Hesszelők – Bethlen téri Színház

Látomásos kezdéssel indul Blaskó Borbála fizikai színháza. A sötétből elősejlő üvegkalickákban testszínű lények rejlenek, begubózva. A földre helyezett, átlátszó dobozszerűségek messzebbről hártyás kígyótojásoknak látszanak. Bennük egy-egy születésre készülődő élet kucorog. A barackszínű trikók alatt valami csőféle dudorodik, mintha valami ősmadárfióka gerince volna (díszlet: Lokodi Aletta, jelmez: Fekete Mónika). A játéktér bal oldala felől előtűnik egy babakék kislányruhába öltözött nőalak. Domborodó hasa, mely kétségkívül viselősségre utal, méretes, hagyományos paraszti kenyér. A kép olyan szép és magától értetődő, hogy amikor pár pillanat múlva ez a nőalak térdre esve megbúvik a tér jobb oldalán, s mint ahogy beteg madár tépi a hasi tollazatát, szaggatni kezdi, s öklömnyi darabokban fosztja le derekáról az „életet”, ijedt fájdalom támad a nézőben. Nem láttam még a megtermékenyülés rémületét ilyen erővel bemutatni. A megesettség érzete, s a teher visszautasítása az a villámló testi állapot, amiről egy férfinak csak áttételesen lehet tudomása.

Caryl Churchillnek, a brit drámaírás most 82 éves nagyasszonyának ez az 1994-ben született műve jó húsz évvel ezelőtt került színre Magyarországon, a Vígszínház Háziszínpadán, Börcsök Enikő főszereplésével, Zsótér Sándor rendezésében. Nagy elismeréssel suttognak a beavatottak egy, a Pécsi Horvát Színház diákszínjátszóival 2007-ben készült Perényi Balázs-rendezésre emlékezve. 2013-ban a Katona József Színház és a Budapest Bábszínház közös produkciójaként Pelsőczy Rékával, Borbély Alexandrával, Blasek Gyöngyivel és Pálos Hannával a főbb szerepekben, Tengely Gábor látványos rendezésében láthatta e művet a közönség. Mindhárom előadás Hamvai Kornélnak azt a fordítását használta, amely a Holdfény című angol drámaantológiában jelent meg, 1995-ben.

Simkó Katalin és Stork Natasa (fotó: Németh Gyula)

Ez a mostani produkció, mely a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett és támogatott Staféta program keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma további támogatásával kiegészülve tudott megvalósulni, a dramaturgként is közreműködő Cseh Dávid fordításából mutat részleteket. Az új fordítás egésze így megítélhetetlen, de az alapmű nyelvi bravúrjait a foszlányokban idézett monológok és dialógok is érzékeltetik, ritmikájuk s elszabadult képzettársításaik sora hasonlít a Hamvai által már megtalált stílushoz.

Az eredeti művet sem könnyű olvasni, s nehéz eligazodni a mostani változat didergető motívumrendszerében is. Egyszerűbb, ha átadjuk magunkat a látványnak, a hullámzó, dagadó, olykor részeire eső térnek s az egész produkció megejtő zeneiségének. Az előadás zenei közreműködője az a Pallagi Ákos, aki a rendezővel együtt évek óta tanára a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumnak, annak az iskolának, melynek volt és jelenlegi növendékei (Birta Márton, Hus Laura, Juhász Kitti, Magyar Veronika, Somlyai Kata, Stzeredás Kristóf, Könczei Villő) Ódor Gergővel, Szabó Áronnal és Varga Bendegúzzal együtt alkotják az összehangoltan dolgozó tánckart. A debreceni zenészcsaládból származó, s a hírneves Ady Gimnáziumban érettségizett Pallagi Ákos nemcsak remek tanár, de az a fajta muzsikus, akinek, ha úgy hozza a szükség, a seprű is megszólal a kezében, ha pedig leül a zongorához, elvisz a hátán egy félig kész előadást is. Ehhez a játékhoz borzongató hangokat adó csőrendszert épített, s egyéb, más funkcióra született tárgyakat szólaltat meg hangszerként. Az est áttetsző hangzásvilága egyébként a minden táncos kezében suhogó, műanyag spirálcsövek huhogásának köszönhető. Az meg egyenesen szíven ütő mozzanat, amikor az angol folklór világa magyar mondókák és népdalok motívumaival keveredve erősödik föl.

Próbáltam megbarátkozni a produkció címével, de a bemutató után sem érzem szerencsésnek ezt a figyelemfelhívó, de erőltetett címadást. A szótárak azt mondják, hogy aki „hesszel”, az – legfőbb értelemben – a bűncselekmény elkövetése során figyeli a környezetet, társait védve a lebukástól. Ebben a történetben, amit megélünk, rég túl vagyunk a bűnök első hullámain, s a szorongva figyelő főszereplők a megmaradás esélyét latolgatják kába tántorgásaik során. Ennek ellenére tiszteletben tartom a rendező nyilatkozatát, hisz ha valaki valamit úgy érez, ahogy, az nem vitatható, hiszen az számára „úgy van”. Azt mondja: „A mi adaptációnknak Hesszelők a címe. Ez a szó a magyar szlengben található kifejezés, jelentése: néz, nézeget, fürkész, kifigyel valakit, vagy valamit. Az én gondolatomban a felnőtté válást.” Blaskó Borbála szerint tehát ez a látomásokkal sújtott, szorongó téblábolás „a gyerekek álmodozó voltából, a felelőtlen gyerekkorból a felnőtté válásra eszmélés „hesszelgetése”. Ezt vitatom, mert sem a darabból, sem az előadásból nem ez következik. Különös élmény, hogy a rendező ösztönös művészi teremtőereje mennyivel pontosabban s a darabhoz mennyivel hívebben működik, mint saját munkájának alkalomszerű elemzése.

