Máté Gábor vendégrendezése a Teatr Dramatycznyben

  

Amikor Tadeusz Słobodzianek1 másodszor is felkérte Máté Gábort,2 hogy vendégrendezzen a varsói Teatr Dramatycznyben, hosszas egyeztetések előzték meg a darabválasztást. A magyar rendező az Imposztor színpadra állítása során igen jó munkakapcsolatba került a Dramatyczny társulatának színészeivel, így olyan darabot akart vállalni, amelyben ismét együtt dolgozhat azokkal a művészekkel, akikkel korábban. Különösen Agnieszka Warchulskát, Agnieszka Wosińskát és Sławomir Grzymkowskit látta volna szívesen a főbb szerepekben, akikkel az előző próbafolyamat alatt kiválóan dolgoztak együtt – olyannyira egy nyelvet beszéltek, hogy olykor már a tolmács is feleslegessé vált. Végül a szereposztás (Warchulska: Hippolyta/ Titánia, Grzymkowski: Theseus/Oberon, Wosińska: Philostrata/ Pukk), illetve a darab három meghatározó témaköre okán döntöttek a Szentivánéji álom mellett; Słobodzianek és Máté is igen izgalmasnak és időszerűnek találták a műben a hatalom, a szex és a színház problematikáját – és gyakorlatilag e három alapkérdés a szervezőelve a magyar rendező új előadásának is.

 

varso 1 SEN NOCY LETNIEJ fotosy mPrint fot. kasia chmura 14991

Sławomir Grzymkowski (fotó: Kasia Chmura)

 

Az I. felvonással azonnal bele is csöppenünk a hatalmi gépezet kellős közepébe – a mai Theseus palotájában vagyunk, ahol az esküvői előkészületeket a herceg egyik legfőbb embere, Egeus szakítja félbe, halált (!) vagy kolostort követelve saját lánya, Hermia fejére, amiért az nem az apja által kiválasztott férfihoz, Demetriushoz akar feleségül menni, hanem szerelméhez, Lysanderhez. Ez a Shakespeare-dráma kiindulópontja – a befejezése pedig négy felvonással később az, hogy a nyári éjszaka zűrzavaros mámorából felébredve a fiatalok mégiscsak szerelmükkel házasodnak össze, a herceg nem büntet meg senkit, sőt az egész társaság az uralkodó hálás és kedvezményezett udvartartásának része marad.

A darab elején vázolt helyzet bármennyire abszurdnak tűnik is, az általában vígjátékként rendezett Szentivánéji-adaptációk legtöbbször átsiklanak ama apróság felett, hogy egy apa a törvény nevében halálra ítélteti a lányát. A komédia további kibontakozását izgalommal váró olvasó / néző legtöbbször megengedően (észrevétlenül) átlép e jelenet mélyebb jelentéstartalmán: milyen törvény az, amely ilyen esszenciális módon beleavatkozik az emberek magánéletébe? Milyen hely, állam, ország az, ahol ilyen törvények uralkodnak? Kicsodák, miféle emberek, relációk alkotják és tartják életben az ilyen hatalmat? Kik az efféle rendszer haszonélvezői és kik az elszenvedői? Mik a mozgatórugóik, miért kényszerülnek kiszolgálni a rendszert vagy választják önként az önkényt? Miért térnek vissza a darab végén a herceg udvarába, kebelére e rendszer elszenvedői, s főként hogyan fognak tovább élni ebben a világban? Vagy konkrétabban: kik vagyunk, mi áll jellemünk, személyiségünk, döntéseink hátterében?

Máté Gábor nem kerüli ki e kérdőjeleket, sőt, rendezői koncepciója éppen erre épül: egy tőlünk nem is olyan távoli valóság bemutatására, ahol mindez megtörténhet. Mai környezetben, modern jelmezek és díszletek között, ám a shakespeare-i textushoz szöveghűen ragaszkodva, K. I. Gałczyński míves lengyel műfordítását felhasználva.

