Adalékok Bálint Lajos pályájához
Az utókor Szacsvay Imrének, a Nemzeti Színház legendás művészének tulajdonítja az alábbi bonmot-t: „Most már tudom, hogy a körúton miért nincsenek cipőpertliárusok. Elmentek tháliásoknak.” Ezt az epés mondást többen felidézték, így maga az egyik cipőpertliárus, Bálint Lajos is Szacsvay Imréről szóló visszaemlékezésében.1 Nemrég Molnár Gál Péter emlékei között olvashattuk: „Az idős Bálint Lajost kísértem a nézőtéren. Gyerekifjan színikritikus. A Thália Társaságnál színész. Majd Hevesi Sándor hóna alá veszi és dramaturggá neveli a művelt fiatalembert, akinek hatalmas, boltozatos koponyája aránytalanul eltúlzott törpe magasságához, miért is Hevesi ráragasztja a Louis Quatorze gúnynevet, amit lehet XIV. Lajosként is érteni, de kaján szójátékként is megállja: Luika torz. Lulu bácsinak hívja a színházi világ. A náci időkben törvényerejűleg kitiltják a rossz vallásban születetteket a színházi életből. Lulu bácsi gettószínházat igazgat a Goldmark Teremben.” (MGP Lulut és feleségét érintő gonoszkodó megjegyzéseitől ezúttal eltekintünk.)2 Pár éve egy életrajzi könyvecske is született nevezett cipőpertliárusról, a magyar színházi élet és színháztörténet e fajsúlyos és érdekes egyéniségéről,3 színháztörténészek is felidézik alakját itt-ott, ha szükséges. (Mit tagadjam, magam is büszkén őrzöm egy nagy zavarban fogadott Szent István körúti kézcsók emlékét a hatvanas évekből, midőn szembetalálkozván apám bemutatott neki.) Mindezek kapcsán utánanéztem, hol is olvashatunk róla, és vicces jelenségre bukkantam. Lulu bácsi fiatalkora majdnem minden fontos személyének neve és eseményének megnevezése B betűvel kezdődik.
Barcsay
A szegény sorból származó Bálint Lajos a Barcsay utcai Budapesti VII. ker. Állami Gymnásium növendéke volt, amelynek nevét 1920-ban változtatták Magy. Kir. Állami Madách Imre Gimnáziumra. A Barcsayban pedig osztálytársa volt Czóbel Ernő, Czóbel Béla festő testvére, a későbbi tanár, politikus, szerkesztő, valamint Schwarz, utóbb Pogány József újságíró, politikus. Mindketten moszkvai emigránsok, Pogány Sztálin áldozata lett, Czóbel szintén megjárta, de túlélte a Gulágot. Ungvári Tamás egy írásában felidézi az osztálytársak élettörténetét, amit így fejez be: „Bálint Lulu bácsi matuzsálemi kort ért meg, nyolcvannyolc évesen távozott a földi létből. Esténként a Fészek klubba tért be, emlékeiről mesélt, a Nemzeti Színházról, a főrendező Hevesi Sándorról. Sohasem hozta szóba osztálytársait, Pogány Józsefet és Czóbel Ernőt.”4
Lehet, hogy nem hozta szóba őket, de megírta Egy „galeri” a század elején című írásában.5 „Bár már barátkozásunk a középiskola első osztályában kezdődött, ez a csoportosulás csak hetedikes korunkban (ma harmadik) alakult ki, viszont együtt tartott bennünket még messze egyetemi éveken át és azon túl is. Összesen hatan-heten voltunk. Nap nap után, télen-nyáron együtt ültünk egy kerek asztal körül, a még tiltott cigaretta füstjében addig, míg a vacsoraéhség jó későn szét nem kergetett bennünket.” Az amúgy különböző érdeklődési körű tagok barátságának alapja a „szakadatlan és sokat olvasás” volt, és egymás tudósítása olvasmányaikról. „A csendes tudomásulvételtől a viharos vitáig így zajlott a »galeri« élete éveken át.” A tagok közül pedig legrészletesebben Pogány és Czóbel személyét idézi meg Bálint. Pogányét a harcos és hadakozó iránti megbecsüléssel, Czóbelét az elmélyült tudós iránti tisztelettel és szeretettel. Igaz viszont, hogy Pogány szovjetunióbeli éveivel kapcsolatban csak a rá bízott „jelentős feladatokat” említi, tragikus végét nem, Czóbel lágeréveit pedig, hogy úgy mondjam, némileg eufemisztikusan a sztálini rendszerrel kapcsolatos „valamely összeütközés”-ként aposztrofálja ebben az 1964-ben megjelent írásában.
