Közjáték három felvonásban

„Ez még nem az én szezonom, most csak a névjegyemet kívánom leadni”¹ – jelenti ki sietve Márkus László,² a Nemzeti Színház következő igazgatója, akit 1932. október 16-án neveztek ki Hevesi Sándor helyére, egyelőre „ideiglenes minőségben”. Hogy ez mit jelent, senki nem tudja, legkevésbé alighanem maga Márkus. Minden bizonnyal azt, hogy egyelőre nem tehet „hosszú tartamú” intézkedéseket, „viszont a véglegesítés olyan időben történt, amikor már nem volt mód az új évad eredményes előkészítésére”.³

A kortársak vagy kedélyes anekdotázások közepette emlékeznek vissza a Nemzeti Színház 1932/33-as szezonjára, vagy egykori keserűségüket, sérelmeiket idézik fel Márkus nevének hallatára. Azok, akik későbbi, operaházi működését tekintik irányadónak, több elismeréssel szólnak mindössze tíz hónapig tartó nemzeti színházi időszakáról. A legelfogultabb mégiscsak Csathó Kálmán, aki váltig állítja, hogy ő úgysem vállalta volna az igazgatást, mégsem tudja elfelejteni, hogy Hevesi távozása után nem őrá gondoltak azonnal a kinevezéskor. A legnagyobb baja az Márkussal, hogy túlságosan sokoldalú. Író, zenész, képzőművész is, nem csupán rendező. Rövid portréjában így jellemzi: „Tehetséges művészember volt, de tehetsége sokfelé ágazott: festő is volt meg író is, ezért aztán nem vitte sokra egyik művészetében sem, mert egyiknek sem tudta magát egészen odaadni. Festészete a díszlettervezésig terjedt; írósága – néhány színdarab-próbálkozástól eltekintve – az újságcikk-írásig; zenészsége pedig abban merült ki, hogy értette, sőt, élvezte is a zenét, de mindezeknél jobban szeretett a kávéházi márványasztalra könyökölve újságot olvasni. Napi- és hetilapokat, bel- és külföldieket. Művelt is volt, de műveltsége inkább volt széleskörű, mint mély; olyan hírlapírói fajta, kissé fölszínes. Mert általában az egész ember alig volt egyéb, mint örök lusta, kávéházi álmodozó.”⁴

A kortárs szemtanúk közül nem kevésbé elfogult Magyar Bálint,⁵ aki egyetemistaként szemtanúja a fordulatnak, és 1934-ben kerül gyakornokként a Nemzeti Színházhoz, tehát Márkus évadát csak hírből ismerheti. Márkus rövid életű Nemzeti színházi igazgatóságát mégis magabiztosan így jellemzi: „… szép elvi, ám nem konkrét programot fejt ki. A színház etikájáról beszél. Megnyerő általánosságokat mond a fegyelemről, a szereptudásról, a baráti hangról. […] Amellett hamarosan saját szempontjaiba bonyolódik, és evvel nem ellenfeleinek árt, hanem önmagának.”⁶

Decemberben Márkus már „végleg elrontott színházi évadról”, „a legmélyebb pontról”, „erkölcsi és anyagi csődről”, „szerencsétlen és bűnösen tönkretett intézményről” beszél. A negatívumokért, a sikertelenségért Hevesit hibáztatja, és önkényesen válogat az évad huszonhat produkciója között, melyiket ítéli értékesnek, melyikért vállal felelősséget. Mindössze négy produkcióról jelenti ki, hogy elfogadható: a Csongor és Tünde, Elmer Rice⁷ Az ügyvéd című színműve, a Julius Caesar felújítása és Móricz Zsigmond új darabja, a Wesselényi Ferenc és Széchy Mária liezonját feldolgozó Murányi kaland. A felsoroltak közül kettő, a Csongor és Móricz műve Márkus saját rendezése és tervezése, Az ügyvédet Ódry állította színpadra, a Julius Caesart még 1931 májusában Hevesi.

Timár helyzete – a feladatokat tekintve – nemigen változik Márkus igazgatása idején. Igaz, a színészekkel való törődésre alig marad ideje az egyre türelmetlenebb igazgatónak. Ha mégis, az jószerével kimerül a Bajor Gizivel zajló csatározásokban. Már az évadnyitó társulati ülésen kijelenti, hogy nem kedveli a sztárokat, és az együttes játékban látja a korszerű színház értelmét. A célzás nyilván mindenekelőtt Bajor kivételezett helyzetére vonatkozik, aki a szerepek visszaadásában és kiharcolásában egyaránt élen jár. Ha érdekei úgy kívánják, bármikor gátlástalanul képes igénybe venni a legmagasabb körökhöz – akár a miniszterhez, sőt, magához a kormányzóhoz és családjához – fűződő kapcsolatait. (Tegyük hozzá zárójelben, hogy – mint később látni fogjuk – ezeket nem egy esetben nemes ügyek érdekében is kész felhasználni.)

Timár az évad első felújításában, a Bizáncban régi szerepét játssza, majd ezt követően A peleskei nótáriusban kap egy hálás epizódot. 1933 januárjában Hauptmann A bunda című komédiájában, a felújított Julius Caesarban és Voinovich Géza A lidérc című, Shakespeare életét feldolgozó tanmeséjében játszik. Az évad végén Korcsmáros Nándor⁸ Hazudj igazat! című komédiájában látható.

Márkus tavasszal még tele van tervekkel. Írókkal tárgyal, fiatal színészeket keres fel, szerződtetésekről egyezkedik, aztán június végén mégis úgy dönt, hogy nem folytatja tovább a színház vezetését. Utódjául – állítólag Csathó Kálmán javaslatára – Voinovich Géza⁹ irodalomtörténészre esik a választás.