Kik alkotják e világot? A hatalom holdudvarában buzgón tüsténkedő főemberek, köztük a lánya ellen rendőrkopó módjára bizonyítékokat gyűjtő Egeus (Tomasz Budyta), a rendszer jövőjét jelentő, egymással nem csupán a szeretett nőért, ám a herceg kegyeiért is versengő, ambiciózus fiatalok (Demetrius: Kamil Szklany, Lysander: Marcin Stępniak) és maga az uralkodópár, Theseus és Hippolyta. Kiváló megjelenés (a legapróbb részletekre kiterjedő, fehér-piros, szürke és fekete színárnyalatokkal finoman játszó mai jelmezek Füzér Anni munkáját dicsérik), merev protokoll, jéghideg céltudatosság, olajozottan működő hatalmi gépezet – bármi áron. „Hippolyta, fegyverrel udvaroltam, a szívedet sértéssel nyertem el, de asszonyommá más modorban teszlek: győzelmi pompával, népünnepéllyel.” – recitálja eljövendőjének az államfő, és ezzel kapcsolatuk minőségét is világosan felvázolja. Az amúgy igen energikus és briliáns mozgású Sławomir Grzymkowski visszafogott szerepformálása figyelemreméltó, és izgalmas kontrasztot alkot a következő jelenetekben megjelenő – szintén általa alakított – Oberon figurájával. Hippolyta szerepe nem kínál nagy színészi lehetőségeket, ám Agnieszka Warchulska professzionálisan nemes alázattal „viseli” a cél érdekében mindent – kiszolgáltatott asszonysorsát is – eltűrő, visszafojtott politikusfeleség alakját. Itt szőnyeg alá söpört szenvedélye Titániaként zúdul ránk frenetikus erővel, lavinaként a következő jelenetekben.

Theseus és Oberon valamint Hippolyta és Titánia szerepét először Peter Brook osztotta ugyanazon színészekre – Máté Gábor sem véletlenül alkalmazta ezt a megoldást. Elképzelése szerint ugyanis e két figura egyazon alak két kivetülési formája – az élet és az álom eltérő, önmagából kiforduló valóságában. Mondhatni minden alak egyben a saját tudattalan ellen- vagy éppen kiegészítő szerepét is eljátssza: a darab álomjeleneteiben a monoton és minden felesleges mozdulatot kerülő, diplomata Theseus szenvedélyes, testi fenyítéstől sem visszariadó Oberonná válik, a (meg)fegyelmezett Hippolyta ösztönös állatiságtól nyüszítő Titániává lényegül át, a szolid mesteremberek Titánia és Oberon udvaroncaiként térnek vissza, az indiai kisfiú pedig ministránsként tűnik fel a darab utolsó felvonásában. Az indiai kisfiú Shakespeare-nél csupán említés szintjén jelenik meg, míg Máté rendezésében hús-vér valójában láthatjuk (Konrad Żygadło); a ministránsfiú és a pap (Mariusz Drężek) hozzáadott figuráját a mindenkori udvartartás nélkülözhetetlen „kellékeként” szerepelteti a rendezői koncepció.

Központi kérdéssé válik tehát az álom jellege, minősége és jelentése. Alapvető különbség, hogy Máté Gábor „földiesíti” Shakespeare tündérvilágát és az emberi lélek, vágyak elfojtott mezsgyéjére, a tudattalanba helyezi át annak történéseit. Ez az álom az erdő tere. A menekülési útvonal, a váratlanságok, „elvarázslások” helyszíne. Itt fordul minden az ellenkezőjére, vetkőzik ki mindenki önmagából, lényegül át valami mássá. Itt történik meg velünk minden, ami a valós életben sosem (szabadna, hogy megtörténjék). A Cziegler Balázs által tervezett metaforikus színpadkép épp e gondolat ihletett megvalósulása: a valóság és az álom oly módon válik ketté s marad mégis egy térben, hogy az álombeli (erdei) jelenetek díszlete a valóságos világ (az első és utolsó jelenetekben látható, Shakespeare színházát idéző üres színpad) pontos mását tükrözi, csak éppen ellentétes színben – mint a fotónegatívokon. Azzal a különbséggel, hogy itt a való világ a sötét (fekete) tónusú, míg a vágyak színtere a látszólag könnyed, mesés atmoszférát árasztó világos (törtfehér) árnyalatban jelenik meg, 27 darab, különféle méretű villanykörte-szerű függőlámpával kiegészülve, amelyek az erdei jelenetek ritmusában hullámozva változtatják pozíciójukat. Ezen álomszerű díszletek között esnek meg a szereplőkkel az álombeli csodák – jobban mondva borzalmak.

Merthogy a rendező már az előadás beharangozójában jelezte, hogy előadása a szerelem (és hozzátehetjük: az emberi természet) sötét oldaláról szól – így a Szentivánéji álom ezen adaptációja esetében ne könnyed, inkább könnyes komédiára számítsunk. 

Már az álom-alaphelyzet sem túl magasztos: a Hippolyta‒Theseus páros alteregóiként megjelenő Titánia‒Oberon házaspár azon veszekednek, melyiküké legyen az indiai fiúcska, akit mindketten saját „apródjuknak” akarnak. A rendezés egyértelművé teszi, hogy az apród-birtoklási viszály a testiségről szól, s ezen túlmutatva is jóval többről: a nemek örök küzdelméről, a dominancia és hatalom kérdéséről, a másik uralásáról, győztes és elvesztett játszmákról, kicsinyes csatározásokról és a bosszúról – az örök női-férfi harcról. Agnieszka Warchulska és Sławomir Grzymkowski erős szexualitással fűszerezett drámai kettősében a szerelmi párbaj szenvedélyének teljes skálája kibontakozik, mély érzelmi és színészi tartalmakkal.