Benedek
Benedek Marcell is barcsaysta volt, egy évvel Bálint fölött járt. Az önképzőkörből ismerték egymást. Bálint szerepelt egy Benedek által színpadra alkalmazott és rendezett Tempefői produkcióban. „Összefüggő kis dráma volt: a szerencsétlen magyar költő hiábavaló kísérletei, hogy könyvének nyomtatási költségeit főuraktól és nemesektől összeszedje s az adósok börtönétől, amivel a német könyvárus fenyegeti, megmeneküljön. Végén a keserű monológ, amelynek csattanója: »Az is bolond, aki poétának megy Magyarországon!” – ismerteti a projektet naplójában Benedek.6 Felsorolja a szereplőket is, köztük az egyik nemesficsúrt játszó Bálint Lajos VII. osztályost. Érdekes, hogy ezt az előadást maga Szacsvay Imre gyámolította („A kis darabot is én rendeztem, csak az utolsó napokban simított rajta Szacsvay Imre, a Nemzeti Színház tagja, a főszerepet játszó Lehel Pista bérmaapja”7), aki ezek szerint kígyót melengetett a kebelén, tudtán kívül egynémely leendő cipőpertliárusokat támogatva. Benedek hívta fel, már az alakulás előtti napokban Bálint figyelmét a születő Tháliára. „Benedek Marcell, aki egy évvel idősebb iskolatársam és jó barátom volt, figyelmeztetett, hogy vegyek részt egy ülésen, amelyen Hevesi Sándor a megalapítandó színház programját mondja el, s utóbb majd módom lesz, hogy én is bekapcsolódjam. Ott ültem ezen a megbeszélésen, s fiatalos megilletődöttséggel hallgattam a társaság céljait és szándékait.”8 Mikor aztán 1904 áprilisában a vezetőség a Bristol szállóban (még egy B!) meghallgatást tartott, ott Bálint is jelentkezett, és sikerrel felhívta magára Hevesi Sándor figyelmét. Később jó néhány kisebb szerepet eljátszott az előadásokban, fordított is, de elsősorban titkárként működött. „Az én titkári teendőim közé tartozott az is, hogy vasárnap délután a pénztárban üljek. Többek között azért is, hogy azoknak, akik némi joggal szabadjegyet kértek, kiutalhassam. Mindig örültünk, ha a színészek eljöttek előadásainkra.”9 Ugyanezt a mozzanatot Benedek is feljegyezte, kicsit másként: „Májusi vasárnap délután. A pénztárban Bálint Lulu ül, és a közönség ostromának hatása alatt önhatalmúlag fölemeli a pótszékek árát!”10
Benedek Marcell nemcsak naplójában örökítette meg az első magyar alternatív színtársulat körüli történéseket, hanem 1918-ban megjelent regényében, a Vulkánban is.11 Egy jó házból való fiatalember férfivá válásának története a XX. század elején Erdélyben, Pesten és Párizsban. Ez a történet mese, fikció, de alaphangulatában és az ábrázolt események lényegét illetően tükrözi a megtörténteket. Az egyik fontos cselekményszál a „Harcos Színház” megszerveződése, működése és bukása. A cselekménynek vannak a valóságból hitelesen átvett, megnevezett szereplői, de a főhőssel