Vojnovichot ugyan nem igazgatónak, hanem kormánybiztosnak nevezik ki, de ez jogilag csupán annyit jelent, hogy a munkaviszonya bármikor megszüntethető. Egyes tisztelői úgy vélekednek, hogy ő maga javasolta a kormánybiztosságot feletteseinek, mert ez jobban hangzik, mint a színigazgatói státus. „Vojnovich nem igazgatója, hanem kormánybiztosa volt a Nemzeti Színháznak – kezdi rövid méltatását Csathó Kálmán. – Talán azért, mert derogált neki, hogy színigazgató legyen. Kormánybiztos mégis szebben hangzott, mint színigazgató. A kormánybiztos mindig dilettáns, ami előkelőbb volt sokkal, mint szakmabelinek lenni a komédiások között.”¹⁰

A vitatható vélekedés ellenére van benne némi logika. „Dilettantizmusban nem is volt hiány Voinovichnál, mert a színházi szakmában valóban az volt. Finom ízlésű dilettáns, de dilettáns. A vasfüggöny mögötti világról nemigen tudott többet, mielőtt a színház élére került, mint amennyit néhány darabjának próbáin sikerült ellesnie”¹¹ – jelenti ki a portré szerzője. Szellemes érvelés és alighanem igaz is. A műsor összeállításában és a szereposztásokban egyedül döntött, de a felelősség is őt terhelte minden fontos kérdésben.

Vojnovich 1933. július 1-jén vette át a vezetést. Két évadon át, 1935. május 29-éig irányította a Nemzeti Színházat. Ezt megelőzően a kulturális életben töltött be fontos pozíciókat. Drámáit 1922 óta rendszeresen bemutatta a Nemzeti Színház. 1932-ben így fogalmazta meg az intézmény feladatait: „Egy nemzeti színház darabválasztása előtt sok tilalomfa áll, nemzeti, erkölcsi, ízlésbeli tekintetben. Lehet a külföldi szerzők közt olyan, akiről valamilyen szereplése, talán csak egy meggondolatlan nyilatkozata miatt nemzeti érzésünk idegenkedve fordul el. Lehet a darab jó, de erkölcse lazább, mintsem az ország első műintézete helyt adhatna hirdetésének. Komoly irodalmi művek sokszor bírálják élesen az állami és társadalmi intézményeket, a társas élet kinövéseit, ez hivatása az irodalomnak, de megeshetik, hogy az író operáló kése a mi mostani sebeinkben mélyebbre vágna, mint máshol, vagy legalább nem időszerű a kérdés bolygatása.”¹²

 

Szeleczky Zita és Timár József – Villámfénynél, Nemzeti Színház, 1938

 

Timár pályájának további alakulása szempontjából mégis azt kell megállapítanunk, hogy a dilettáns Voinovich több fontos feladatot juttatott számára, mint a színház működését sokkal jobban értő Márkus. Ez természetesen lehet véletlen is. Mindenesetre szereplistája most impozánsabb, mint elődje döntései. Herczeg Ferenc A fekete lovasában (1933. október 6.) most már nem az Első martalócot játssza, mint korábban, hanem Lutz császári főhadnagyot. Bónyi Adorján¹³ Szélcsend című színjátékában (1933. november 3.), Herczeg Ferenc Balatoni regéjében (1933. november 24.), Korcsmáros Nándor újabb vígjátékában, a Füsti fecskében, Surányi Miklós¹⁴ Aranybástyájában, Török Sándor Az idegen város című színművében (1934. június 1.), László Miklós¹⁵ A legboldogabb ember című bohózatában (1934. október 5.) és Jerome K. Jerome¹⁶ Valaki járt itt című vígjátékában (1935. április 5.) aratja igazi sikereit.

De a tetszetős listából kiemelkedik néhány maradandó, igazi siker. Mindenekelőtt Az ember tragédiája újabb Lucifere, a Bánk bán Ottója, az Ének a búzamezőkről Szpiridinovja és Zilahy Lajos Az utolsó szerep című drámájának misztikus alakja.

Madách drámai költeményének újabb színpadra állítása Horváth Árpád¹⁷ munkája. Az 1934. január 19-re kitűzött felújítás egyben a darab ötszázadik előadása. A főszerepeket Abonyi Géza (Ádám), Tasnády Ilona (Éva) és Timár József (Lucifer) alakítja. Horváth Árpád lelkesen készül a premierre, amíg ki nem derül, hogy Voinovich a saját elképzelését akarja ráerőszakolni, és egy Paulay előtti, régen elavult, romantikus, illusztratív képeskönyvet álmodik meg, amiről a rendező természetesen hallani sem akar. Kenyértörésre kerül a sor, ami a sajtó nyilvánossága előtt zajlik, és különféle fegyelmi tárgyalások után Horváth Árpád elbocsátásához vezet. Az ítélet a fellebbviteli tárgyaláson egyhavi fizetés megvonására módosul.

Tekintve, hogy Voinovich a teljes szöveg visszaállítását követelte a rendezőtől, az előadás végül öt és fél órán át tartott, és éjjel fél egykor fejeződött be. A kritikák java része elmarasztaló volt. Aki mégis megpróbálta mentegetni a menthetetlent, az a színészi teljesítményekre hárította a felelősséget. Schöpflin Aladár szerint „az előadásnak a színészi teljesítmény a leginkább sebezhető oldala. Akik a főszerepeket játsszák, Tasnády Ilona, Abonyi Géza, Timár József, tehetséges és lelkes színészek, és képességeik legjavát viszik a játékba, de nem tudják elfeledtetni, hogy a drámai hangnemben ma nincsenek a színháznak nagyszabású és szélesen kilendülő egyéniségei. Játékuk a jó nemzeti színházi átlagot jelenti, de nem ad egyenértékűt a költő filozófiai és lírai mélységeivel.”¹⁸ Egyed Zoltán¹⁹ kevésbé homályosan és jóval tömörebben fejti ki a véleményét: „…aki jótét lélek ezt az ötórás kínszenvedést végigcsinálta, azt többé Az ember tragédiájához se karikás ostorral, se mézes madzaggal be nem csábítják.”²⁰

Hosszan lehetne idézni az udvarias, megfontolt meg az éles bírálatokat, csak a színészi munkáról nem kapunk részletesebb elemzést. Pedig jó lenne tudni, miben különbözött Timár 1934-es Luciferje a korábbi felújításokétól. Vagy miben tért el a másik szereposztás, Táray Ferenc alakításától.

