Euripidész: Médeia – Nemzeti Színház

Euripidész pályafutása már életében kevésbé volt szerencsés, mint két idősebb vetélytársáé. Aiszkhülosz, aki állítólag kilencvenvalahány tragédiát írt, huszonnyolc alkalommal nyert pályadíjat. Szophoklész, „az istenek és emberek kedvence” – ahogy a kortársai nevezték – százhúsznál több műve közül húsz kapott versenyeken első díjat. Euripidész kilencven drámájával mindössze ötször lett győztes. Pedig amikor Kr. e. 431-ben a Médeia bemutatójával jelentkezett a nagy Dionüszosz-ünnepen, tanítómesterei, Szókratész és Prótagorasz személyesen jártak közbe az érdekében Periklész befolyásos hitvesénél, hogy válogassák be a drámaversenyre. A magas rangú protektorok ellenére harmadikként végzett, vagyis megbukott.

Az utókor is sokáig többre becsülte a tragikus triász másik két tagját. Igaz, Goethe nagyra tartotta, egyik művét, az Iphigeneia a tauruszok között címűt fel is dolgozta, de még Babits is kevesebb figyelmet szentelt neki, mint a két riválisnak. Így írt róla: „A nyelvi könnyűség költőnél ritkán jó jel. Hígságra, fantáziabeli szegénységre, sablonos, plebejus gondolkodásra vall. De a népszerűséget biztosan segíti.

Sietek kijelenteni, hogy Euripidés nem mindig híg és nem mindig szegény (nem is mindig könnyű). Ami a puszta technikát és nyelvet illeti, azt lehet mondani, hogy mindent tud, amit elődei tudtak: noha nem mindig akar mindent.”¹

Fennmaradt művei számát tekintve mégis nagyobb szerencséje volt az utókorral. Aiszkhülosznak és Szophoklésznek mindössze hét-hét tragédiája maradt ránk, míg Euripidész tizennyolc művét ismerhetjük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tragédiái gyakrabban szerepelnek a világ színpadain. A két vetélytárs jóval többször került színre az elmúlt két évszázadban. Euripidész remekei mintha hosszú időre elriasztották volna a színházakat. Művei inkább későbbi korok átirataiban keltették fel az érdeklődést. Jászai Mari már 1887-ben elsöprő sikert aratott Grillparzer Médeájával a Nemzeti Színházban, amely később több bemutatót ért meg (1908, 1928, 1972). Euripidész műve azonban csak 1913-ban került először színpadra magyarul – Kolozsváron, abban a Janovics Jenő rendezte ciklusban, amely kilenc darabot mutatott be Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Plautus és Terentius műveiből. Anouilh 1946-ban készült Médeia-feldolgozása tizenhárom éves késéssel jelent meg magyarul,² de a színházaink ötven évig nem mutattak érdeklődést iránta,³ ahogy Heiner Müller⁴ 1982-es adaptációja is három évtizeddel később került színre.⁵

A hatvanas években kezdi el a magyar színház felfedezni Euripidészt, amikor az első néhány bátortalan modernista törekvés meg a kegyetlen színház megkésett és félreértett divatja életre hívja.⁶ Az igazi, korszerű értelmezés azonban még évtizedekig várat magára. Az ezredfordulóra pedig hirtelen megélénkül a hazai színházak érdeklődése Euripidész és a Médeia iránt.⁷

A Nemzeti Színház sorrendben második Médeia-előadását norvég vendégrendező, Eirik Stubø rendezte. Nyilatkozatai szerint lelkes híve a görög tragédiáknak, nemrég Szophoklész két művét, az Oidipusz királyt és az Antigonét állította színpadra. A Médeiát is rendezte már egyszer, 2002-ben. A mű magyarországi pályafutását persze legfeljebb annyira ismerheti, amennyire magyar munkatársai tájékoztatták. Csak azért fontos ezt megemlíteni, mert előadása akarva-akaratlanul részt vállal abban a vitában, amely 1913-tól napjainkig kíséri – kisebb-nagyobb megszakításokkal – Euripidész hazai előadásait. Stubø előadása éppúgy vitatkozik a hajdani emelkedett, ünnepélyes, klasszicizáló, „koturnusos” felfogásokkal, mint korunk meghökkentő, új utakat kereső felfogásaival.

A Gobbi Hilda Színpad bizonyos fokig eleve meghatározza az előadás hangvételét. A nézők egyazon térben helyezkednek el a szereplőkkel. Ez a körülmény még erőteljesebben érvényesül attól, hogy a kórust megjelenítő Söptei Andrea, Ács Eszter és Ligeti-Kovács Judit a nézők közül lép be a játéktérbe. A Dajka (Nagy Mari) nyitó monológját, majd a Nevelő (Rubold Ödön) és a gyerekek jelenetét velünk együtt hallgatják. Megjelenésük jóval többet jelent egy mindig divatosnak gondolt fogásnál. Azt hangsúlyozza, hogy ők közülünk valók. Mi vagyunk. Minket képviselnek, helyettünk vesznek részt az eseményekben, helyettünk vigasztalják, vagy próbálják jobb belátásra bírni Médeiát.