folyamatosan érintkező figurák alakja költött, gyakran több létező személyből ötvözött; aki beazonosítható, annak sorsa adott esetben másfelé kanyarodik, mint modelljéé. Van ebben a regényben egy figura, egy bizonyos Kallós Andor, a Harcos Színház-egyesület pénztárosa. „Egy értelmes, becsületes, jelentéktelen átlagjogász, aki buzgón részt vett az egyetemi ifjúság választójogi mozgalmaiban is. Csak egy hibája kezdett kiütközni ennek a derék fiúnak: mióta – ha pénztárosi minőségben is – közelébe jutott egy művészi vállalkozásnak, azt hitte, hogy kötelessége bohémnak lenni. A haja, nyakkendője, beszéde már feltűnő nyomait viselte ennek a meggyőződésnek.”12 Egy titkos gyűlés szervezéséről jőve kérdezi Kallós a főhőst a nyitó előadásról. „– Mit határoztatok? – kérdezte Miklóst. – Engem, vén bohémet inkább érdekel a Harcos Színház megnyitása, mint a ma esti verekedés.”13 Fogalmam sincs, hogy az itt leírt alak emlékeztet-e az ifjú Bálintra (különben sem volt jogász), de itt is van egy pénztár-jelenet, immár a harmadik változatban: (A megnyitó napján) „Miklós háromtól hatig a pénztárban ült Kallós mellett, hogy a »vén bohém« rosszul ne találjon visszaadni a jegyvásárló közönségnek.”14
Baross, Balszélfogó
Benedek regényében – ismét egy valóságelem – a Baross-kávéház „a Harcos Színház alapítóinak és barátainak esti tanyája”15. Naplójában is feljegyzi: „A Thália kávéházakban él, a Magyar Világban, aztán a Barossban. Odajár közénk Pethes Imre, mindnyájunk színészideálja, a »Fejedelem« – az egyetlen, akit nem lehet utánozni, mert nincs »modora«. Másik színész barátunk Horváth Jenő, a kövér »Tyutyu«. Késő éjszakáig elbölcselkedünk és humorizálunk velük, Hevesivel, Moly Tamással, Márkus Lászlóval.”16 A Barossban pedig nem akármilyen helyet foglalnak el: övék a „balszélfogó”. Ez a legendás asztal jeles szerepet visz a színházon kívül az irodalom és a képzőművészet történetében is. Az azóta eltelt évtizedekben sokan, résztvevők is, történetírók is megemlékeztek róla. A korábbi asztaltársaság a Kálvin téri Báthory Kávéház megszűntével állítólag a pár lépésre lakó, akkor még nem rendezéssel, hanem leginkább dramaturgkodással és tervezéssel foglalkozó Márkus László kezdeményezésére költözött át a József körúti Barossba. (Ki tudja, még az is lehet, hogy a sok mindent átélt, pillanatnyilag csupasz falak között akár még az egykori kávéház is feltámadhat.) A „lusta Márkus” „kedvéért és kezdeményezésére telepedett az asztaltársaság a kávéháznak az egyetlen olyan kerek, nagy asztalához, amely ott állt közvetlenül a bejárat mellett, a szélfogó védelmében – írja a Balszélfogót megelevenítő írásában Bálint. – Ilyen nagy asztalra valóban szükség is volt, mert egyre szaporodtak a törzstagok és a