Vannak persze a sajtóban másfajta vélemények is. Orbók Attila²¹ például így fogalmaz: „Horváth Árpád realisztikus rendezését és Voinovich szcenáriumát itt a magyar Nemzeti Színház színpadán ennek a színháznak parancsoló tradíciói diktálták. Ez a rendezés Paulay Ede ötven év előtti rendezésének modernizálása, szerencsés továbbfejlesztése – és tegyük is mindjárt hozzá, hogy a tradicionális felfogás mellett fantáziadús, a legkisebb részletekig cizellált, nagyszerű rendezői munka, amelyért minden elfogulatlan néző elismeréssel kell, hogy adózzék a színpad poétájának, aki a legnagyobb magyar remekművet méltó foglalatba helyezte.”²²

A Bánk bán felújítására – ugyancsak Horváth Árpád rendezésében − az évad végén, 1934. június 11-én kerül sor. Ez Hevesi 1924-es előadása nyomán kerül színpadra, Oláh Gusztáv akkori díszleteivel. A szereposztásban új volt Kiss Ferenc Bánkja, Timár Ottója és Uray Tivadar Biberachja. Az egyik beszámoló szerint Timár „puhán kígyózó, féktelenül hevülő, alattomos Ottót formált.”²³

Az Ének a búzamezőkről Móra Ferenc ismert regényének színpadi változata. A feldolgozás Góth Sándor²⁴ és Relle Pál²⁵ munkája. Az 1935. február 8-án bemutatott előadás valóságos sztárparádé, az élen Rózsahegyi Kálmánnal, Kiss Ferenccel, Vaszary Piroskával, Tasnády Ilonával és Timárral, aki Szpiridinov orosz hadifogoly szerepét játssza. „Timár József jószívű orosz hadifoglya olyan tökéletes, nagyszerű alakítás, mintha egy Tolsztoj-regény lapjairól lépett volna elénk. Ez a kiváló és meglepően sokoldalú művész rövid idő alatt a Nemzeti Színház egyik legnagyobb erőssége lett” – olvasható az egyik lelkes beszámolóban.²⁶

Ezt követte Zilahy Lajos Az utolsó szerep című színművének Martinja Ódry Árpád rendezésében és Jerome K. Jerome Valaki járt itt című színművének titokzatos Ismeretlenje, amellyel kapcsolatban a kritikák a magyar színház legnagyobbjait, Csortost és Bajort emlegetik. Bálint Lajos portréja így emlékezik: Timár „a realizmusnak és a misztikumnak összetettségét tette teljes érvényűvé. Azt a komplikált jelképűséget, amit az író igényelt. Akkor már kétségtelen volt a kritika és a nagyközönség számára, hogy a színház együttesének ranglistáján a legelsők között áll.²⁷

A Valaki járt itt volt Horváth Árpád utolsó rendezése a Nemzeti Színházban. Néhány héttel később új korszak kezdődik az intézmény történetében és Timár József pályáján.

Németh Antal Nemzeti Színháza

1935. május 28-án – általános megrökönyödésre – Dr. Németh Antalt nevezik ki a Nemzeti Színház igazgatójává. A felháborodott ellenfelek puccsot emlegetnek. A „szakma” csak annyit tud róla, hogy nagyon fiatal, mindössze harminckét éves, meg hogy állítólag felsőbb politikai körök pártfogoltja. Eleinte a baloldal tekinti ellenfélnek, majd amikor kiderül, hogy semmiféle jobboldali kapcsolattal nem rendelkezik, a jobboldal szószólói is ellene fordulnak. Hogy színházi berkekben kevesen ismerik, az inkább a tájékozatlanokat minősíti. Az ifjú színigazgató már 1930-ban kétkötetes Színészeti lexikonnal hívta fel magára a figyelmet, majd 1933-ban megírta Az ember tragédiája a színpadon, két évvel később pedig Bánk bán száz éve a színpadon című monográfiáit. Ezen kívül 1929-től két évadon át a Szegedi Városi Színház rendezője, majd dramaturg-főrendezője volt. 1934-ben nagy feltűnést keltett egy római nemzetközi színházi kongresszuson, amelyen három előadást tartott, és nemzeti színházi kinevezése előtt néhány héttel már a Magyar Rádió drámai osztályának vezetőjeként dolgozott.

A színház valamennyi tagja felmondólevelet kap. Ez részben formális, hiszen a munkaviszony megszüntetése szinte csak az idősebb nemzedék bizonyos tagjait, továbbá a rendezőket, a tervezőket és a dramaturgokat érinti. Ezzel szemben Németh Antal leszerződtetheti a magánszínházak vezető művészeinek színe-javát. Közben sor kerül a színházépület renoválására, a teljes világítási rendszer felújítására, valamint a színpadi gépezet és a vetítőberendezés korszerűsítésére.

Németh Antal és Timár József egy nemzedékhez tartozik. Timár 1902. március 7-én, Németh 1903. május 19-én született. Timár a Halak, Németh még éppen a Bika jegyében. A kapcsolatuk egészen más természetű, mint Hevesié volt Timárral. A mester és tanítvány helyett most két azonos súlyú rendkívüli egyéniség talál egymásra. Későbbi sorsuk, megalázó helyzetük is kísértetiesen hasonló. 1945 előtt és után mindkettőjük életébe durván beleszól a politika. De egyelőre ez még csak azt jelenti, hogy Németh megkülönböztetett figyelemmel ügyel Timár képességeinek teljes kibontakozására. Az igazgató figyelmének és tudatos tervezésének köszönhetően Timár 1935 és 1944 között jut el végérvényesen pályája csúcsára.

Már az első, 1935/36-os szezonban nyilvánvaló, hogy minden szerep megválasztásában megfontolt mérlegelés előzi meg az új igazgató döntését. Herczeg Ferenc Bizáncában most ismét Ahmedet játssza Timár, emlékeztetve a pályakezdésre és Pethes Imre hajdani alakítására. Márkus László Ágis tragédiája című szomorújátékának ősbemutatója – a szerző rendezésében és tervezésében – a folyamatosságra emlékeztet annak ellenére, hogy a darab mindössze hét előadást ér meg. A Bánk bánban ezúttal Biberachot játssza Timár. Kállay Miklós²⁸ A Roninok kincse című színműve – Németh Antal rendezésében, Milloss Aurél²⁹ koreográfiájával – a pálya egyik kirobbanó sikerét hozza el Timárnak a kettős főszerepben, Juranosukéként és Asano-Naganoriként. A sajtó elragadtatott hangon ünnepli. „Az előadás hőse Timár József, aki élete legnagyobb sikerét aratja ebben a darabban. Szív, erő és lendület van minden szava, mozdulata és szemvillanása mögött” – jelenti ki az egyik elragadtatott beszámoló szerzője.³⁰

A második évad első bemutatójában, Szántó György³¹ Sátoros királyában a címszerepet, IV. Lászlót játssza, majd Jens Locher³² Szülők lázadása című vígjátékának főszereplője. Egy hónappal később a Csongor és Tündében a Fejedelem. Ezt követi a nagy vihart kavaró O'Neill dráma, az Amerikai Elektra Orinja. Kárpáti Aurél lesújtó véleménnyel van a drámáról. „O'Neill vérfagyasztó történetét a költészet éltető sugara helyett csupán a Nobel díj dicsfénye aranyozza be – írja epésen. – Szörnyeteg mű ez. Kulturált néző számára üres, műveletlenebb néző számára viszont homályos.” Sommás ítélete ezúttal kivételesen nem a rendező Németh Antal ellen irányul, hanem a darabválasztást kifogásolja. Ma már tudjuk, hogy az idő nem őt igazolta. Az Aiszkhülosz Oreszteiáját feldolgozó különleges és szokatlan remekmű azóta többször bejárta a világ színpadait.

