A Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválról

Elszánt kis csapat szervezi a vasvári fesztivált. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tavaly októberben, a bezárások árnyékában is megrendezték, idén pedig az elsők között voltak, akik színházi fesztivállal ünnepelhették az újranyitást. Igaz, most nem érkezhettek határon túli társulatok, így a vándordíj, a termetes korsó még egy évig Batumiban várja, hogy a georgiai társulat visszahozhassa, de képletesen azért sikerült továbbadni.

Három nap alatt tíz előadást láthattunk. Ez kevesebb, mint az előző években, hiszen előfordult, hogy húszon felül volt a nevezett előadások száma. Az ok nyilván a járványban keresendő: kevesebb új előadás született, és voltak, akik még nem mertek fesztiválozni. Nem jöhettek az egy-két éve alakult újak sem, hiszen valószínűleg senkinek sem jutott eszébe a karantén alatt új színjátszó csoportot szervezni. A régi motorosok között akadt olyan csapat, a Prospero Színkör Székesfehérvárról, akik a mostoha próbakörülmények után (egy falatnyi pincehelyiségben tudtak csak próbálni) a fesztiválra időzítették versenyelőadásuk, Az étellift bemutatóját. Mások arról számoltak be, hogy közel másfél éves leállás után kezdtek el most újra dolgozni. Összességében elmondható, hogy a legelszántabbak, a rendszeresen visszajáró társulatok jöttek, és ez meglátszott a fesztivál kiegyensúlyozott színvonalán s a minősítéseken is. Magasan kiugró előadás nem volt, jó teljesítmények azonban igen, így születhetett két bronz és hét ezüst minősítés.

A fesztivál tavalyi vándordíjasa, a bajai Rábl Színpad idén Janne Teller Semmijét hozta el. Az ifjúsági regény és a belőle készült előadások nemcsak a közönséget, a kritikusokat is erősen megosztják, és ez talán nem is áll messze az író és a színházi alkotók egyik céljától: vitát kezdeményezni, sőt, provokálni, amely lehetőséget adhat az elsődleges célközönségnek, a kamaszoknak, hogy értékekről, értékrendről, egyéni és közösségi felelősségről gondolkodjanak. A bajai társulat ifjúsági tagozata éppen ebbe a célkorosztályba tartozik. Dely Géza rendezővel ezúttal is átgondolt, kidolgozott, energikus előadást hoztak létre, sok mozgással, jó társulati összjátékkal. Tavalyi, Rém hangosan és irtó közel című előadásuk után ezzel is bizonyították, hogy tartósan magas színvonalon dolgoznak, érdemes rájuk figyelni. Idén a fesztiváldíjjal térhettek haza.

Marton Dávid és Czeller Péter Az étellift című előadásban – Prospero Színkör, Székesfehérvár

A vándordíjat a Körmendi Kastélyszínház Társulat Száll a kakukk fészkére című előadása nyerte. Ritkán ígér jót a „rendezte a társulat” megoldás, ez az – anyagi és utazási nehézségek által indokolt – eset azonban kivétel a szabály alól. Előadásuk erőssége a főszereplők (McMurphy: Szép Dániel; Rached nővér: Jóna Andrea) játéka, a pontos helyzetkidolgozás, legfőképpen pedig az, hogy társulatként is meggyőzőek tudnak lenni.

Füsti Molnár Sándor mindig egy gyermek és egy felnőtt csapattal érkezik. A Bütyök Színjátszoda, idén a Monori Lilikkel kiegészülve, állami gondoskodásban élő gyerekekből áll. Móricz novelláját hozták el, A világ végén már szép és jó címűt, amely éppen az árvaságról szól. A hajléktalanokból álló AHA Színpad pedig Csáth Géza Fekete csönd című művét vitte színpadra. Füsti Molnár Sándor különleges, erős képekkel dolgozó, lassúdad (szertartás)színházat csinál, és mindig eléri, hogy megindítsa a nézőt, anélkül, hogy patetikus vagy hatásvadász lenne. A titka talán az, hogy jól eltalálja azt a metszetet, amelyben színészei úgy tudnak önmaguk lenni, hogy közben az előadott művet is hitelesen képviselik.