vendégek.”17 A Barossban is volt előzménye a törzsasztalozásnak: pár évvel korábban Mikszáth köré gyülekeztek itt az újságírók. A Balszélfogó azonban hamarosan különleges fogalommá vált. Az irodalmárok közül elsősorban Kosztolányit kell említeni látogatói közül, de járt ide Babits, később Móricz, Cholnoky Viktor vagy Karinthy, a képzőművészek közül Gulácsy, Márffy, Kernstok, Koós Károly. Törzstagok voltak a Nemzeti Színház „új hangú” művészei, akik kíváncsiak voltak az itt megfogalmazódó gondolatokra. „...E vegyes összetételű társaságot kizárólag művészi és irodalmi törekvéseik egyesítették. Mindazok, akik itt délutánonként feketéjüket itták, a maguk területén új hangot képviseltek” – írja Bálint.18 Ide jártak a tháliások, itt fogalmazódtak meg, mondódtak ki s szereztek híveket a színjátszást akkoriban felforgató gondolataik. „Az együttes központja Hevesi Sándor volt, s vele együtt a Thália Társaság alapítói, Bánóczi László, Benedek Marcell, Lukács György, s velük együtt többen a társaság színészei közül […] Állandó élénk figyelem fogadta Hevesi megnyilatkozásait, aki valóságos szabadegyetemet tartott, s nyilván ott fogalmazta meg először egy-egy útmutató gondolatát a színházművészet reformjáról.”19 Itt született az új kritika (Kosztolányi, Kárpáti Aurél, Halasi Andor), elhangzottak részletek Lukács Esztétikai kultúra című esszéjéből vagy születő drámatörténetéből. „Folytak a viták és megbeszélések gyakran a késő éjszakáig. Cikkek és versek kéziratai előbb kerültek itt bíráló kézbe, de mielőtt megjelentek volna. Akik itt kritizáltak, feltétlenül őszinték voltak: de tapintatosak is. Ha valamelyik szigorú szerkesztő aztán nem fogadta el közlésre, a mű szerzőjének megmaradt az a vigasztalása, hogy a Balszélfogónak más véleménye volt, vagy pedig ezt ott a kávéházi asztalnál előre is megmondták.”20
A főpincér minden kávéháznak védjegye volt. A Balszélfogóra lehetetlen emlékezni Juszuf felidézése nélkül, aki oroszlánként védte az idegenektől a törzsasztalt, s a vendégek igényeit mindig sietve, szeretettel teljesítette. Bálint sem mulasztja el, hogy megemlékezzen róla. Megírja, a derék Juszuf sajnálta, hogy vendégei más kávéház-látogatóktól eltérően nem vették igénybe a részéről mindig rendelkezésre álló hitelt. „Ennél az asztalnál nem volt divat az »írja fel«. Talán ezért is volt az asztal tagjainak olyan tekintélye Juszuf előtt. Pedig igazán nem vetett fel minket a bőség. Bizony gyakran a fekete is gondot okozott. Nem tudom, miféle erkölcsi érzékenység tartatta velünk meg a szolid rendtartást.”21 Juszuf valóságos családtag lehetett a társaságban, legalábbis ezt tükrözi a Vulkán egy jelenete – mert Benedek is belefogalmazta regényébe az „óriás főpincér” alakját:
„– Jusszuf, fizetusz!
