt és a Centrál feldolgozását, valamint a filmet kétszer moziban, körülbelül hatszor a tévében. Az Átriumbeli  egészen új és más felfogás. Itt nincsenek szép lányok és manöken fiúk, nincs fellépő-dressz és csillogás. Elképzelem, ahogy a castingra jelentkezik sok hosszúcombú önjelölt táncos (őket elküldték) és néhány tapasztalt túlkoros, köpcös, őszülő férfiú és asszony (mamakorúak és idősebbek), akik az esélytelenek nyugalmával jelentkeztek, „legalább látjuk az Alföldi Robit közelről”. Nos, a rendező őket válogatta ki. A totálisan elkötelezett és alázattal táncoló kar két bányász-műszaknak megfelelően teljesít. Még a takarásba érve is lépik a lépni valót. Ez a Chicagoa külvárosi amatőrökről szól, azokról, akik mégsem lesznek sztárok, bárha írnak egyszer-egyszer róluk a sajtóban.

Alföldi Róbertazt kérdezi, miről is szól ez a darab. Tényleg a férjgyilkos nőknek drukkolunk, akik hidegvérrel lelövik a férjeiket (okkal vagy kevésbé), és felmentést kapnak? Kérdezi: vajon a szemét,hűtlen férfiakról szólunk-e vagy a hűtlen asszonyokról, akik a háttérben összefognak mint kezdő feministák? Kinek a pártján állunk? Ne fáradjon senki, nem is köll gondolkodni, ezen se, máson se, majd a sajtó eldönti helyettünk. Ezt is.

Huzella Júlia és Mihályfi Balázs (fotó: Lakatos Péter)

A szenzációs zene mellett a történet is időtálló (Kander‒Ebb‒Fosse) – nem véletlen, hogy szerte a világon évente több ezerszer bemutatják. A média hatalmáról gondolkodunk, miközben minden évtized közelebb visz a teljes kiszolgáltatottsághoz. A média dönt életről-halálról, politikáról, igazságról, gyilkosról és áldozatról; kinevez kedvenc bűnözőket és csúnyákat. A médiának minden fogyasztó és minden sztárjelölt alárendelődik, látjuk, hogy a sajtó érdeklődése nélkül a zseni munkája is hamuba hullik. Elhangzik az előadásban, hogy nem minden az, aminek látszik. A gyilkos lány, akit felakasztanak, a Fodor Annamária alakította migráns magyar, éppenséggel ártatlan volt – huppsz, tévedtetek. A férj, aki magára vállalja a gyilkolást, szintén ártatlan. Mihályfi Balázsitt nem celofán, de buta naivitásán átlátsz, „mint a fólián, mint a fólián”. A lány, aki gyereket vár, orvosi igazolással együtt sem terhes, a szemünk előtt öli meg a szeretőjét. Ravasz, feltörekvő Huzella JuliRoxy Hartja, mégis kihúzza a bajból a sztárügyvéd. A manipulátort Brasch Bencejátssza, rábíznám a peres ügyeket: ha ő jól jár, tán én is. Parti NóraWelma Kellyje őszintébb – ha a show-bizniszben létezik ilyen –, tehetetlenségében káromkodik, mint egy kocsis – útszéli díva ő. A sajtó nagyasszonyának látványos leleplezését viszont nem éreztem itt indokolt jelenetnek, és nem a prűdség okán. Mary Sunshine riszál a kiskosztümjében, lengeti a retikült, a mikrofont, majd valaki lerántja a szoknyáját, kibukkan egy hatalmas fallosz. Ő se az, aminek látszik, vérbeli nőnek Bercsényi Péterszenzációs alakításában.

Minden színész és zenész a maximumot nyújtja. Ugrai Istvánújrafordította a darabot, a dalszövegekkel együtt. A rendezői koncepciót szolgálva egy kültelki kocsma ismerős (nagyon is ismerős: magyar) szereplői állnak a színen, a magyar büntetésvégrehajtás egyenruhájára emlékeztető zakókban, a magyar közbeszéd vég nélkül használt kacskaringós káromkodásait halljuk az ártatlanul (?) bebörtönzött lányok szájából. A jeleneteket átvezető-felvezető Konferanszié (Hámori Ildikó) elmélkedő kedvében van, remek humorral téblábol a színen, mint az amatőr, aki sokunk közül egy.

Alföldi színészvezetése rendkívül tudatos. Biztonságban vannak irányítása alatt a játszók, mert képes indokolni, mit miért kér. Senkit nem terhel azzal, amire nem lenne képes, de a terhelés alatt kétszer-tízszer többet hoz ki mindenkiből, mint amit bárki korábban produkált. 

A „külső-chicagói kultúrban” fellépő gyilkos lányok a vidéki hakni stílusában, habos-babos rózsaszínben, éppen oda érkeznek meg, ahova valók. És mi nézők is azt kapjuk, amit érdemlünk. Ezt akartátok, erre szavaztatok, ne rinyáljatok. 

BÁCSKAI JÚLIA