Az összecsapás hatását fokozza a királynő és a király – ellentétes pólusokat képviselő – szürrealisztikus udvartartásának jelenléte: Titánia mellett kivénhedt öregemberekből (nemde a féltékeny Oberon által?) toborzott, piszkos fehér rongyokba bújtatott, Oberon oldalán életerős férfiakból álló, kísérteteket idéző fekete kíséret szemléli az eseményeket. Köztük Pukk is – akit a Dramatyczny színpadán a különleges karakterű Agnieszka Wosińska személyesít meg. A rendezői koncepció meghatározó döntése volt egy finom szépségű, érett, Oberonnal és Titániával nagyjából egykorú színésznőre osztani Pukk szerepét. Máté Gábor elképzelésében ahogy Oberon és Titánia sem a tündérvilág reprezentánsai, úgy Pukk sem egy Cupido-szerű csínytevő, hanem hús-vér figura, Theseus ceremóniamesterének (Philostrat helyett itt Philostrata) álombeli kivetülése. Két világ határán mozog, izgalmas megjelenése is ezt idézi (törtfehér fűzőhöz fekete ballonkabát, elegáns kiegészítőkhöz rasztafrizura); a darab elején Philostrataként, később Pukk-ként, az előadás végén felemás ruhadarabokban jelenik meg – alakja mefisztói figurát sejtet. Ahogy az udvarban, úgy itt is ő az uralkodó parancsainak végrehajtója (napjaink személyi asszisztense), és egyértelműen gyöngéd szálak fűzik Oberonhoz. Wosińska és Grzymkowski kifinomult kettősei az előadás leglíraibb jelenetei közé tartoznak és a férfi-nő közti szerelem legmélyebb, legintimebb momentumait idézik meg. Ám csupán pillanatokra. Máté színpadi világában nincs helye reményteljes beteljesülésnek. Oberon a legforróbb aktus közepette ad ki haladéktalanul teljesítendő parancsot Pukknak. Titániához hasonlóan (akit Oberon nem csupán kegyetlenül szembesít lázálmában elkövetett tettével, de aljas módon még bűntudatot is kelt benne, holott az asszony a férfi bosszúvágyából állatiasodott el), Pukk is Oberon udvartartásának és hatalmi játszmáinak kelléke – játékszer, élvezeti cikk, eszköz.

 

varso 2 Puk Oberon

Agnieszka Wosińska és Sławomir Grzymkowski (fotó: Kasia Chmura)

  

A szerelem árnyoldalai jelennek meg a fiatal szerelmesek amúgy szórakoztató, akrobatikát sem nélkülöző, bravúros jeleneteiben is. A darab elején egyszerre két férfi imádatát kivívó majd hirtelen elveszítő (Agata Różycka által érzőn és sokszínűen megformált) Hermia és a szerelme elutasításától szenvedő, majd hirtelen két férfi által is imádott Heléna (a vérbő, kiváló humorú komika, Anna Szymańczyk alakítása) a kiszámíthatatlan és változékony Ámor – azaz önnön szenvedélyük – áldozatai, a beléjük szerelmes Demetriusszal és Lysanderrel egyetemben. A Dramatyczny tehetséges fiatal színészeinek részletgazdag és energikus játéka a szerelmesek alakját is személyessé és felismerhetővé teszi, ugyanakkor azt a rendezői koncepciót erősíti, hogy mindnyájan önnön ösztöneinknek és vágyainknak kiszolgáltatott, esendő lények vagyunk. Fontosak a megdöbbent pillantások, zavart tekintetek, ahogyan a szerelmesek „álmukból” felébredve, feszengve néznek egymásra, szedegetvén ruháikat az önmagukból való ki- és levetkőzés másnapján… Még aznap egybe kell kelniük… Mi történt velük? És hogyan folytatódik innen az életük? Mi a hazugság, s mi a valós vágy? És vajon miféle házasságok köttethetnek ilyen „félreálmodásokat” követően? Lysander és Hermia sokáig emésztheti a történteket, míg Demetrius mindvégig „varázslat alatt” marad (ami szintén elgondolkodtató, főként Helena számára)… Nem beszélve arról, hogy a korábban halálra ítélt és kegyvesztéssel sújtott fiatalok minden további nélkül visszatérnek a herceg udvarába… Milyen motivációból, miféle privilégiumok reményében?