– Kérem szépusz – jelentkezett az óriás Jusszuf, aki minden második szavát »meglatinosította« ilyenformán, s akivel a törzsvendégek is ezen a nyelven társalogtak. – Tizennégy feketusz. Köszönöm szépusz.”22
Balázs Béla
Tháliás kapcsolat bizonyára létezett Balázs Béla és Bálint között is, ám ez nem lehetett túl mély, nincs nyoma sem Balázs naplójában, sem Bálint visszaemlékező cikkeiben. Balázsnál összesen egyszer fordul elő a Thália, az első bemutatót rögzíti, benne elsősorban saját szereplését említi. Egyébként sem foglalt el Balázs életében túl sok helyet a Thália. Hevesi Sándort és a többieket sem nagyon említi a naplóban. Sőt, Lukácshoz írt leveleiből az derül ki, hogy Hevesivel nem voltak nagyon jóban. Legalábbis Balázs úgy érezte, Hevesi elárulta, mivel eleinte lelkesedett Doktor Szélpál Margit című darabjáért, később mégsem támogatta Nemzeti Színház-beli bemutatóját. Ma már kevesen tudják, de Hevesi aktívan részt vett Lukács és Fülep A Szellem című folyóiratának munkálataiban. Sőt, minthogy Lukács Németországban volt, a másik alapító, Fülep Lajos pedig Firenzében, a budapesti intéznivalók leginkább Hevesire maradtak. Ő maga egyébként fordítással is, saját írással is szerepelt a folyóiratban, Balázs Béla pedig fordítással. Három évvel vagyunk a Thália megszűnése után. Balázs azzal foglalatoskodik, hogy kiadót, illetve színházat találjon munkáinak. 1911. január végén egyebek közt ezt írja a Berlinben tartózkodó Lukácsnak Halálos fiatalság című darabjával kapcsolatban: „Hevesi, akinél újból ott van, nem siet olvasásával, és kissé félvállról vesz. Amit már nem bírok. (Bár úgy emlékszem, sohse bírtam.) És undorító, hogy Vajda Ernővel és Bálint Lajossal olvassa a Szellem korrektúráit.”23 – Eléggé kézenfekvőnek tűnik, hogy az ugyancsak tháliás író-újságíró Vajda Ernő mellett Hevesi a vele ekkor már régóta kitűnően együttműködő, talán tanítványának is tekintett ifjú írástudónak, Bálint Lajosnak adta az anyagot megolvasni. De az, hogy a lótifuti Lulu részt vett, ha technikai szerkesztőként is, a századelő e legendás filozófiai folyóiratának munkálataiban, azt hiszem, új szín tevékenységeinek ismert palettáján. 19-ben aztán a színházi irányítás területén ismét összekerült Balázs és Bálint (utóbbi az orfeumok és mulatók osztályát vezette a Közoktatásügyi Népbiztosságon, valamint az állástalan színészekből álló hatszáz tagú színtársulatot szervezte meg), de együttműködésüknek különösebb konkrét dokumentuma nincs.
Bánóczi
A Thália természetesen Bánóczi Lászlóval is összehozta Bálintot. 1919-ben szintén együtt dolgoztak a színházak politikai biztosságán, a szakszervezetben, és tervezett tanárai voltak az újjászervezendő Színművészeti Főiskolának. Az ő együttműködésük harmadik korszaka a Thália bukása után pont húsz évvel következett be, amikor az OMIKE művészakciójában Bánóczi vezérlete alatt Bálint, közel két évtizednyi Nemzeti és Magyar színházi titkárkodás, dramaturgkodás, darabírás és -fordítás, könyvkiadó-vezetés, valamint tömérdek cikk írása után a színházi részleg vezetője lesz. Ez nyilván szoros együttműködés volt, de természetesen nem lehetett konfliktusmentes, legalábbis ezt olvassuk a Komor Vilmos, a művészakció operai részlege vezetője lányának visszaemlékezésére hivatkozó monográfiában: „Bánóczi László, aki felelt a művészeti munka adminisztratív feltételeiért, sokszor került összeütközésbe a prózai részleg vezetőjével, Bálint Lajossal, illetve a zenei vezetővel, Komor Vilmossal, hiszen neki kellett visszafognia az egyre feljebb kúszó költségeket.” 24Ezek az összeütközések viszont nem ásták alá Bálint tiszteletét Bánóczi iránt, akit az újra (immár harmadszor) megjelenő Világ hasábjain búcsúztatott 1945-ben bekövetkezett halálakor.25 Ekkor fogalmazta meg többszörös főnöke jellemzéséül azt a mondatot, amely nekrológja részben átírt változatában húsz évvel később kiadott visszaemlékező cikkének címe is lett: „A színház boldogtalan szerelmese.”26
A Világ című lap említésével érzékeny terepre érkeztünk.