A színészekkel azonban elégedett a kritikus. Elsősorban Bajor Laviniáját és Makay Margit Christine-jét elemzi nagy empátiával, de Timárnak is bőven jut a dicséretből. „Hozzájuk méltó volt Timár Orinja, egyik legemlékezetesebb alakítása ennek a kiválóan tehetséges művésznek” – állapítja meg.³³

A sor Goethe Ős-Faustjával folytatódik, amelyben Mefisztofelészt alakítja. A címszerepben Uray Tivadar, Margitként Szörényi Éva a partnere. Kodolányi János Pogány tűz című művében Levénta szerepét játssza.

Az 1937/38-as évad a Nemzeti Színház centenáriumi évadja. Az ünnepi programban – sok egyéb mellett – Nyírő József Jézusfaragó emberében Ajnády Ferenc, Vörösmarty Árpád ébredése című művében Egressy Gábor egykori szerepét, a Költőt, majd Harsányi Kálmán Ellák című drámájának címszerepét, Attila fiát személyesíti meg. Az ifjabb Dumas vígjátékában, A nők barátjában De Simrose, a Lear királyban Edgar, Zilahy Lajos Hazajáró lélek című színművében Török Ágoston, a címszereplő halott férj, akit az ősbemutatón, 1923-ban Pethes Imre játszott. Szophoklész Elektrájában – egy évvel azután, hogy kései utódját, O'Neill Orinját alakította, – most az „eredeti” szerep, Oresztész megformálója lehet. Közben az újonnan létesült Kamaraszínházban lezajlik Németh László első színházi premierje, a Villámfénynél, amelynek főhősét, Dr. Nagy Imre körorvost játssza. Kárpáti Aurél ezúttal is számos kifogást talál a darabban és az előadásban, ám végül mégis arra a következtetésre jut, hogy „aki ezt az összevissza kuszált, tisztátalan, vegyes eszmefelvágottal teletömött, rapszodikus darabot írta: író a javából. Minden forrongó szaván, minden explodáló mondatán érzik, mennyire az.” Végezetül pedig mintha vitába szállna korábbi önmagával: „Az előadás kellemesen és simán perdül. A szereplők stílusos »kamarajátéka« a helyzetek legfinomabb árnyalatait is hiánytalanul kihozza – ez elsősorban Németh Antal igazgató rendezői érdeme. Magasan kiemelkedik az együttesből Timár József, a körorvos megszemélyesítője. Művészi alakításában nemcsak életre kel ez a tipikus papírfigura, hanem rengeteg apró, kifejező vonással is gazdagodik, hiteles reliefet kap, főképp pedig elfogadható egységbe zárul.”³⁴

 

Makay Margit, Tőkés Anna és Timár József – Papucshős, Nemzeti Színház, 1939

 

Két évvel később két újabb Németh László-bemutatóra kerül sor Timár főszereplésével, a Papucshősre és a VII. Gergelyre. A kritikák szuperlatívuszokban elemzik az előadásokat és Timár teljesítményeit. Aztán tizennyolc év telik el, amíg újra összetalálkoznak a színpadon. Közben eljátssza Herczeg Ferenc Aranyborjú című színművének Csákó Istvánját, Kovách Aladár³⁵ Téli zsoltárjának Jánosát, Teleki László Kegyencének Petroniusát, Galamb Sándor³⁶ Sorompójának főszerepét, Katona tragédiájának Ottója után hét évvel Grillparzer³⁷ Bánk hűsége című művének meráni hercegét, Kemény János³⁸ Péterének címszerepét meg még sok minden mást.

És nem játssza el Bánk bánt. Pedig Németh Antal még összeállítja az 1944/45-ös évad műsortervét. Szeptember 22-én nyitnának Katona tragédiájával, amelynek főszerepét – Galamb Sándor rendezésében – Timár játszaná. Szerepel a tervben Claudel Angyali üdvözlete Szörényi Éva és Timár főszereplésével, A velencei kalmár Kiss Ferenccel (!), és a III. Richárd. Tervezi az Amerikai Elektra felújítását és a Faust újabb bemutatóját, amelyben Timár ezúttal a címszerepet játszaná.

Ez a műsorterv egy naiv fantaszta ábrándozásának terméke. 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra a német csapatok. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy sem Németh Antal nem maradhat a Nemzeti Színház igazgatója, sem Márkus László nem állhat tovább az Operaház élén. Állítólag Németh Antal már utolsó Nemzeti színházi rendezése, a Péter premierje (1944. május 20.) előtt megírta a felmondását, de eltette a fiókjába, mert még mindig reménykedve várt. A kormány pedig mással volt elfoglalva. Az Operaház és a Nemzeti Színház igazgatójának leváltására csak július végén került sor.

Botrány Badacsonyban

1942 nyarát Timár Badacsonyban töltötte második feleségével és kétéves kisfiával. Július 26-án az Anna-bálon szórakoztak. Sok pezsgőt ittak. A szomszéd asztalnál egyetemisták hangoskodtak. Valamelyikük kiszúrta, hogy Timár társaságában egy „gyanús” külsejű házaspár is van, akiknek a származása a korszak megítélése szerint nem tűnik makulátlannak. Hogy miképpen indult az összetűzés, nem lehet tudni. A kapatos diákok nagy vihogások közepette valószínűleg zsidózni kezdtek, amire egy idő után a szintén ittas Timár éles hangon reagált. Az ominózus mondat, ami elhangzott a szájából, a későbbi sajtóbeszámolókban különböző megfogalmazásokban olvasható. Az egyik szerint azt mondta, hogy „a fiamból zsidót nevelek, mert utálom ezt a piszkos, tehetségtelen magyar fajt!” Egy másik vélemény szerint a mondat második fele úgy szólt, hogy „…mert utálom a magyar középosztályt!” A mondat elejére azonban valamennyi szem- és fültanú pontosan emlékszik: „A fiamból zsidót nevelek!”

