Szuhovo-Kobilin: Az ügy – avagy Normális Eljárás – Katona József Színház

Mozog és tenyészik odafent valami. Először a tapéta támad, aztán a történet bújik az ember bőre alá. A tapéta hatalmas barnássárga virágai rákokra vagy inkább teknősbékák hemzsegő hadára emlékeztetnek. Még nincs a színen senki, de már elindul a burjánzás, lefelé és kifelé, a nézőtérre. (Úgy 30–40 évvel ezelőtt vég vásznakat és jó minőségű ripszet lehetett kapni a moszkvai GUM áruházban hasonló mintákkal.) A látvány – nagyon orosz. Összhatásában pedig az itteni, ugyancsak Ascher Tamás által rendezett, 2017-es Háztűznéző hangulatát idézi. Ám a díszlet most Izsák Lili munkája. Ebbe a hangtalan zsizsegésbe ordít bele pár másodperc múlva egy tapétaajtóban megjelenő, lenyalt hajú, maffiózóforma férfiú, Tarelkin (Bányai Kelemen Barna), egy másodvonalbeli csinovnyik, hogy a Tosca egyik – fürdőszobai biztonsággal énekelt – áriájával tudassa a világgal: meg kell halnia, bár vágyna élni. Indul a nap, mozgásba rándul mindenki, kényszerítő helyzet vagy vállalt célok szerint.

(fotó: Horváth Judit)

Muromszkijék aktákkal teli, szegényes szállodaszobának tetsző lakásában vagyunk. A család a közszolgálati korrupció kifejlett hálózatának köszönhetően épp a végét járja anyagilag. Valakik, valahol, nem is oly régen elindítottak ellenük egy rágalmakon alapuló, besározási hadműveletet, miszerint leányuk, Lidocska (Rujder Vivien) erkölcsei megkérdőjelezhetőek. Ám nincs veszve minden, szólnak a susogó jóakarók; ha nem akarják, hogy erről a „tény”-ről mindenki tudomást szerezzen, le is állíthatják „az ügyet”. Hogyan? Fizessenek. És fizetnek, ennek is, annak is. Atyujeva (Pelsőczy Réka), a dugivodkával vigasztalódó nagynéni jajongva mesél minderről egy újonnan jött embernek, a történetbe most belecsöppenő Nyelkinnek (Borsi-Balogh Máté). A Lidocska kezére sandítgató, csóró fiatalember az író által igen elhanyagolt figura, de az ő révén informálódhatunk az eseményekről. Amit a szerző a szintén alig megírt nagynéni esetében kihagyott, azt nála Szakács Györgyi sikerrel pótolja: Atyujeva barna-tarka pongyolája mintha a fal rajzolataival akarna versenyre kelni. Megbotlik rajta a szem, de mivel nem lehet szabadulni az elképesztő mintázattól, sétálgat rajta még kicsit, míg fölér a fülönfüggőkig és a kétségbeejtő frizurán hullámcsattokkal rögzített selyemkendőig. Ezek viselését és a közszolgálat mohó katonáival szembeni polgári tehetetlenséget tényleg csak vodkával lehet kibírni.

A kenőpénzek kiszivattyúzására tudniillik egész hivatali hálózat alakult. Ennek szerkezetét példázza a Szakács Györgyi kékesszürke öltönyeibe bújtatott csinovnyikok hada. Olyanok ők, mintha egyetlen csőrendszer összeilleszthető bádogdarabkái lennének. A hatalomnélküli aktakörmölők kórusából, Csibiszov (Rohonyi Barnabás e. h.), Ibiszov (Lengyel Benjámin e. h.), Schmerz (Fröchlich Kristóf e. h.) és Omega (Váradi Gergely e. h.) közül kilóg egy kicsit a később elintézendőként említett Silo (Major Erik e. h.), akinek szavaiból sejteni lehet, álnok célból fölfújt, aljas ügyről van itt szó. Mindazonáltal e szolgakórus Dargay Marcell zenéjére, dramaturgiai sormintát képezve, betáncol néha a megzsaroltak életterébe, tudatába is. Ha viszont úgy adódik, takkra fölvett, okos fülvédőkkel óvják lelkiismeretüket a nem kívánatos feljebbvalói információk hatásától.

A romantikusan tiszta lelkű, de nem túlságosan értelmes Muromszkij (Mészáros Máté m. v. érzékeny alakításában) még megmaradt bundakabátját magára kapva, intézője, a túlélésre edződött, móriczi hősnek is beillő Szidorov (Bezerédi Zoltán) tanácsait követve, utolsó rubeljeit fölmarkolva elhajtat még egy végső kérelmezésre, majd dühét ugyan kiadva, ám kifosztva és megalázva távozik onnét. Hazafelé, a kocsiban aztán visszaadja lelkét a teremtőjének. A gazdasági végkifejlet azonban csak most jön. Mikszáth is csettintene azt a bravúros stiklit látva, ahogy Varravin, a főgazember (a fölismerhetetlenségig elváltozni képes, bajszos és szemüveges Fekete Ernő) elszedi a sárga zoknis Tarelkin által fölhajtott zsákmányt, és Zsivec (Rajkai Zoltán), a belső ellenőr asszisztálása mellett még a hatalom habfehér fürdőköpenyében szenvelgő, aranyérproblémás hercegnek (Takátsy Péter) is juttat abból némi maradékot.