A másik Bálint
Bálint Lulu a Thália bukása után hírlapíró lett. Kritikus volt Márkus Miksa Magyar Hírlapjánál, dolgozott Kiss József A Hétjének, és nem utolsósorban írt a Világba, ahová Purjesz Lajos főszerkesztő hívta meg. Saját munkáját úgy ítélte meg: „...kritikáimmal szereztem némi hitelt. Ebben a minőségemben azon iparkodtam, hogy független maradjak. Amíg kritikus voltam, sem fordítói, sem egyéb megbízást színháztól nem vállaltam.”27 Mikor aztán 15-ben Tóth Imre igazgató felajánlotta neki a Nemzeti Színház dramaturg-titkári székét, s ezzel visszatérhetett régi színházi vágyaihoz, megvált a Magyar Hírlaptól. „Összeférhetetlennek tartottam, hogy egyik színház embere más színházak előadásait bírálja. Csak a Világnál maradtam meg, irodalmi és képzőművészeti kritikusnak. Néhány hónappal később A Hét szerkesztőségét is otthagytam.”28 Napilap-kritikusi munkáját a 19-es sajnálatos események után a húszas évek elején újrainduló Világnál is folytatta – főleg mivel nem lehetett biztos abban, hogy a forradalmakban játszott szerepe miatt megmaradhat a Nemzeti Színháznál. (Tóth Imre utódja, Ambrus Zoltán ügyesen háttérbe tolta az igazolások elől, s maradhatott.) Csakhogy „a lap újraindulásakor Purjesz az októberi forradalomban és a Nemzeti Tanácsban játszott szerepe miatt nem jegyezhette a lapot. A lap címfejére dr. Bálint Lajos került.”29
Aki nem akármilyen pótlék volt, hanem maga a lapalapító, korábban maga is szereplője a „címfej”-nek. Tehát a Világ című napilap történetének két Bálint Lajos nevű (noha nem egyforma súlyú) szereplője volt, akiket azóta is időről időre sikeresen összekevernek egymással. (Szemlesütve jelentem, hogy egy emberöltővel ezelőtti publikációmban – a pontos helyet és címet fedje homály – magam is elkövettem ezt a hibát.) Ekkor Lulut bekérette magához Pekár Gyula államtitkár, amúgy korábban az újság és Purjesz Lajos barátja. „– Azért hívattalak, mert összeférhetetlennek és megengedhetetlennek tartom, hogy a neved ott van egy piszok és galád újság címfején, és ugyanakkor egy olyan előkelő állami intézményben, mint a Nemzeti Színház, vezető állásod van. Itt az ideje, hogy döntsél: a kettő közül melyiket választod.” Bálint megtagadta a választást, imígy: „– Azt méltóztattad kívánni, hogy válasszak a Világ főszerkesztősége és a színház között. Nincs választásra lehetőségem. – Ugyan miért? – Mert a Világ főszerkesztője valóban dr. Bálint Lajos, aki ügyvéd, ötvenhat éves, és a Teréz körúton lakik. Én ugyan szintén erre a névre hallgatok, de mindössze harmincegy éves vagyok, és a Rákóczi úton lakom. Még csak rokona sem vagyok. Nem vagyok azonos.”30 Bálint feltételezte, hogy a támadás nem is igazán Pekártól származik, aki elfogadta a választ, illetve „nyilván zavarban volt, s még az sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, vajon munkatársa vagyok-e a lapnak. Ehelyett, mintha mi sem történt volna, a színház ügyei iránt kezdett érdeklődni.”31