Jócskán túl vagyunk már a három zsidótörvényen (1938, 1939, 1941), a zsidózás „mindennapos” dolognak számít. A mondatot dermedt csend fogadta. Barátai azonnal kivezették a dühtől remegő Timárt az étteremből. A helyi lap, a Tapolca és vidéke már másnapi számában megírta a botrányt, amelyet később több fővárosi lap is átvett. Az újságok a mondat második felét egyöntetűen abban a változatban idézik, hogy „utálom ezt a piszkos, tehetségtelen magyar fajt”. A csendőrségi kihallgatás egyértelműen megállapítja, hogy a mondat kimeríti a nemzetgyalázás fogalmát. A történet futótűzként terjed annak ellenére, hogy a tanúkihallgatások során számos ellentmondás tapasztalható.

A megjelent újságcikk nyomán a csendőrség nyomozni kezd, majd az ügyet átadja a győri királyi törvényszéknek. A vád: nemzetgyalázás. A hír néhány napon belül eljut a fővárosba, és hatalmas port kavar. Természetesen a Nemzeti Színház is foglalkozni kénytelen a kínos eseménnyel. A Magyar Távirati Iroda kiadja a színház hivatalos közleményét: „Timár József ismeretes ügyében a Nemzeti Színház a kivizsgálás időtartamára nevezettet felmentette szerepeinek játszása alól.”

Néhány évvel később Timár egy külföldön élő barátjának írott levelében így számol be az Anna-bálon lezajlott eseményekről: „1942-ben egy évre fel voltam függesztve, mert a győri ügyészség nemzetgyalázással vádolt, amelyet egyévi keserves meghurcoltatás után kormányzói kegyelemmel tudtam csak megúszni, világnézeti barátaim segítségével. A vád az volt, hogy 1942 nyarán Badacsonyban egy nyilas társaság, amely a velem levő »nem árja« hölgyet és urat sértegetni próbálta (én védelmükre keltem), belém is kötött, és a kisfiammal próbált főzni, én erre azt mondtam, hogy a fiamból zsidót nevelek, mert utálom ezt a tehetségtelen magyar középosztályt. Képzelheted, hogy ez akkor milyen port vert fel.”³⁹

A levélben említett kormányzói kegyelem elsősorban Bajor Gizinek volt köszönhető, aki Németh Antal tanácsára fordult Horthyékhoz. Ennek nyomán – a színház felügyeleti szervét, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot megkerülve – született meg a győri királyi törvényszék döntése, amely az alábbi indokolással mentette fel Timárt: „A m. kir. Igazságügyminiszter Úrnak 1943. évi február hó 6. napján 10322/1943. I.M. IV. szám alatt kelt rendelet szerint a Főméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós Úr, Magyarország kormányzója az 1943. évi február hó 3. napján kelt legfelsőbb elhatározásával a Magyar Állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség miatt Timár József ellen folyamatba tett bűnvádi eljárást kegyelemből elengedni méltóztatott.”

Miközben a felmentésével kapcsolatos események zajlottak, Timár 1942 augusztusától katonai szolgálatát töltötte Debrecenben. Bevonulásával kapcsolatban is számos legenda keringett. Volt, aki úgy tudta, hogy büntetőszázadba hívták be, amelyet a fegyveres kiképzés után azonnal az ukrán frontra vezényelnek. Ez azonban aligha felel meg a valóságnak. A sorkatonai szolgálat ugyanis a trianoni békeszerződés értelmében 1920-tól hosszú ideig szünetelt Magyarországon. A békeszerződés fegyverkezési tilalmat rótt ki az országra, megtiltotta az általános védkötelezettség rendszerét, csak 35 000 főnyi zsoldos hadsereg tartását engedélyezte. Így az 1900 után születettek évekig nem részesültek katonai kiképzésben. Őket a második világháború kitörésekor megkésve – negyven évesen – hívták be szolgálatra.⁴⁰

Úgy volt, hogy Kós Károly Országépítő című drámájának főszerepében, István királyként tér majd vissza a Nemzeti Színház színpadára. Ám a bemutató idején, 1942 szeptemberében Timár karpaszományos honvédként szolgál Debrecenben.

Csak 1943. április 28-án jelenik meg először színpadon Zilahy Lajos Szépanyám című színművében, Bajor Gizi partnereként. A sajtó csodálkozva állapítja meg, hogy „Timár Józsefet viharos, percekig tartó taps fogadta.”⁴¹ Némely orgánumok pedig naivnak tettetik magukat, és inkább elgondolkodnak az eseményeken: „Nem értjük a dolgot. Minek szólt ez a nagy tüntetés? Milyen rejtélyes hőstetteket követett el a neves színész hallgatása alatt?” Majd hozzáteszi a csodálkozó cikkíró: „Kezdenek elszaporodni nálunk ezek a rejtélyes indokú és rejtélyes célú ünneplések és tapsok.”⁴²

Ám az ellenfelek nem felejtenek. Timárt 1944 őszén a nyilasok letartóztatják, előbb a Vigyázó Ferenc utcai főkapitányságra, majd a Margit körúti fogházba kerül. Egyes legendák szerint a Gestapót is megjárta. Ő maga ezekről soha nem beszélt. A hősi szerepkört inkább a színpadra tartogatta.

Sokkal nagyobb bajjal kellett szembenéznie a Timár családnak. Négyéves kisfiuk, Jojó az ostrom alatt megfázott a fűtetlen óvóhelyen, gennyes agyhártyagyulladást kapott. Az életét sikerült megmenteni, de a hallását örökre elveszítette.

