Shelley – Hajós: Teremtmények – Katona József Színház, Kamra

Megszűnik a tér és az idő tagoltsága. Évek és helyszínek sűrűsödnek egyetlen csomópontba. Valamikor a XVIII. században járunk. Egy hajón bontakozik ki a történet, valahol az Északi-sark közelében. Itt, a jégtáblák között megfeneklett hajón ismerjük meg Victor Frankenstein és az általa teremtett ember – akit az előadás alkotói Teremtmény névvel jelölnek – közös történetét.

A Mary Shelley Frankenstein című, először 1818-ban megjelent regényéből Hajós Zsuzsa készítette színpadi verzió azért alapozza meg izgalmasan az előadást a Kamrában, mert azt a látszatot kelti, hogy minden itt és most történik. A Teremtmények című színpadi változat az önálló dráma igényével lép fel. A szilánkokra tört emlékezet hangsúlyos, mégis összerakható a töredékekből a történet egésze.

Az alapmű a levél- és naplóregény műfaját működteti. E két prózaforma általában a világ átláthatóságát, megismerhetőségét feltételezi, Mary Shelley szövege azonban éppen az előbbieket kérdőjelezi meg a többszörösen közvetett narrációnak köszönhetően. A változó perspektívák bizonytalanná teszik az olvasót, aki ezért elveszettnek érzi magát. Az elbeszélőszerkezet alapja az, hogy Robert Walton levelekben számol be hajós felfedező útjáról húgának, Margaretnek. A regény egy részében azonban a Teremtmény mesél az életéről Frankensteinnek, amit utóbbi elbeszél Walton kapitánynak, aki feljegyzéseket készít az elhangzottakról Margaretnek.

A Hajós Zsuzsa-féle színpadi változat a levelek és naplóbejegyzések helyett a lidércnyomás dramaturgiáján alapul. Ami a regényben távoli sejtelem, például hogy a Teremtmény bárhol, bármikor megjelenhet, veszélyeztetve ezzel „szülőjét”, Frankensteint, a színpadon megtapasztalhatóvá válik. Az egykor történt, a szorongás képei és a jelenidő kibogozhatatlanul eggyé lesznek.

Rába Roland és Bányai Kelemen Barna (fotó: Horváth Judit)

Tárnoki Márk rendezésében Rába Roland alakítja a Teremtményt. A színész eléri a legtöbbet, amit a szerepben el lehet: a nem túl bizalomgerjesztő külső mögött egyre jobban érezzük az embert. Rába Rolandnak nem kell feltétlenül megszólalnia ahhoz, hogy kikényszerítse a néző figyelmét. Az előadás emlékezetes részében a Teremtmény világra bújik, vagy még inkább a világra evickél. Rábának először a lábát látjuk, ahogy az utazóládából kibújni igyekszik. Az óriásbébi ruhátlanul csúszkál a fapadlaton, nagy erőlködésébe telik négykézlábra állni. Nehéz születés ez, mert az édesanya fájdalmasan hiányzik belőle.

Senki nem tanította őt, ezért meg kell szereznie a tapasztalatokat. Köpköd, majd nyelni igyekszik – próbálgatja az alapvető életfunkciókat. Megkóstolja a gumikesztyűt. Rába Roland játéka plasztikusan mutatja a tanulási folyamatot, amelyet a rögtön felnőttként születettnek jóval rövidebb idő alatt kell teljesítenie a megszokottnál, köszönhetően kegyetlen teremtőjének. Figyeli a De Lacey családot, és próbálgatja a hangokat, majd a szavakat.

Nagyszerű ötlet, hogy a regénnyel ellentétben a Teremtmény alkotója, Victor Frankenstein nem az első pillanattól undorodik kreatúrájától. Bányai Kelemen Barna Frankenstein szerepében kíváncsi az alkotására. Érezhető, hogy sokáig dolgozott rajta, de közvetlenül a születés előtt már le is tesz róla, mondván erőfeszítései ellenére sem sikerült életet lehelni a Teremtménybe. Utóbbi világra eszmélését követően mégis közeledni próbál. Miután azonban a tudós nem azt kapja, amit remél, a másik ugyanis fojtogatni kezdi, Frankenstein magára hagyja a Teremtményt.

Bányai Kelemen Barna meggyőző játékát látva egyértelmű, hogy miért Teremtmények a produkció címe. Frankenstein a romantikus irodalom kedvelt zsenije, tudós és művész egyszerre, aki soha nem jár az élet napos oldalán. Még akkor sem, ha egyébként oka lenne rá. Az aszociális Frankenstein ugyanannyira kreatúra, mint az, akinek életet adott. Vitathatatlanul vonzódik gyermekkori szerelméhez, a Pálos Hanna alakította Elizabeth-hez, de a házasság intézménye, a közösségi élet bármely formája nem neki való.

Bezerédi Zoltán a Teremtmények kiemelkedő „epizodistája”. A szeretteiért őszintén aggódó, jólelkű humanistát játssza több változatban is. Jelenetei közül annak nagy a tétje, amelyben a vészes ember- és szeretethiányban szenvedő Teremtmény közeledni próbál a világtalan De Lacey-hez. Az előbb bizonytalan, kicsit később megindult hangú Teremtmény maga sem hiszi el a láthatáron feltűnő boldogságát. Tétova mondataiban mind több a remény. Annyi viszontagság után végre társra lelhet. Bezerédi odaadó figyelemmel fordul a bebocsátásért esdeklőhöz. Ha a Teremtmény elakad, a másik felé kíváncsian hajló De Lacey felső teste szeretettel biztatja a folytatásra. Nem lehetetlen, hogy a Teremtmény élete másként alakul, ha nem jelenne meg hirtelen a család többi tagja.

Hamar múlik a Kamra előadásának 80 perce. A zárlatban nincs feloldás, sem megkönnyebbülés. Ilyen az, amikor az ember reméli, hogy felébred a rémálmából, de a megváltó hajnal fényei és megszokott hangjai csak nem akarnak eljönni. A Teremtmények a Kamrában mindenekelőtt nyugtalanító rémtörténet, amelynek pontosan kidolgozott szituációi mutatják a horrorban az embert.

Szekeres Szabolcs