Dr. Bálint Lajos ügyvéd jelentékeny figurája volt a magyar sajtótörténetnek. De nemcsak annak, hanem – lévén az Eötvös páholy főmestere – a honi szabadkőműves mozgalomnak is, melynek pénzt és energiát nem kímélve a Világgal első, kívülállók számára készült napilapját alapította meg. Az 1910 márciusától megjelenő újság hamarosan a legolvasottabb, leghitelesebb napilappá, s ezzel szakértők szerint „a magyar szabadkőművesség legnagyobb teljesítményévé” vált.32
A szabadkőműves mozgalom a maga humanista, szabadságelvű, emberbarát törekvéseivel a XX. század elején vallásra, nemzetiségre, társadalmi állásra tekintet nélkül az intelligencia és a művészvilág krémjét fogadta be. Szabadkőműves volt például a politikus Andrássy Gyula, Jászi Oszkár, Bánffy Miklós, lelkészek, mint Ravasz László, Sztehlo Gábor, irodalmárok hosszú sora Adytól Kiss Józsefen, Dutka Ákoson, Ignotuson, Hatvanyn, Schöpflinen, Bródy Sándoron, Heltai Jenőn, Mórán, Benedek Marcellen keresztül Gábor Andorig, Harsányi Zsoltig, Kassákig, Kárpáti Aurélig, Supka Gézáig. Színidirektorok között különösen nagy volt az egy főre jutó szabadkőművesek aránya: közéjük tartozott Krecsányi Ignác, Janovics Jenő, Paulay Ede, Ditrói Mór, Sebestyén Géza, Ambrus Zoltán, Feld Zsigmond, Nagy Endre, de színészek is jelentékeny számban képviseltették magukat, például Hegedűs Gyula, Beregi Oszkár, Góth Sándor, Törzs Jenő, Lehotay Árpád. Számos képzőművész és muzsikus is részt vett az országszerte több mint 100 páholy jótékony, kulturális, néha politikai tevékenységében.
Kosztolányi Dezső 1915 decemberében kérte felvételét a Március páholyba. Akkortájt a Világ „belmunkatársa” volt. A jelentkezés alapját rendes eljárás szerint a főmester által felkért „kutatók” vizsgálták meg. Kosztolányi felvételi eljárásának teljes dokumentációja nincs meg. De annak a jelentésnek a margóján, melyet a páholy titkára nyújtott be e kérelemről szabály szerint a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholynak, két ceruzával felírt név szerepel: Bakonyi Miksa és Bálint Lajos.33
A nemrég megjelent nagyszabású Kosztolányi-monográfiában bőséges indoklást olvasunk arról, hogy (a tháliás, Nemzeti színházas, Genius könyvkiadós) Bálint Lajossal Kosztolányinak milyen szoros kapcsolata lehetett, ami megalapozná ezt az ajánlást.34 Kétségtelen a balszélfogós-tháliás jelenlét, a pozitív kritika Kosztolányi Bűbájosokjáról, a szerkesztés és kiadás a Geniusnál. De a Bűbájosok-kritika csak 1916 áprilisában jelent meg, a Genius-korszak pedig csak a húszas években következett el. A kisördög tehát megkérdezi, nem lehetséges-e, hogy Kosztolányi – akkor már neves költő – ajánlója nem az ifjú Bálint Lulu, a Világ külső munkatársa, hanem maga a neves lapalapító lehetett (talán a ceruzás bejegyzés odavetettsége eltűrte a „dr.” előnév hiányát), ahogy a másik „kutató”, Bakonyi Miksa is évtizedek óta tekintélyes szabadkőműves volt.