A puritán játéktér (díszlettervező Ondraschek Péter) szinte teljesen üres. A bal oldalon és hátul középen egy-egy hosszú vaslábú pad húzódik, jobbra egy asztal valamilyen szerkentyűvel (számítógép?) meg egy lámpával. (Az asztal jelenléte mindvégig tisztázatlan, szerepe is alig van.) Középen szemben, tehát nagyon hangsúlyosan egy semmitmondó irodai szék. Hátul, jobbra és balra egy-egy ajtó. Ezek helyettesítik a szkénét, az antik görög színház hátteréül szolgáló épületet. Minden fekete, mint a főszereplő öltözéke. A színészek mai utcai ruhát viselnek (jelmeztervező Mészáros Zsófia).

A háttéren végighúzódó vetítés fogadja a nézőket. Eleinte hullámzó tengert látunk, majd több más is megjelenik, többek közt Médeia óriásira nagyított arca és a darabot fejezetekre tagoló számok. (Ez utóbbi merőben feleslegesnek bizonyul, hiszen sem a szerző, sem a mostani előadás nem osztja jelenetekre a történetet.) A „romantikus” és kimódolt vetítés meglehetősen idegen az előadás szigorú puritánságától, és elvonja a figyelmet a pontosan kidolgozott, rendkívül erőteljes színészi jelenlétről.

Az előadás egyszerre kétezer-ötszáz éves klasszikus tragédia és mai történet egy elhagyott feleségről. Médeia idegen. Más, mint a többiek. Barbár. Kolkhiszi, vagyis nem korinthoszi. Nem most készül az első gyilkosságra. Korábban saját fivérét is megölte már, meg segített eltenni láb alól Péliaszt, a Iaszón ellen acsarkodó királyt is. Iaszónért vagy Iaszón miatt mindig mindenre képes. És most Iaszón mégis el akarja hagyni, hogy a korinthoszi királylányt vehesse feleségül. Ellöki magától azt az asszonyt, akinek segítségével hajdan megszerezte az aranygyapjút és legyőzte a rátámadó sárkányt meg a tűzokádó bikát.

Szűcs Nelli és Szarvas József (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Szűcs Nelli Médeiája monumentális, földöntúli lény és mai kétgyerekes anya a szomszéd lakásból. Tökéletesen egyensúlyoz a varázsló, a vérengző gyilkos és a megalázott, megszégyenített asszony között, aki még azt is el tudja hitetni velünk, hogy sárkányfogaton távozik a földi világból. Csupa titok és csupa ellentmondás. Féktelen indulatai miatt gyűlölnünk kellene, de mégis együttérzést vált ki a nézőkből. Látszólag könnyedén átlépi azokat az akadályokat, amelyek évszázadokon keresztül elriasztották a színházakat és a nézőket attól, hogy együtt érezzenek a gyermekeit meggyilkoló szörnyeteggel. Felébred bennünk a gyanú, hogy még mindig szereti a férjét. Hogy egy hajszál választja el a megbocsájtástól. Hogy nem ő a szörnyeteg, hanem a világ, amelybe beleszületett. Meg az istenek, akik mindannyiunk sorsát irányítják.

Szűcs Nelli és Trill Zsolt (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ehhez persze az kell, hogy Iaszónt is összetett jellemnek lássuk. Trill Zsolt képes rá, hogy a hűtlensége mögött az eltaszított asszony iránti vonzalmát is megsejtesse. Megértjük, hogy a kötelékeket nem olyan könnyű elszakítani. Hogy akit valamikor szerettünk, az iránt sohasem lehetünk közömbösek. Vagy gyűlöljük, vagy egy kicsit még mindig szeretjük. Különösen, ha annyi mindent köszönhetünk neki, mint ő. A szerencséjét, a megmenekülését apósa, Aiétész haragja elöl. Az egész életét.

Rátóti Zoltán Kreónjában alig van valami királyi. Sokkal fontosabb, hogy fél Médeiá–tól. Jó ismerősünk. Ő az a gyenge vezető, aki tart az alattvalóitól. Nem viseli el a nála erősebbeket, inkább igyekszik megszabadulni tőlük. Száműzi Médeiát. De Médeia nemcsak erősebb, hanem sokkal okosabb is nála. Elfogadja a döntést, csak egyetlen nap haladékot kér. Úgy játszik Korinthosz királyával, mint macska az egérrel. A csapda kész: Médeia terve tökéletesnek bizonyul.