A filmszínész

Timár a harmincas évek közepén kezdett filmezni. 1935 és 1944 között tizenöt filmben játszott. Első szerepét Székely István 1935-ben készült és 1936-ban bemutatott Café Moszkva című ironikus hangvételű, háborúellenes filmdrámájában játszotta. Ezt követte 1936-ban a három önálló részből álló Szenzáció, amelynek első epizódjában, a Herczeg Ferenc egyfelvonásosából filmre írt Két ember a bányában című drámai történetben látható Kiss Ferenc társaságában. Az epizód egy bányaszerencsétlenségről szól. A rendező Vajda László.⁴³

1937-ben készült ugyancsak Székely István rendezésében az Egy lány elindul, amely Zilahy Lajos Úrilány című vígjátékának feldolgozása, és egy elszegényedett dzsentrilány érvényesüléséről szól. Timár a női főszereplő Szörényi Éva bátyját játssza. Kalmár László⁴⁴ filmjében, a Nincsenek véletlenek (1938) című szalonvígjátékban egy nem túlságosan jelentős epizódszerepben látható. A Gyimesi vadvirág (1938) főszerepében Tolnay Klári férje, Palánka Ferenc. Ráthonyi Ákos⁴⁵ filmje a húszas−harmincas években többször felújított népszínmű filmváltozata.

A korszak jelentős filmje Radványi Géza Zárt tárgyalás (1940) című alkotása; a féltékenységi drámában Timár Szentgyörgyi Pétert, a vetélytársat játssza. A Babay József regényéből készült Rózsafa bot (1940) – Balogh Béla⁴⁶ rendezésében – érzelmes történet Timár és Szeleczky Zita főszereplésével. Az Erdélyi kastélyban, Podmaniczky Félix⁴⁷ első filmjében egy minisztert játszik. A Sarajevo (1940) – Ráthonyi Ákos filmje – az első világháború előtti monarchiában játszódó történet a népek barátságáról, Timárral, Tasnády Fekete Máriával⁴⁸ és Kiss Ferenccel a főszerepekben. Az András (1941) rendezője Bánky Viktor,⁴⁹ négy főszereplője pedig Páger Antal, Bordy Bella,⁵⁰ Csortos Gyula és Timár. Az Éjfélre kiderül (1942) – Cserépy László⁵¹ rendezése – az első magyar film, amely a háborús hétköznapokat próbálja meg ábrázolni. Főszereplői Timár, Simor Erzsi, Bulla Elma és Csortos Gyula. A forgatókönyv Barabás Pál⁵² Esküvő után című regényének feldolgozása.

A Szerelmi láz (1942) a korszak kirobbanó filmsikere Csortossal, Dajka Margittal és Timárral. A Bajtársak – Pacséry Ágoston⁵³ első rendezése – már a háború tragikus oldalát is megpróbálja bemutatni. A Lejtőn (1943) – Podmaniczky Félix rendezése – három főszereplője Timár, Szilágyi Szabó Eszter⁵⁴ és Greguss Zoltán.

Timár filmes pályafutásának legjelentősebb szerepe Németh Antal első és egyetlen filmjének főhőse. Az Egy ember tragédiája Madách életének feldolgozása. Miután a rendező anyagi okokból kénytelen volt lemondani nagy álma, Az ember tragédiája megfilmesítéséről, a lehető legképtelenebb időpontban, 1944 tavaszán elhatározta, hogy Madách életéről fog filmet készíteni. A forgatókönyv alapjául Harsányi Zsolt Ember küzdj! című életrajzi regénye szolgált. Filmje főhőséül Timárt választja Németh Antal, mivel – mint mondja – Madách arcát a legjobban az ő arcberendezése idézi fel, és színészi alkata is a legközelebb áll hozzá. A korabeli magyar filmek közül kiemelkedő alkotás bemutatására azonban – németellenes tendenciája miatt – a gyártás évében gondolni sem lehet. A Hunnia Filmgyárban hangadó németbarát filmesek mindent elkövetnek a forgatás megakadályozására. Tiltakoznak a főszereplő személye miatt, aki már két évvel korábban kijelentette, hogy a fiát zsidónak fogja nevelni. Kifogásolják továbbá Jávor Pál közreműködését is, akit politikai nézetei miatt Kiss Ferenc, a Színészkamara elnöke minden szerepléstől eltiltott. A film egyetlen kópiáját a gellérthegyi sziklabarlangban rejtik el, itt vészeli át Budapest ostromát.

A háború után Németh Antal első dolga a Madách-film utómunkálatainak befejezése. Balszerencséjére a Hunnia vezérigazgatója, miután az elkészült filmet a házi vetítőben számos szakemberrel megnézette, úgy dönt, hogy még a nyilvános bemutató előtt kiküldi a velencei filmfesztiválra. Erre azonnal megindulnak az ellenakciók, melyek eredményeképpen a filmművészeti tanács úgy dönt, hogy Keleti Márton filmje, A tanítónő képviselje Magyarországot a rangos fesztiválon.

De ezzel még nem ér véget a Madách-film kálváriája. A bennfentesek addig csűrik-csavarják a helyzetet, amíg a budapesti díszbemutató is elmarad. „Illetékes helyen” leveszik a rendező nevét a kópiáról és a plakátról, majd amikor a felháborodott sértett tiltakozni próbál a filmgyár ügyészségén, azt üzeni a főügyész, hogy ha sokat ugrál, akkor majd egy internálótáborban találja magát.

A háború utáni államosított filmgyártásba Timár csak 1952-ben kapcsolódhat be. Első filmszerepe a Semmelweis Rokitanszky professzora Bán Frigyes rendezésében. A következő évben Várkonyi Zoltán hívja meg A harag napja filmváltozatának egyik epizódszerepére. Bán Frigyes következő filmjében, a Rákóczi hadnagyában (1953) Dobay brigadérost játssza. Még ugyanebben az évben Nádasdy Kálmán monumentális, kétrészes művében (társrendezők: Ranódy László és Szemes Mihály), a Föltámadott a tengerben Windischgrätz herceg. Máriássy Félix Rokonok-feldolgozásában (1954) Doktor Martiny. „Előfordul” Várkonyi Zoltán 1955-ben készült krimijében, a Különös ismertetőjelben, majd ugyanebben az évben ennél jelentősebb epizódszerepet játszik Gertler Viktor Gázolás című drámájában. Makk Károly filmjében, A 9-es kórteremben a sok beteg egyike.

A legjelentősebb filmszerepét ebben a korszakban Banovich Tamás⁵⁵ 1956-ban készült és a forradalom leverése után azonnal betiltott filmjében játssza: Az eltüsszentett birodalom Királyát. Banovich ugyanolyan fekete bárány a szomorú történet egy későbbi szakaszában, mint Németh Antal volt a háború után. A kiváló rendező mintegy hetven táncfilmet rendezett, mire megcsinálhatta első játékfilmjét. Az eltüsszentett birodalom csak látszólag gyerekeknek szóló mesefilm; a történet tele van alig burkolt utalásokkal az ötvenes évek diktatúrájára. A film egészen a rendszerváltozásig tilalmi listán volt. A rendezőt elbocsájtották a filmgyártól, évekig segédmunkásként dolgozott. Csak a hatvanas években hívták vissza szaktanácsadónak, majd 1964-ben újabb táncfilmet is készíthetett.