Máté Gábor meglehetősen sötét tónusú választ ad e kérdésre. Ösztöneiket megfékezni képtelen, önnön testi vágyaiknak kiszolgáltatott, megalázott nők és férfiak, a hatalmi pozíciók árnyékában, egzisztenciáért és karrierért korrumpálódott fiatalok, egy férfiak által dominált és manipulált világ képét vázolja fel a Dramatyczny deszkáin – a megalkuvás, képmutatás és hazugság világát. S teszi mindezt az emberi egzisztencia és női sors (!) iránti részvéttel, amely lét magasztosságában és szennyében, kiszolgáltatottságában és esendőségében nagyon emberi – és nagyon megindító. Keserűen nevetséges, megrázó előadás született a varsói Dramatyczny színpadán,3 igen jelentős lengyel színészek tolmácsolásában.

Kérdés, hogy ez a szándék egy teljesen más színházi és kulturális hagyományokkal rendelkező országban eltalál-e majd az átlagnézőhöz. 

Máté Gábor számíthatott rá, hogy nem lesz könnyű dolga, ha a Teatr Dramatyczny kifinomult, konzervatívabb ízlésű közönségével kívánja megosztani a lengyel esztétikai hagyománytól távol álló koncepcióját. A rendezés minden illúziót eloszlat és romantikát lefejt a szerelemről. A más konvencióhoz szokott átlagnéző nyugtalanul forgolódik a székén, s olykor zavartan nevetve, olykor értetlenül méltatlankodva keresi a saját kultúrájából ismert, jól értelmezhető kapaszkodókat. Keresi a szentivánéji vígjátékot, a mesteremberek (Henryk Niebudek, Maciej Wyczański, Mariusz Wojciechowski, Zbigniew Dziduch) parádés jeleneteinél – külön kiemelendő Adam Ferency (Vackor) és Robert Majewski (Zuboly) frenetikus alakítása – megkönnyebbülten elneveti magát, ám nem tudja azokat összepárosítani az erőszak pillanataival, amelyeket öncélúnak és brutálisnak tarthat. Miféle konvenció ez? – kérdezte egy néző a bemutatón, és e kérdésre nagyon nehéz „lengyelül” válaszolni. 

A lengyel átlagnézőnek ugyanis erős fenntartásai vannak a testi szerelem akár csak stilizáltan naturalisztikus megnyilvánulásaival szemben a színpadon (ennek mély kulturális okaira most nem térek ki). Az ő számára Shakespeare műve réten szökellő virággyűjtésről, esetleg egy feldíszített szamárral való szolid ölelkezésről szól, látványos formavilágban. Hiába nincs egyáltalán mezítelenség az előadásban, mégis többen felhorkantak a közönség soraiban, amikor a szamárrá változtatott Zuboly egy nadrágjára szerelt 60 cm hosszú szilikon-pénisszel tér vissza a színpadra. Még nagyobb bizonytalanság fogadja az előadás csúcsjelenetét, amelyben Titánia „beleszeret” a szamárba, azaz erős szexuális vágyat érez és él meg a szamár iránt. Máté Gábor ugyanis Shakespeare e mondatát is szó szerint értelmezi és földi realitások közé helyezi, amikor a „szeretkezés”, „szerető”4 fogalmát szexként dekódolja.

Ám Tadeusz Słobodzianek épp e másfajta, esztétizáló igényű lengyel konvenciótól eltérő valóságszemlélet átültetése okán hívta meg újra színházába a magyar rendezőt. E nyers testközeliség, kendőzetlen életszerűség az, ami az olykor álprűdségtől sem mentes formaművész lengyeleket meg-megigézi a magyar alkotásokban, legyen az irodalom, film, fotográfia vagy színház. És ezt az intenciót kívánták megvalósítani, újraélni a lengyel színészek is, amikor „visszakérték” Máté Gábort a Dramatycznybe. Remekül értve és érezve egymás gondolatait és alkotói szándékait, egy izgalmas, közös Álmot teremtettek a magyar rendezővel. A hiteles művészi párbeszéd szintjén nincsenek félreértések.

Pászt Patrícia5

 

Jegyzetek

1  Tadeusz Słobodzianek az egyik legjelentősebb kortárs lengyel drámaíró, A mi osztályunk című mű szerzője (amelynek revelatív magyarországi bemutatóját Máté Gábor rendezte a Katona József Színház Kamrájában), a varsói Teatr Dramatyczny igazgatója, a Drámalaboratórium megalapítója.

2  Máté Gábor első rendezésére a varsói Teatr Dramatycznyben 2015 januárjában került sor, Spiró György Imposztor című darabjának színpadra állításával.

3  Az élményt Monori András zenéjének karakterisztikus hangzása erősíti.

4  A lengyel műfordításban pontosan ezek a szavak szerepelnek.

5  A szerző drámatörténész, műfordító, a rendező szaktolmácsaként vett részt a produkcióban.

 

NKA csak logo egyszines

1