Alekszandr Szuhovo-Kobilin fokozatosan sötétedő trilógiává összeálló három darabja a Krecsinszkij házassága (1850–1854), Az ügy (1862) és a Tarelkin halála (1868) közül egyik sem vall gyakorlott drámaíróra. Hiányzik ezekből a művekből az igazi dramaturgiai lelemény, ám őrzik a szerző meghurcolásának és letartóztatásainak emlékét, s a bosszú szédítő dühét, ami az évek során csak erősödött benne. Az ő évekig húzódó, elintézhetetlen ügye abból keletkezett, hogy 33 évesen, kétévi szerelem után szakított Párizsból hozott Louise-jával, s a hírhedt szépséget két nappal e szakítás után vérbe fagyva találták meg a külváros havában. Mindez 1850-ben történt, s a rákövetkező hét év meggyötörte a szerzőt. „Ha nem volnék ilyen gazdag, már régen elrohadtam volna, Szibériában.” – írta később. Nyomasztó elgondolni, hogy bár a trilógia befejezése után még 35 évet élt, saját darabjait csak alig, s akkor is erősen csonkolt állapotban láthatta. Mejerhold lesz majd az, aki a három színművet eredeti szöveggel viszi közönség elé, fantasztikus cirkusz-színházi formában, a huszadik század második évtizedében

Mészáros Máté, Fekete Ernő (fotók: Horváth Judit)

Az azonos szereplőgárdát felvonultató három játék közül az első még igazi vígjáték, a második égető szatíra, a harmadik igazi, abszurdba hajló rémálom. Érdemes megemlíteni, hogy az elsőt, a Krecsinszkij házasságát Elmaradt esküvő címen 1953-ban már játszotta a nagyváradi Szigligeti Színház. Nálunk a legmaróbb, a harmadik, a Tarelkin halála került legtöbbször közönség elé. Nagy siker volt a hetvenes évek végén a 25. Színház bemutatója Raszplujev nagy napja címmel, s nevezetes a sorban a Székely Gábor által rendezett, 1981-es Tarelkin-előadás a Nemzeti Színházban. A Stúdió K Fodor Tamás rendezésében 2004 és 2008 között játszotta Forgách András Halni jó című, Szuhovo-Kobilin motívumokra épülő, ám magyar viszonyokra átültetett s „gonosz bohó” műfaji megjelöléssel futó írását, amit később Sepsiszentgyörgyön is bemutattak.

A trilógia középső darabját – mely 1963-ban, Hernádi László fordításában jelent meg a Színházi Intézet által gondozott Világszínház című kiadványban, s szerepel az Európa Könyvkiadó 1977-es, Elbert János fordításait tartalmazó Szuhovo-Kobilin kötetében is – Radnai Annamária friss fordításában halljuk most, a Katona színpadán. Ő írta a játékba kissé bizonytalanul illeszkedő szvinges betétdalok szövegét is. Tökéletesen érthető a törekvés, hogy a társulat ragyogó színészeinek kellett valami kiegészítő játéklehetőséget adni, s ezt a főszereplők számára a mikrofonokba lehelt Dargay Attila féle dallamok, a vörhenyes zoknikban, fekete keretes szemüvegben feszítő, egerekre és bogarakra egyaránt emlékeztető hivatalnokhadnak pedig a koreografált kórusjelenetek próbálják biztosítani. Meg is képződik előttünk olykor jogász-hazánk falansztervilága.

Pelsőczy Réka és Borsi-Balogh Máté (fotó: Horváth Judit)

A szerző, akinek e három drámáján kívül csak filozófiai munkái és például Hegel fordításai jelentek meg, keserű bevezetőt írt második darabja elé, kivédeni próbálván a kortársak s nyilván az utókor esztétikai bírálatait is. „E drámám, úgynevezett irodalmi értékelésével én nem gondolok; s ha holmi lelkiismeretes Ítész a Kritikusok Céhéből méricskélni is kezdené hivatalos méterrúdjával és kincstári lapja hitelesített súlyaival, hát az Irodalmi és Folyóiratügyek Főhivatalának e buzgó alkalmazottja aligha alkothat fogalmat arról a közönyről, amellyel ítéletét fogadom.” Azaz: fegyvert lábhoz. Maró gúnnyal bizonygatja, hogy amit itt látunk – már ha színpadra kerül a mű – maga a valóság, az igazság, a nyomorú élet. Ezt az enyhülni nem képes haragot, melynek még fölidézésekor is hallani lehet a papírt fölsértő írótoll percegését, érzékelni lehet az Ascher Tamás által rendezett előadás legjobb perceiben. S van az egészben valami pedagógiai célzattal is végig gondolt, lassúdad rendezői szadizmus, valami illúziótlan, de következetes ismeretterjesztési vágy, felhívás az elmulasztott felvilágosodás elsiratására. Amellett kaján és ördögi ajánlat ez jelenkori csinovnyikjainknak egy keletről nyitódó, intenzív továbbképző kurzusra.

Ha van műfaj, amit a színházba járó magyar közönség általában fintorogva eltol magától, az a szatíra. Kellemetlen valami is az. S az is meglehet, Hevesi Sándornak igaza volt, amikor azt írta, hogy „a színpadon nem az igazság öl – hanem az unalom.” Bár ennek a mondásnak csak az első fele használható jelen esetben, van benne valami. Nem tud igazán ölni az igazság, ha nem hibátlan a célra tartott mű szerkezete, kidolgozottsága. Márpedig ez a mű nem hibátlan. Így is több jött ki belőle, mint amennyit beleírtak hajdanán. Unalomról viszont szó sincs, mert egyrészt minden színészi alakítás kiváló, másrészt, az összegződő élmény olyasféle, mint valami nemzedéki szintű, tartós fogfájás. S ki mondaná, hogy az unalmas?

Gabnai Katalin