Bajor János A Tejút lovasa című előadásban – Vasvári Játékszín

Valami hasonló történik a százhalombattai Felhőjárók Mozdulatszínház előadásaiban is, amelyekben értelmi fogyatékosok és épek dolgoznak együtt, zenével és mozgással, de sokszor csak egy-egy tekintettel kifejezve érzelmeket és emberi kapcsolatokat. Csak a szívem érzi című előadásuk heveny záporesőt eredményezett a nézőtéren – nem árt az ekkora hőségben.

Visszatérő vendég a fesztiválon a békéscsabai Féling Színház is, akik többnyire kortárs darabokkal dolgoznak. Most a Mandragóra Háy János-féle átiratával érkeztek. Annak ellenére, hogy többszörösen díjazott, jó színészek, akik most is igyekeztek hiteles megoldást találni a saját szerepükre, valahogy nem találták meg azt a stílust, amelyben ez a kortárs átirat hozzánk tud szólni. Az az elképzelésük, hogy időtlenné tágítsák a történetet, inkább gyengítette, mint erősítette a játékot.

A komédiázásban most a pápai S. K. Társulat volt sikeresebb. A Négyen éjfélkor című bohózat különösen a két női szereplő (Szabó Erika és M. Varga Veronika) játékának köszönhetően működött jól.

Móricz Zsigmond: A világ végén már szép és jó – Bütyök Színjátszoda, Monori Lilik,

Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál

Idén is jártak tájolni a csapatok, mi pedig, zsűriként követtük őket. Mindig jó élmény kis falvakba, művelődési házakba elkísérni a játszókat, látni, hogyan hat a játék a helyiekre, hogyan szövődnek beszélgetések az előadás utáni koccintások, pogácsázások során. Persze, van benne némi kockázat és zsákbamacska jelleg: milyen lesz az előadás, találkozik-e a helyiek ízlésével, érdeklődésével. Azt tapasztaltam, hogy nyitottan fogadták még azokat az előadásokat is, amelyek távol álltak a nézők egy részétől. Így volt ez például Andrásfán, ahol Harold Pinter abszurdjával, Az étellifttel ismerkedhetett a részben gyerekekből, részben idősekből álló közönség. Ha volt is olyan gyanúm, hogy a gyerekek kriminek nézték az előadást, és a két pisztoly elsülését várták a legjobban, az idősebbek pedig elnyomtak néhány ásítást, mégis közösségi esemény született. A színészek (Czeller Péter és Marton Dávid) pedig a legjobb férfi szereplők díjával térhettek haza.

Egy másik vidéki előadással a Vasvári Játékszín lepett meg minket. Gergye Rezső rendező kinyomozta, hogy létezik ez az eddig soha nem játszott és csak részleteiben nyilvánosságra került Csengey Dénes-monodráma, a Zrínyi Miklósról szóló A Tejút lovasa. Elkérte a kéziratot az örökösöktől, és Bajor János színésszel a Vasvár−Budapest zoom−tengelyen létrehozták ezt az előadást, amelyet Bérbaltaváron, a Nagy Gáspár emlékház felújított pajtáját körbeülve nézhettünk meg. Remek helyszín volt, a díszlethez pedig a közelgő hidegfront villámai is hozzájárultak. Veretes, szélesen hömpölygő szöveg Csengey Dénesé, amelyet Bajor János imponáló magabiztossággal adott elő. Egy keserűen csalódott, hazáját féltő, indulatos államférfi perlekedését hallhattuk Istennel, az uralkodóval és önmagával – Tiborc panasza helyett Zrínyi panaszát. Aki felőrlődik a jobb és a bal szívkamra összhangjának hiányától (szegény Csengey, mit írna erről most…); aki ismeri a saját képességeit, értékét, és szenved attól, hogy nem fordíthatja hazája javára. És aki mégis egy közülünk, hisz az előadás végén közemberré vetkőzve ül oda mellénk.

Ebben a három napban ismét a béke szigete volt (a történelmi békekötés helyszíneként is ismert) Vasvár. Szakmai és privát beszélgetések, a hosszú bezárkózás utáni találkozások öröme és valami nagy-nagy nyugalom érződött a levegőben. Hogy lehet oldalaktól függetlenül találkozni, értékelni a másik teljesítményét és beszélgetni. Több színjátszóval jobb hely lenne ez az ország, ebben biztos vagyok.

Turbuly Lilla