Az viszont semmiképpen nem felel meg a valóságnak, ami az írás elején említett monográfiában olvasható, hogy ugyanis Bálint Lulu tagja lett volna akár az Eötvös páholynak, melynek főmestere dr. Bálint Lajos, akár pláne a Martinovicsnak, a legradikálisabb szabadkőműves páholynak, amelynek főmestere Jászi Oszkár volt, és végképp nem volt kezdeményezője egyiknek sem (az Eötvös páholy 1877, a Martinovics 1908 óta létezett).35
Ráadás – Berényi Zsuzsanna
Tagja volt ellenben az 1909-ben létrejött Kazinczy páholynak. Ezt a magyar szabadkőműves-kutatás nagyasszonya, Berényi Zsuzsanna Ágnes derítette ki – akárcsak az összes említett ide vonatkozó információt – levéltári dokumentumok alapján. Bálint 1913-ban folyamodott „tisztelettel teljes kéréssel…” a „szabadkőműves szövetségbe való felvételért”, és 1914. május 14-én vették fel a Kazinczy páholyba. Arra a kérdésre, hogy „Mit vár a szabadkőművességtől?”, többek között azt felelte: „Várom a szabadkőművességtől, hogy részt ad nekem a munkából, mely az emberi világosságot és boldogságát szolgálja minden téren.” Arra pedig, hogy „Mit várhat Öntől a szabadkőművesség?”, azt: „Hiszem, hogy szolgálhatom a szabadkőművesség eszméjét és céljait tisztes emberi munkával írásban és szóban, gondolatban és cselekedetben: mindabban, amit e négy fogalom takar és magába foglal.”36
Lulu bácsi szabadkőműves volt, annyira, hogy a II. világháború után újra induló Kazinczy páholynak is tagja volt. Az interneten találtam egy árverési hirdetést: egy 1949-es dokumentum a páholy akkori tagnévsorát tartalmazza, Bálint Lajos saját kezű „szövetségtanácsosi” szignójával.37 Sokáig már nem szolgálhatta az eszmét, a következő újra indulást már nem érte meg.
Ennyit az egyik legfiatalabb cipőpertliárus történeteiről a karantén mélyéről. A többi betűre majd a hagyaték fényt derít.
Lenkei Júlia
JEGYZETEK
1 Bálint Lajos: Mind csak színház, Szépirodalmi, Budapest, 1975. 32.
2 Molnár Gál Péter: Coming out, Magvető, Budapest, 2020. 101–102.
3 Horák Magda: „Lulu” – Bálint Lajos élete és munkássága, Oriold és társai, Budapest, 2014
4https://nepszava.us/ungvari-tamastol-bucsuzunk/
5 Bálint Lajos: Művészbejáró, Szépirodalmi, Budapest, 1964. 337−349.
6 Benedek Marcell: Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1985. 105.
7 Uo.
8 Művészbejáró, i. m. 203.
9 Uo. 208.
10 Naplómat olvasom, i. m. 154.
11 Benedek Marell: Vulkán, Budapest, Bíró Miklós kiadása, 1918
12 Vulkán, i. m. 59.
13 Uo.
14 Uo. 67−68.
15 Uo. 80.
16 Naplómat olvasom, i. m. 144−145.
17 Bálint Lajos: Ecset és véső, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 19.
18 Uo.
19 Uo.
20 Uo. 23−24.
21 Uo. 23.
22 Vulkán, i. m. 122.
23 Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz, Archívumi Füzetek I., MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum kiadása, Budapest, 1982. 44.
24 Harsányi László: A fényből a sötétbe. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évtizedei 1909–1950. Napvillág Kiadó, Budapest, 1919, 220.
25 Világ, 1945. június 22.
26 Művészbejáró, i. m. 217-219.
27 Uo. 480.
28 Uo. 481.
29 Ecset és véső, i. m. 204.
30 Uo. 203−204.
31 Uo. 205.
32 Vö. Berényi Zsuzsanna Ágnes: Budapest és a szabadkőművesség, a szerző kiadása, Budapest, 2005, 139.
33 Lásd: Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kosztolányi Dezső, https://epa.oszk.hu/00000/00001/00007/berenyi.htm
34 Lásd még: http://epa.niif.hu/00000/00002/00201/pdf/EPA00002_alfold_2016_02_067-076.pdf
35 „Lulu”, i. m. 108.
36 Berényi Zsuzsanna: A Kazinczy páholy néhány neves tagja, in: Széphalom, 27. (2017), 529−530.
37 https://www.darabanth.com/hu/gyorsarveres/
298/kategoriak~Festmeny-mutargy-papirregiseg-egyeb/Szabadkomuvesseg~100030/1949-A-Kazinczy-Ferenc-paholy-tagnevsora~30p-Benne-sok-keziratos-feljegyzessel-A-paholytagok~ II1593669/
