Pass Andrea: Finálé  – Jurányi Ház, Debreceni Csokonai Színház

Aki ismeri Pass Andrea drámaírói és rendezői munkásságát, annak aligha jelent meglepetést, hogy új előadása, a Finálé is iskolai közegben játszódik. Miként az sem, hogy az iskolai közeg nem a tanulók zárt közösségét jelenti, hanem a gyerekek, szülők, tanárok kapcsolatának sűrű hálózatát, amelyet minél több oldalról ismerhetünk meg. Meglepetést inkább a szerkezet jelent. A korábbi bemutatók alapvetően lineáris történetvezetésű, stilárisan egységes produkciók voltak, leszámítva a teljesen más közegben játszódó, más tematikájú, a hagyományos történetvezetéstől szükségszerűen eltávolodó Eltűnő ingerek címűt, míg ezúttal szándékoltan eklektikus, több – egymásra is reflektáló, de egymáshoz eltérő intenzitással kapcsolódó – történetszálat mozgató, gyanútlan nézőjét többször is megvezető, de legalábbis meglepetésekben részesítő alkotást láthatunk.

A történetbe a narrátor, Ottó, az iskolagondnok vezet be, akinek mesélői funkciója lényegesen fontosabb, mint a történetben betöltött gondnoki szerepe. Ezt közvetíti a köznapitól elemelt nyelvhasználata is, amely erős kontrasztot képez azzal a tárgyszerű, szinte dokumentatív hangvétellel, amelyen keresztül az előadás elején a történéseket megismerjük. Ezek középpontjában a Sodrás utcai iskola öntörvényű „sztárpedagógusa”, Káldi Helga áll, akit – részben a bulvármédia tevékenységének köszönhetően – azzal vádolnak, hogy felelőssége van egy diák halálában. A tárgyszerűséget áldokumentatív eljárások is erősítik: filmbejátszásokon a fiktív iskola fiktív tanulóit látjuk beszélni egymásról, az iskolájukról és a történésekről; az ifjú közreműködők olyan laza természetességgel imitálják a beszédszituációt, mintha valóban egy dokumentumfilm valós szereplői volnának. A produkció stiláris eklektikáját talán úgy jellemezhetnénk leginkább, hogy ebből az áldokumentarista megközelítésből jutunk el végül a látványos szürrealista vízióig, ahol a szereplők ördögjelmezben vagy éppen angyalszárnyakat viselve jelennek meg. Addig persze sok mindent láthatunk, hallhatunk. Megismerkedhetünk Káldi Helga sajátos nevelési elveivel, az időben visszaugorva találkozhatunk Bercivel, a halott gyermekkel is, továbbá szembesülhetünk a médiával, az influenszerek, a celebek világával. Hol az időben előre-hátra ugrálva, hol asszociatív logika alapján rakhatjuk össze a történet cserepeit. És ezek a cserepek önmagukban gyakran érdekesebbek és beszédesebbek, mint maga a sztori.

Az előadás tartózkodik attól, hogy morálisan ítélkezzen vagy messzemenő tanulságokat vonjon le. Éppúgy érzékelteti a „sztárpedagógus” eltökéltségét, hajlíthatatlanságát, mint szerepét emberi sorsok félresiklásában: a tanárnő alighanem komolyabb alappal marasztalható el a bűvköréből szabadulni nem tudó egykori tanárok és/vagy kollégák manipulálásában, kihasználásában, mint a kisfiú sorsának tragikus alakulásában.

Láthatjuk a média szenzációhajhász működését, de érezzük a felkapott, majd elejtett celebek emberi szerencsétlenségét is.

Realisztikusan kibontott emberi kapcsolatokat éppúgy szemlélhetünk, mint személyiségtorzító folyamatok stilizált ábrázolását.

Értelemszerűen hasonló szélsőségek között ingadozik a játékmód is: hol a lehető leghétköznapibb egyszerűséggel szólalnak meg a színészek, hol maszkos, komikusan elrajzolt emberbábok lépnek színre. Magának a szövegnek is több stílusrétege van: nemcsak a narrátor beszél sajátos nyelvet, a szereplők az egyes szituációkban hol teljesen köznapi párbeszédet folytatnak, hol kifejezetten emelkedett, irodalmi stílusban nyilvánulnak meg. Minden rétegben meg-megcsillan a nyelvi humor is, nagyjából követve a szöveg tónusának változásait.

Mercs János és Wessely Zsófia (fotó: Bartha Máté)

A rendezés alkalmazkodik a Jurányi teréhez – bár ezt az állítást kicsit félve írom le, nem ismervén az eredeti, debreceni helyszínt. Mindenesetre sikerül a Jurányi terét némiképp zegzugossá tenni – pontosabban azt a látszatot kelteni, hogy a viszonylag kicsi, jól áttekinthető szín több, elkülöníthető részből áll és több szinttel is bírhat. Ennek az érzésnek természetesen a látvány az alappillére. A Tihanyi Ildikó tervezte izgalmas látványvilág sok tekintetben a kontrasztokból építkezik: a változatos, színes ruhák és a realisztikus berendezési tárgyakat nélkülöző, inkább pragmatikusan funkcionális elemekre építő tér éppúgy ellenpontozza egymást, mint a színpadi játék a vetítést. Emellett a kifinomultan sejtelmes világítás, a térelválasztó elemek, a nyitott ajtók is elemelik a történéseket a reálszituációktól, vagy legalábbis folyamatosan éreztetik, hogy a játéknak van egy általánosabb, szimbolikusabb, valóság feletti szintje is, amibe magától értetődően beletartozik az influenszerek manipulált valósága, illetve az a fiktív valóság, amelyet a párhetes celeb vagy éppen a tragikus sorsú kisfiú képzel magának.