Ugyancsak 1956-ban készül Gertler Dollárpapa című filmje, amelyben Timár a polgármester jelentéktelen szerepét játssza. A Gerolsteini kalandban (rendező Farkas Zoltán)⁵⁶ egy valamivel körvonalazottabb karaktert ölthet magára.

Utolsó filmszerepe ismét egy Gertler-film, a Szabó Magda forgatókönyvéből készült Vörös tinta 1959-ben.

A forgatáson készült egyik riportban a következőket mondja: „A filmmel furcsa viszonyban vagyok: mostanában nem kellek neki. Az elmúlt évtizedben csupán apró szerepekben villantam fel, többnyire ellenszenves figurákat alakítottam. (Kivéve most, amikor egy kedves igazgató bácsit játszom Szabó Magda Vörös tinta című filmjében.) Sokáig abban reménykedtem, hogy ha huzamosan ott sürgölődöm a film körül, talán ismét felfedeznek. Erre egyelőre nem került sor. Pedig én nagyon szeretek filmezni.”⁵⁷   (Folytatjuk)

Balogh Géza

JEGYZETEK

¹ Interjú Márkus Lászlóval, A Reggel, 1932. október 17.

² Márkus László (1881−1948) író, rendező, kritikus, műfordító, díszlet- és jelmeztervező, Nemzeti színházi igazgatása után kilenc évig az Operaház igazgatója. 1945-től haláláig a Színművészeti Akadémia tanára.

³ Pukánszkyné Kádár Jolán megfogalmazása, in: A Nemzeti Színház százéves története, Budapest., 1940, 449. o.

⁴ Csathó Kálmán: A régi Nemzeti Színház – Márkus László, 1881−1948. Budapest, 1960. 269. o.

⁵ Magyar Bálint (1910−1992) író, színház- és filmtörténész, 1937-től az Operaház gyakornoka, majd titkára, 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház művészeti főtitkára. 1955 és 1958 között a Magyar Néphadsereg Színháza igazgatója, később a Filmtudományi Intézet munkatársa.

⁶ Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között, Budapest, 1977, 202−203. o.

⁷ Elmer Rice (1892−1967) amerikai drámaíró, rendező. Az ügyvéd című drámájából 1933-ban film is készült.

⁸ Korcsmáros Nándor (1883−1959) író, újságíró. Az első világháborúban katona volt. 1919-ben börtönbe került, 1920-ban Bécsbe emigrált. 1945 után egy ideig fővárosi lapok munkatársa volt. 1956-ban ismét Bécsbe távozott.

⁹ Voinovich Géza (1877−1952) irodalomtörténész, kritikus, író, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság elnöke.

¹⁰ Csathó Kálmán: Voinovich Géza, in: A régi Nemzeti Színház, Budapest., 1960, 274. o.

¹¹ Uo.

¹² Voinovich Géza: A Nemzeti Színház és feladatai, Budapesti Hírlap, 1932. május 26.

¹³ Bónyi Adorján (1892−1967) író, lapszerkesztő. 1919 és 1944 között a Pesti Hírlap irodalmi szerkesztője, majd több napilap munkatársa, rovarvezetője. Számos novella, regény szerzője. Néhány színdarabját megfilmesítették.

¹⁴ Surányi Miklós (1882−1936) író, újságíró, az Új Idők, majd a Nemzeti Újság munkatársa, a Budapesti Hírlap szerkesztője. Főképpen történelmi regényei tették ismertté.

15 László Miklós (1903−1975) színész, író. 1924-ben végzett a Színiakadémián, majd a Belvárosi Színházban, a Terét körúti Színpadon, 1927-től a Vígszínházban játszott. Színpadi műveit Budapesten és Bécsben játszották. 1937-ben New Yorkban telepedett le. Hollywoodban több művét megfilmesítették.

¹⁶ Jerome Klapka Jerome (1859−1927) angol író, drámaíró. Legismertebb műve a Három ember egy csónakban című regény.

¹⁷ Horváth Árpád (1899−1944) rendező, színigazgató, színészpedagógus. Hevesi felfedezettje és kedves tanítványa, 1931-től 1935-ig a Nemzeti Színház egyik főrendezője, 1936-tól a debreceni színház igazgatója, de 1939-ben csődbe jut. 1940 és 1944 között a Vígszínház rendezője. A magyar színháztörténet kiemelkedő egyénisége. Az 1945 utáni színházi élet újjászervezésének egyik vezetője, a Nemzeti Színház igazgatói székének várományosa. Az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt a nyilasok kivégezték.

¹⁸ Nyugat, 1934. február 1.

¹⁹ Egyed Zoltán (1894−1947) író, újságíró. 1918-tól a Déli Hírlap, az Esti Kurír, a Reggel munkatársa. 1941-től a Film, Színház, Irodalom szerkesztője. Baloldali cikkei miatt a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, ahonnan betegen tért haza.

²⁰ Reggel, 1934. január 21.

²¹ Orbók Attila (1887−1964) író, újságíró, műfordító. Színművei nemzetközi sikert arattak. Drámákat és klasszikus regényeket fordított.

²² Budapesti Hírlap, 1934. január 20.

²³ A forrás megjelölése nélkül idézi Demeter Imre Köszönöm a tüzet című életrajza, Budapest, 1971, 51. o.

²⁴ Góth Sándor (1869−1946) színész, rendező, színészpedagógus, a Vígszínház, a Magyar Színház és két évadon át a Nemzeti Színház népszerű művésze.

²⁵ Relle Pál (1883−1955) író, újságíró, évtizedeken át a Magyar Hírlap és a Világ színikritikusa, 1948 és 1952 között a Színház és Mozi felelős szerkesztője. Színdarabjait több fővárosi színházban játszották.

²⁶ A forrás megjelölése nélkül idézi Demeter Imre, i. m. 49. o.

27 Bálint Lajos: Timár József, in: Vastaps, 127. o.

²⁸ Kállay Miklós (1885-1955) író, kritikus, lapszerkesztő. Regényeiben és színműveiben történelmi témákat dolgozott fel.

