Friedrich Dürrenmatt: A nagy Romulus – Aquincumi Nyári Színház

A csúcs többféleképpen ostromolható. A bátor jelentkezők felkapaszkodhatnak a szellősre hagyott grádicsok két oldaláról, de próbálkozhatnak középről is. Erkölcsileg is roskatag az állam, gyakorlatilag már meg is szűnt az irányítás, mert hiteltelen és számító emberek állnak bevetésre készen a hatalom grandiózusra duzzadt árnyékában. Már régen elveszett a központi energia, hiányoznak a lendületet adó árnyalatok, csak az igény látszik a túlélésre, az átvészelésre.

A hajnalán vagyunk valaminek, de még nem tudni, hogy minek az ideje jön el. A forma, a kiüresedett protokoll, az elvilágiasodott liturgia uralja a végnapjait élő római birodalmat. Átmeneti, kiüresedett korszakban, az i. sz. 476-ban 24 óra alatt játszódik Friedrich Dürrenmatt A nagy Romulus című, történelmietlen történelmi komédiájának cselekménye.

A Mezey Gábor tervezte látvány rozoga, sebtében összetákolt falécekből áll – régen nem az már ez a közeg, aminek valamikor látszani szeretett volna. Az Aquincumi Nyári Színházban könnyű elképzelni, hogy az önmagába visszavonuló Romulus császár tyúkokat tenyészt. Ami a színfalak mögött lehet, az sem túl biztató. Mezey számít a publikum vizuális érzékenységére, mert ennek segítségével képzelhető el, hogy egy bomlófélben lévő világ málló rekvizitumai húzódhatnak a háttérben.

Papp Dániel rendezése monolitikus személyiségtorzókat állít szembe egy bonyolult egyéniséggel. Az utóbbi, a filozófus-bohóc leveti színes sipkáját és bohócorrát. Hosszan a szemünkben néz, mielőtt méltósággal távozna. A többiek az enyészetté lesznek.

A kabinetalakítások megbízható piramisa vezet el a címszereplőig. Dürrenmatt Shaw-t és Brechtet idéző gondolatisága, fanyar humora könnyen átélhetővé válik a néző számára.

Sipos Imre és Őze Áron (fotó: Puskel Zsolt)

Az uralomra aspirálók bármikor kilépnének a fényre, de jobban járnak Róma polgárai, ha az uralomra törők veszteg maradnak és továbbra is koncra lesnek. Az első a sorban a fafejű Tullius Rotundus belügyminiszter. Olyan a színpadi alakja az állam hamis szolgájának, akár a felkiáltójelnek a rövidre szabott mondat végén. Már semmi sincs az írásjel előtt. Hiányzik a szó, a hang adta bármiféle tartalom. Őze Áron csökönyösen az ég felé meredő mutatóujja a semmire hívja fel a figyelmet. Egyszerűen ott van, mert úgy felejtődött, amikor még tényleg volt mit mondania.

Sipos Imre Isauriai Zénó szerepében hasonlóan belső tartalom nélküli clown. A keletrómai császár végképp értelmetlen, napi szinten ismétlődő szertartásai már csak a formáját mutatják a véglegesen elmúltnak. Kolnai Kovács Gergely Spurius Titus Mamma szerepében a mindenkori hatalom parancsát kérdés nélkül teljesítő kisembert formálja meg. A kóros kialvatlanságtól szenvedő katonát nem is kell látnunk. Elég hallanunk a panaszos kiáltásait, amelyek sokat adnak az összeomlás előtti pillanat zűrzavarához.

A címszerepben a figyelmünket fogva tartó Kerekes József látható. Úgy használja ki a karakter adta ziccert, hogy a személyiségben megbúvó végleteket sejteti. Az utolsó nyugatrómai császár hűvös visszafogottsága rejti a mindent leküzdő vasakaratot. Dürrenmatt szerint nem szabad a közönség rokonszenvét túl gyorsan felkeltenie Romulus Augustusnak. Kerekes tényleg addig húzza a szimpátia beteljesülését, ameddig csak lehet. Ez a birodalmát ostromló germán fejedelemmel, Odoakerrel (Herczeg Tamás) történő végső jelenete. A látszik mögött addig is ott a valódi, a csupasz én. Profi tyúktenyésztő, de felkészült uralkodó. Könnyen befolyásolható, mégis öntörvényű. Elvesztette a kapcsolatát a valósággal, de senki nem érzi nálánál jobban birodalma valós helyzetét. A passzív hatalomgyakorlás bajnoka, ám alig várja, hogy végre eljöjjön az ő ideje, és halála feltegye a pontot az i-re. Talán mondanunk sem kell, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Dürrenmatt négy részes drámáját egyhuzamban látjuk. Az írott változat első két része a léha, a magánszférába menekülő embert mutatja. Kerekes ideje a produkció második felében jön el. Monológjai itt már az állam igaz szolgájának sztoikus filozófusát mutatják. A szenvtelen szövegmondás alól mindjobban kikandikálnak a kétségbeesés hangsúlyai. Romulus tehetséges színész, azonban a kissé önhitt művész elszámítja magát. A magabiztosan ellazult, vörös köntösbe bújtatott, kényelmet szerető test hite szerint mindenre felkészült. Ám családtagjai halála után egycsapára megtörik az alaki harmónia. Ecce homo. Magánbeszédei ekkor már az érzékeny, a családjáért, a hazájáért őszintén aggódó közemberről szólnak.

Anarchia. Palotaforradalom. Társadalmi apokalipszis. A régen volt világhatalom csúfos agóniája. Mindez egyszerre az Aquincumi Nyári Színház formátumos előadása. Mégis leginkább a rendszerváltás eljátszott esélyének nosztalgiáját kelti fel bennünk a produkció. Mert van a pillanat, amikor minden tiszta és átlátható, és kizárólag rajtunk múlik, hogy mi épül.

Ha meglazulnak az állam tartópillérei, vagy már maguk a cölöpök sem állnak, bármi bekövetkezhet. Illogikussá válhat a logikus, és mindez megfordítva is igaz lehet. Átvészelő lehet az önmaga halálára váróból. Agyonverhetik a feldühödött polgárok az előző rendszer basáskodó túlélőjét, aki átmentené hatalmát. A nyugalmas vég hiányzik tehát. De meg van az esély talán – legalábbis a színpadon – az újrakezdésre, amely roppant nehéznek ígérkezik. Az a jövő zenéje, hogy mennyire használják ki az új hatalom emberei a kínálkozó lehetőségeket.

Szekeres Szabolcs