A szerkesztői munka számos megfontolással jár. Ilyen például, hogy mi kerüljön a címlapra. A technikai szempontok mellett – a Criticai Lapok arculata csak a fekete (kivételes esetben hófehér) hátterű fotókat engedi – nyilván az adott szám tartalma az alapvetően meghatározó. Azt nem gondoltam volna az induláskor, huszonhét évvel ezelőtt, hogy egyszer még egyéb megfontolás akár csak felderenghet is egy független lap szerkesztése során. Most Szűcs Nelli Médeiájához hasonlóan ordítani tudnék a kétségbeeséstől, hogy az adott társadalmi-politikai közegben nem lehetett nem megkérdezni magunktól és egymástól, miként lesz (félre)értelmezhető, félreinterpretálható a választásunk. Végül is úgy határoztunk, nem engedünk az öncenzúra kísértésének – mert ez is az, amikor nem a hatalom retorziójától, hanem a szervilizmus vádjától való félelem válik önkorlátozó tényezővé szakmai döntésekben –; változatlanul csak a fenti szempontok alapján, s csupán az önkontrollt érvényesítve vagyunk hajlandóak működni.

A Nemzeti Színház Médeia-előadásáról írva Balogh Géza utal a rendezőnek a színház magazinjában megfogalmazott gondolataira, hozzátéve: „mert a Nemzetinek szép, színes és nem is tartalmatlan, hatvannégy oldalas, ingyenesen kapható magazinra is telik, ami nagyon helyes, de én akkor leszek igazán nyugodt, ha majd a Katona, az Örkény vagy a Pintér Béla és Társulata előadásain is ott tornyosulnak a színház saját kiadványának a számai”. Hát valahogy így. Egyelőre azonban épp ellentétes a tendencia.

Hogy nem pusztán hazai a probléma, azt markánsan érzékelteti Elfriede Jelineknek a budapesti Katona József Színházban bemutatott műve, A királyi úton, amelynek írásába Donald Trump amerikai elnök hatalomra jutásakor kezdett a Nobel-díjas író.

A királyi út ez esetben egy példázat, Darvay Nagy Adrienne viszont egy a brit trónig vezető valóságos utat idéz fel a históriából, nem kevés színházi, irodalmi, kulturális vonatkozással. Ennek keretében idézi Károly herceget, aki 1990-es magyarországi látogatásakor így nyilatkozott: „Nobel-díj nyertesek, költők, zenészek, tudósok és közgazdászok büszkén viselik szerte a világon magyar nevüket. Nagy-Britannia is gazdagodik az ott élő magyarok révén.”

A két világháború között Magyarországról kivándorlók egy része Franciaországban lelt új hazára, s fotográfusként lett elismert, némelyük világhírű művész. Az Au revoir! című kiállítás kapcsán Józsa Ágnes emlékezik meg munkásságukról.

Egy török származású (Feridun Zaimoğlu), egy született német (Günter Senkel) s egy flamand (Luc Perceval) alkotó írt Molière négy drámájából (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe, A fösvény) egy ötödiket, amelynek Salzburgban volt az ősbemutatója 2007-ben – most a Radnóti Színház játssza a darabot, az előadásról Bogácsi Erzsébet írt e számunkba.

A mizantróp és a Don Juan önállóan is látható mostanában magyar színpadon, előbbit a nagyváradi Szigligeti Színház mutatta be Novák Eszter rendezésében, utóbbit a Miskolci Nemzeti Színházban Szőcs Artúr állította színpadra. Az előadásokról szólva Bácskai Juli külön kiemeli a miskolci színház férfikarának teljesítményét, ahogyan Fittler Katalin egy másik kórusét, a világhírű berlini RIAS Kammerchorét a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál kapcsán – szólisták, kóristák, epizodisták mind csapatjátékosok kell legyenek az előadóművészetekben.

Szabó Kimmel Tamás szólistaként is fellép „anyaszínházában”, az Orlai Produkciós Iroda Széttépve című előadásában, de látható játszótársakkal is több produkcióban, például a Riviéra címűben – Józsa Ágnes ezek mellett a színházban játszódó Vénusz című opust is ajánlja a nagyérdemű figyelmébe.

Valódi színházi történet Bencze Ilonáé, akivel Ménesi Gábor beszélgetett színészi pályájáról, tanításról, rendezésről.

Színészek, rendezők, írók – színházi és filmes alkotók kaphatják meg az Arany Medál-díjat; képriportunk az idei díjátadón készült.

Szűcs Katalin Ágnes