Ez a számomra igen rokonszenves eklektika, a tartalom zsúfoltsága, a stiláris összetettség, a sok cselekményszál alighanem törvényszerűen hordozza magában annak veszélyét, hogy az egyes szálak túlságosan nyitva maradnak; nincs idő arra, hogy a játék részletesebben és eredeti módon fejtse ki mindazt, amiről a történet szólni kíván. Az persze ízlés kérdése, ki milyen mélységű kifejtést szeretne, mennyire zavarják a félbemaradt személyes történetek – hiszen ha az alkotók minden szálat lekerekítenének és egymásba simítanának, roppant mesterséges, életszerűtlennek ható konstrukció jönne létre.

Gelányi Imre a Finálé című előadásban – Debreceni Csokonai Színház – Jurányi Ház (fotó: Bartha Máté)

Magam bizonyosan nem vágyom ilyesmire – de azért úgy érzem, hogy a Fináléban viszonylag sok a megrekedő szál, amely akkor kezdene érdekesen tipizált, egyéni hangú lenni, amikor már csaknem vége szakad.

Hasonlóképpen nem egyszer fordul elő, hogy a sűrű hangnem- és stiláris váltások miatt kiaknázatlanok maradnak bizonyos szituációk. Ezt a problémát részben orvosolják az igen erős színészi alakítások. Vilmányi Benett olyan keresetlen természetességgel és olyan intenzitással prezentálja a klasszikus trash celeb monológjait (és monológszerű dialógusait), hogy azzal szinte kitölti az egyes szituációk közötti réseket.

Az örökké az igazgatónő árnyékában kullogó, láthatóan kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő, tanítványból lett tanárnő szerencsétlenségét Tolnai Hella olyan megejtően artikulálja, hogy azzal további sorsának reménytelenségét is megérezteti.

De azért még így is valamelyest félbehagyottnak érződik mindkét szál, miként a másik lecsúszott celeb, a Réti Adrienn által színesen, egyéni humorral alakított, mindig talpra esni próbáló popcsillagé is. Igaz, az ő történetének dramaturgiai értelemben van fontos kifutása, amikor összefonódik a kisfiú sorsával. Utóbbit Herczeg Tamás játssza, gondosan vegyítve a gyermeki naivitást a furcsa, esendő koravénséggel. Ő alakítja a kisfiú édesapját is, ami önmagában frappáns játékötlet (bár eszünkbe juttatja Pass Andrea korábbi előadását, a Bebújóst, ahol az ovisokat játszó színészek alakították a gyerekek szüleit is), de az apa megformálása természetszerűleg jóval konvencionálisabb színészi feladat, hiszen itt mégis csak egy súlyos emberi drámát kell érzékeltetni.

Gelányi Imre sajátos, egyéni hangon hozza a narrátor-gondnokot, de alakítása inkább csak egy izgalmas színfolt a palettán – legalábbis az nem egészen világos, miért az ő szemén át látjuk a történéseket.

Igaz, másik szempontként a média szűrője is középpontba kerül, hiszen a Wessely Zsófia és Mercs János által megformált médiakeselyűk játékmesteri szereppel is bírnak. Mindkettejük alakításának erénye, hogy abszurdba hajlóan komikusak és valószerűek egyszerre.

Wessely Zsófia pontosan találja el azt a hangnemet, amellyel anélkül érzékeltetheti az influenszer gátlástalanságát, tragikomikus érzéketlenségét, hogy alakítása parodisztikus eszközökkel élne, míg Mercs János játékában kezdettől fogva van ugyan némi ördögi tónus, de ő sem lépi túl a reálszituációk kereteit.

Az igazgatónő alakját Ráckevei Anna fokozatosan teljesíti ki: eleinte csak egy komoly, erős, kissé titokzatos nőt látunk, aki a média kereszttüzébe került. Titkai fokozatosan tárulnak fel, fokozatosan értjük meg ellentmondásos elveit, cselekedeteit és bonyolult személyiségét is. Nem csoda, hogy a mindent csak egy szempontból láttató, botrányt kereső média nem tud mit kezdeni vele, de nekünk, nézőknek sincs könnyű dolgunk, amikor megítéljük cselekedeteit. Ráckevei Anna játékának fontos erőssége, hogy nem kívánja segíteni az egyoldalú megítélést; Káldi Helgát erényeiben és hibáiban (bűneiben) is nagyformátumú alaknak mutatja.

Az egyértelmű ítéletek mellőzése, a helyzetek komplexitásának megmutatása az előadás egészének is fontos pozitívuma – még akkor is, ha egyes szálak kifejtetlensége vagy háttérbe szorulása hagy bennünk némi hiányérzetet. De talán ez is hozzájárul az összhatáshoz: ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Finálét, akkor talán nem is a sokszínűség, az eklektika, az ambivalencia jutna leggyorsabban eszembe, hanem az, hogy nyugtalanító előadás. Tartalmában, szerkezetében, végkicsengésében és sejtetett perspektíváiban is az.

Urbán Balázs