²⁹ Milloss Aurél (1906-1988) világhírű magyar koreográfus. 1939-től a római Operaház balettmestere, majd Milánóban, Stockholmban, Párizsban, Rio de Janeiro és Buenos Aires operaházaiban arat sikereket. A klasszikus balett és az expresszív tánc mozdulatvilágának szintézise jellemzi mintegy 170 koreográfiáját.

³⁰ A forrás és a szerző nevének megjelölése nélkül idézi Demeter Imre Köszönöm a tüzet című Tímár-életrajza. Bp., 1971, p. 52.

³¹ Szántó György (1893-1961) író, képzőművész. 1920-tól a kolozsvári román opera díszlettervezője. 1924-ben megvakul, és Aradon telepedik le. 1942-től Budapesten él.

³² Jens Locher (1889-1952) dán író, újságíró.

³³ Kárpáti Aurél: Főpróba után, Amerikai Elektra, 1937. március 9. 286. o.

³⁴ Kárpáti, i. m. Villámfénynél, 331−332. o.

³⁵ Kovách Aladár (1908−1979) író, újságíró, szerkesztő, 1935-től a Nemzeti Színház dramaturgja, 1944 júliusa és októbere közt igazgatója. 1947-től Németországban és Ausztriában élt.

³⁶ Galamb Sándor (1886−1972) író, dramaturg, főiskolai tanár, rendező, színigazgató, kritikus.

³⁷ Franz Grillparzer (1791−1872) osztrák drámaíró, költő, elbeszélő. A Bánk bán-témát feldolgozó drámáját inkább kuriózumként mutatta be a Nemzeti Színház.

³⁸ Kemény János (1903−1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1930-ban a kolozsvári színház igazgatója. Az erdélyi irodalom jelentős alakja.

³⁹ Timár József kézzel írott levele Taussig Lajosnak, 1946 januárjában.

⁴⁰ Az ugyancsak 1902-es születésű édesapám katonatársa volt Timárnak Debrecenben.

⁴¹ Függetlenség, 1943. április 30.

⁴² Egyedül vagyunk (nemzetpolitikai, kritikai folyóirat 1938 és 1944 között), 1943. 3. sz.

⁴³ ifj. Vajda László (1904−1965) Londonban kezdte a pályáját, 1935 és 1939 között Budapesten, majd Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban dolgozott. A Szenzáció epizódja a harmadik önálló rendezése volt.

⁴⁴ Kalmár László (1900−1980) a filmszakmába statisztaként került, majd feliratozó, ügyelő, segédrendező volt, mígnem 1938-ban bemutatkozhatott első önálló rendezésével. 1945-ig tizenhét játékfilmet rendezett. A háború után kevés filmet készített. Ő rendezte az ötvenes évek elején a korszak jelentős sikerét, a Dérynét.

⁴⁵ Ráthonyi Ákos (1908−1969) külföldön kezdi filmes pályafutását, 1936 é 1947 között Budapesten dolgozott és filmvállalatot alapított. Ezután ismét elhagyta Magyarországot, Londonban, majd az NSZK-ban élt.

⁴⁶ Balogh Béla (1885−1945) színész, színházi és filmrendező. 1941-ben saját filmgyártó céget alapított. Egy ideig filmiskolát működtetett. Számos néma- és hangosfilmet készített.

⁴⁷ Podmaniczky Félix (1914−1990) magyar származású német filmrendező. Főleg szórakoztató vígjátékokat rendezett. 1945 után emberölésért börtönbe került. Szabadulása után elhagyta Magyarországot és az NSZK-ban telepedett le.

⁴⁸ Tasnády Fekete Mária (1912−2001) szépségkirálynő, filmszínésznő. Berlinben kezdett filmezni, majd visszatért Magyarországra és elsősorban férje, Radványi Géza filmjeiben játszott. A háború alatt Rómában is filmezett. Egy ideig a Kolozsvári Nemzeti Színház tagja volt, majd Münchenbe költözött. A Szabad Európa Rádió bemondójaként is működött.

⁴⁹ Bánky Viktor (1899−1967) Münchenben, Hollywoodban, majd Berlinben kezdett a filmiparban dolgozni. 1933-ban tért vissza Magyarországra. Eleinte vágóként tevékenykedett, majd a harmincas évek végén már rendezett. 1945 után nyugati országokban élt.

⁵⁰ Bordy Bella (1909−1988) táncosnő, balett-pedagógus. Korának legnépszerűbb karaktertáncosnője, aki film- és prózai színpadi szerepeket is játszott. 1965-től Bécsben balettmester volt.

⁵¹ Cserépy László (1912−1957) Berlinben és Budapesten tanult. A harmincas években először kisfilmeket készített. 1940-től rendezett játékfilmeket. 1945-ben Latin-Amerikában telepedett le. Caracasban autóbalesetben halt meg.

⁵² Barabás Pál (?-?) író, forgatókönyvíró, a harmincas-negyvenes évek számos filmvígjátékának szerzője.

⁵³ Pacséry Ágoston (1903−1977) színész, ügyelő, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró.

⁵⁴ Szilágyi Szabó Eszter (1915−?) Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanult, majd vidéki színházaknál működött. A negyvenes években az Új Magyar Színház szerződtette. Több magyar filmben játszott. A háború után külföldön élt, további sorsa ismeretlen.

⁵⁵ Banovich Tamás (1925−2015) filmrendező, látványtervező. A Színház- és Filmművészeti Főiskola első filmrendező osztályában végezte tanulmányait. 1952-ben készítette első táncfilmjét, az Ecseri lakodalmast. Rehabilitálása után elsősorban Jancsó Miklós filmjeinek volt a látványtervezője. Az életbe táncoltatott lány című filmjével számos hazai és nemzetközi díjat nyert. 1970-ben Szép magyar komédia címmel filmre vitte Balassi Bálint életét.

⁵⁶ Farkas Zoltán (1913–1980) filmrendező, vágó. A negyvenes években kezdett önállóan játékfilmeket készíteni. A háború után ismét megbecsült vágóként dolgozott. Később egyetlen rendezése volt az írásban említett Offenbach-operett filmes feldolgozása.

⁵⁷ A forrás és a szerző megjelölése nélkül idézi Demeter Imre Köszönöm a tüzet… című könyve. Budapest, 1971, 106. o.