Aigeusz athéni király az ellentétpárja Iaszónnak és Kreónnak. A mindig hiteles Szarvas József a tragédia legrokonszenvesebb alakját formálja meg. Aigeusznak nem születik gyermeke, pedig nagyon szeretné. Felajánlja, hogy befogadja Médeiát, ha el kell hagynia Korinthoszt, Médeia pedig cserébe varázsszerei segítségével véget vet Aigeusz gyermektelenségének. A jelenet látszólag megakasztja az eseményeket, és további következményei is elhanyagolhatóak, a tragédia szigorú szerkezetét tekintve mégis fontos fordulópontot jelent.

Euripidész korszakos jelentőségű dramaturgiai érzékét dicséri az is, hogy a tragédia utolsó harmadában még egy új szereplőt hoz be: a Hírnököt, aki elmondja Médeiának az ifjú ara és a király pusztulását, amelyet Médeia ajándéka, a méreggel átitatott köntös okozott. A monológ és Csurka László szenvedélyes elbeszélése az előadás egyik csúcspontja. Már csak a véres történet lezárása és Médeia távozása van hátra. A gyermekeit meggyilkoló anya bűnhődése pedig az, hogy tovább kell élnie.

Ebben a puritán, XXI. századi előadásban bizonyára nagyon fontos szerepe van a dramaturgnak, Ölveczky Cecíliának és persze Rakovszky Zsuzsa bravúros fordításának.⁸ Olyan mai nyelven szól, amely kerül minden archaikus fordulatot és pátoszt. Azt sugallja, hogy egy kortárs művet látunk.

Azt mondják, Eirik Stubø visszatérő instrukciója az volt a színészekhez, hogy „ne játssz!” A színházi legenda szerint hetven-valahány évvel ezelőtt Somlay Artúr ugyanezt hajtogatta főiskolai növendékeinek, Sinkovitsnak, Márkus Lászlónak meg a többieknek.

Pedig nem beszéltek össze. Vagy talán mégis?

Balogh Géza

Jegyzetek

¹ Babits Mihály: Az európai irodalom története – Babits Mihály művei, Európa Könyvkiadó, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957. 44. o.

² Nagyvilág, 1959. 12.

³ Magyarországi bemutatója 2006-ban volt a Budapesti Kamaraszínház és az Esztergomi Várszínház közös előadásában.

⁴ Heiner Müller (1929−1995) német drámaíró, az NDK-ban töltött be fontos funkciókat. Brecht tanítványának vallotta magát. Számos klasszikus témát dolgozott fel színműveiben.

⁵ A Medeamaterial című trilógiát a Merlin Színház mutatta be 2015-ben.

⁶ A jeget a Körszínház törte meg 1960-ban az Iphigeneia Auliszban-nal. Ugyanebben az évben került sor a Médeia premierjére a Pécsi Nemzeti Színházban, 1972-ben pedig Szegeden. 1966-ban a Vígszínház és a győri színház bemutatta A trójai nőket, 1968-ban pedig a Thália Színház a Bakkhánsnőket.

⁷ Elsőként Gaál Erzsébet 1996-os rendezését kell említeni a Nemzeti Színházban, aki Aiszkhülosz A leláncolt Prométheuszával egy műsorban állította a Várszínház színpadára a tragédiát. Ezt követte 2003-ban a Radnóti, majd egy évvel később a Katona József Színház előadása, előbbi Zsótér Sándor, utóbbi Zsámbéki Gábor rendezésében.

A Médeia-reneszánsz további bizonyítékai Pasolini 1970-es, Lars von Trier 1988-as filmfeldolgozása, valamint Ljudmila Ulickaja családregénye, a Médea gyermekei. A magyar színházak között érdemes megemlíteni – többek között – Kamondi Zoltán produkcióját, a Médeia-variációkat (1997, Miskolc), amely Euripidész, Grillparzer és Anouilh művét is felhasználta, a Kolibri Színház Médea gyermekei című ifjúsági előadását a svéd Susanne Osten és Per Lysander darabja nyomán (2003), a marosvásárhelyi Spectrum Színház (2017), a szombathelyi Weöres Sándor Színház (2018), valamint a KV Társulat bemutatóját (2019).  

⁸ A Médeia első magyarítása 1909-ben készült, és Csengery János (1856−1945) munkája, aki Aiszkhülosz (1903), Euripidész (1911−1919) és Szophoklész (1919) valamennyi ránk maradt tragédiáját lefordította. Ezt követte 1961-ben Kerényi Grácia (1961), Rakovszky Zsuzsa (2004) és Karsai György−Térei János (2018) fordítása.