Sipos Vera és Simkó Katalin (fotó: Németh Gyula)

De nézzük még a koreográfusi nyilatkozat másik, fontos részét: „Az Iglic az angolszász mondavilágból indul, benne van a mesei szint, de ha reális síkon nézem, akkor két lányról szól, akik a drogba menekülnek a felnőtté válástól és a felelősségvállalás nehézségeitől való félelmeik miatt, és maga ez a kábító hatás szolgáltatja az elbódulást, víziót, amit az Iglic alakja képvisel. A delírium maga az Iglic, de engem nem ez érdekelt, nekem az Iglic nem egy bódult állapotban lévő kontrollvesztettségnek a leképezése, hanem egy belső, intuitív állapotnak a kivetülése.” Ez is lehet a darab egyik olvasata, s ha ezt elfogadjuk, ne is kérjük számon az eredeti mű drámaiságát, hisz átiratról, líraibb és misztikusabb történetsorról van szó.

Blaskó Borbála kiváló társakat választott elképzelése megvalósításához. A képzelet és valóság határán újra meg újra átkelő három főhős lehetne három nőtípus is. Közülük kettő földi lény. Egyikük nem akar gyereket, s tesz is ezért, a másik vállalja és megszüli a magzatát. S van egy harmadik lény, az átjáró sávjának lakója, a szellem, akinek nem lehet utódja, s aki kéjjel szívja be a földiek „emberszagát”. Josie (Sipos Vera), a fékezhetetlen kamaszlány megszabadul a gyerekétől, s így intézetbe kerül. Barátnője, az állapotos Lily (Stork Natasa) látogatja és próbálja féken tartani Josie-t, de van egy hol képzelt, hol valóságosnak tűnő, alakváltó ördögboszorkányuk, a gyermekre vágyó Iglic (Simkó Katalin), aki cserébe az ide tévedt porontyért, minden vágyuk teljesítését ígéri. Egészen kiváló a három színész eltérő minőségű jelenléte. Remek a Josie merülési bátorságát és vadságát érzékeltető Sipos Vera, s különös, száraz emelkedettséggel bír az ugyanolyan kék ruhában megjelenő, a lány jobbik énjét játszó, szobormerev Stork Natasa. Öröm újra énekelni hallani a másvilági teremtést, a démoni tulajdonságokkal rendelkező Iglicet játszó, delejes jelenlétű Simkó Katalint.

Szépek a szűk tér képei. A darabba írt pokolbéli látomások hol Zsótér Sándor egykori színházára emlékeztető módon jelennek meg (lásd a sereglő békák hadát, pattogó műanyagjátékok formájában), hol a Gyönyörök kertjének buborékjaiból kikelt lényecskéket látunk. Időnként Bosch teremtményei árasztják el az alvilágot, máskor William Blake nyújtózó rémalakjai derengenek fel a sötétben. Szép a kacér fehér kancát követő két szénfekete mén fejbábos megjelenítése is (maszkok: Sipos Orsolya). Fontosak ezek a lóalakok. Ezek a dekoratív, mesebeli hímek képviselik csupán a férfiak világát a történetben. Az ismeretlen sötétség erőit árasztó, fenyegető alak, az Iglic jelenti a férfivilágot is, ő a csábító bűn megszemélyesítője, a maga kiismerhetetlen, hímnek-nősténynek egyként érzékelhető alakjában. Körötte növényi elszántsággal hemzsegnek a vaskeretű inkubátorokból kisarjadt, alvilági ufókra emlékeztető, postára tett „inkubabák”. Az iglic végül elviszi, boncasztalszerű fémvázkeretre fekteti s ujjvastagságú, áttetsző plasztikcsövekkel kötözi le a gyermekéhez való visszatérését hangoztató, de az aranylövésbe rég beletörődött Lilyt is. Vízszintesen lebeg a kékruhás lányalak a gyöngyhullásra emlékeztető fényekkel pulzáló homályban. Aztán sötét.

Van a darabnak egy olyan, néprajzilag alátámasztható olvasata is, ami nem csupán meseként mondja el a történetet. Nem csupán azt jelzi, mi esik meg a szereplőkkel, hanem drámai szerkezetet mutató cselekményt épít, azt hangsúlyozva, hogy mit tesznek a szereplők vágyaik teljesítésének érdekében. Nézzük a konkrétumokat: a történet egy gyerek-leányanya gyerekgyilkosságával kezdődik. Ez a bűn indítja el a bűnhődés folyamatát. A magyar hagyomány bizonyos változataiban a lidérc (tekintsük most annak az Iglic alakját) egy kereszteletlenül elhalt gyermek visszajáró lelke, maga a visszautasított Élet. Ennek megszemélyesítője a bosszúálló kísértő lélek, az alakváltó rém, aki hol a váltott gyermek ijesztő alakjában, hol nőként, hol démonként szállja meg a vezeklőt. S ő győz, ő, az anyagtalan örökéletű, mert eléri, hogy az őt hajdan elpusztítók végül maguk is a megsemmisülést válasszák.

A Churchill darabjában rejlő drámai küzdelem a Bethlen téri előadásban misztikus történések sorozatának érzékelhető. De erővel rendelkező, különös, sötéten áttetsző óra ez. A pandémia szorítása idején embert próbáló munkával létrehozott és megőrzött mű, vagyis maga az előadás, saját törvényekkel rendelkező látomás egy mindannyiunknak rendre felkínálkozó helyzetről, az élet vállalásáról és/vagy elutasításáról.

Gabnai Katalin