Pintér Béla: Marshal Fifty-Six – Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

Egy biztos: Pintér Bélának az összes hócipője tele van.

Ezt lehetne még kifejezőbben (és a darabhoz illőbben) mondani, de a Criticai Lapok komoly szakmai fórum, ahol az ember nem beszél csúnyán.

Tele van az elmúlt tíz-egynéhány évvel, de könnyen lehet, az elmúlt harminc-valahánnyal. Mi tagadás, ezzel én teljes mértékben tudok azonosulni, az én összes hócipőm is tele van. Állampolgárként, értelmiségiként egyre rosszabbul viselem, dühít, felháborít, amit naponta látok, hallok, ami történik, de azt is, hogy senkik nevével és viselt dolgaikkal van tele az agyam, s hogy ezek a senkik gátlástalan gazemberek, akik éppen tízmillió ember életét képesek megkeseríteni, tönkretenni. És a 2022-es választások előtt pár héttel egyáltalán nem remélem, hogy sikerül őket elzavarni, mert az említett tízmillióból egyrészt néhány száznak aranybánya ez az időszak, másrészt sok százezer pedig őszintén hiszi vagy legalábbis hinni akarja, hogy ez neki jó. A rendszerváltás után elvileg lehetett volna egy normális – viszonylag normális – országot csinálni, vagy legalábbis elindulni egy jó irányba. Nem indultunk el, egész más irányba indultunk el, s hogy merre haladunk épp, arra jobb nem is gondolni. Magyarország előre megy – a szakadék széle felé. Tehetetlen dühöt érzek, amiért soha nem adatott és már nem is adatik meg nekem és sok nemzedéktársamnak, hogy demokráciában éljünk.

Szóval mélyen megértem Pintér Bélát.

Kérdés azonban, hogy ezt a hócipőtelített-séget hogyan sikerül esztétikailag artikulálnia, most épp a Marshal Fifty-Six című előadásukban.

Fenomenálisan, természetesen. De mi tagadás, azért vannak kifogásaim. Igaz, nehéz egy indulatos kifakadást, jajkiáltást, farkasüvöltést higgadtan elővezetni.

A NER-elit körében vagyunk – a NER ugye a Nemzeti Együttműködés Rendszere: Orbán Viktor a 2010-es országgyűlési választások nyerteseként jelentette be a megszületését, pillanatokon belül megíródott a nyilatkozata is: „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét (mármint 56 és a rendszerváltás után, az utolsó pillanatban, D. M. I.), és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. […] Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalakításáról döntöttek. […] Mi, a Magyar Országgyűlés képviselői kinyilvánítjuk, hogy a demokratikus népakarat alapján létrejött új politikai és gazdasági rendszert azokra a pillérekre emeljük, amelyek nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz, az emberhez méltó élethez és összekötik a sokszínű magyar nemzet tagjait. Munka, otthon, család, egészség és rend lesznek közös jövőnk tartóoszlopai.” A nyilatkozatot (Nyilatkozatot) ki kellett függeszteni a középületekben, „színes formátumban, méltó minőségben” nyomtatva persze, legalább 50x70 cm méretű keretbe foglalva. A 2012. január elsején hatályba lépett alaptörvénynek (Alaptörvénynek) már egyenesen egy asztalt kellett biztosítani. Csodálatos szöveg mindkettő, emelkedett, megható. Ha körülnézünk, világosan láthatjuk, milyen szándékokat takartak el vele, mi lett közös jövőnk tartóoszlopaiból, sőt közös jövőnkből. Magam nem tudtam annyira sokszínűnek tartani a magyar nemzetet, hogy a tagjának érezzem magam, de megszoktam, hogy én általában kimaradok a nemzetből. Ennek a rendszernek a létrejöttéhez az én akaratomnak semmi, de semmi köze nem volt, tán ezért, hogy számomra sokkal rokonszenvesebbek Sickratman kétségkívül rendkívül radikális, sőt provokatív szövegei, ahogy Pintér Bélának is azok lehetnek; a sokkoló dalok ott vannak a Marshal zenei rétegében.

Rögtön az elején kettő kapcsolódik össze Kristóf (Szabó Kimmel Tamás) és Gyöngyi (Fodor Annamária) dalában („belépőjében”), a Gyönyörűm és az Evvel a dalban mondom el. A Gyönyörűm maga is utalás, Nagy László Himnusz minden időben című megzenésített versére, amit a Sebő együttes első, 1975-ös lemezén (a B oldalon!) hallhattunk. Nagy Lászlónál így kezdődik: „Te szivárvány-szemöldökű, / Napvilág lánya, lángölű, / Dárdának gyémánt-köszörű, / Gyönyörűm, te segíts engem!” Sickratmannél így: „Te tetovált szemöldökű kurva, / tüzes picsájú, lesült luvnya, / Fáj, mikor pörögsz a faszomra húzva, / gyönyörűm, nyald ki a seggem!” Blaszfémia? Egy szent szöveg meggyalázása? És akik csak így tudják kifejezni magukat, akiknek csak ilyen kapcsolat jutott, és nem ismerik sem Nagy Lászlót, sem Sickratmant, Pintér Béláról nem is beszélve? Nem végtelen keserűség van ezekben a sorokban? Hogy ami lehetne szerelem is, abból ez lesz? Idézet Illyés Gyula híres verséből, a Bartókból: „Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / s amit nem érthet, aki nem érte meg, / amire ma sincs szó”… 1955-ben jelent meg a költemény, az „amit mi elviseltünk” vonatkozhat épp az ötvenes évekre is (vagy érthetjük azokra is). De akárhogy is: egy Sickratman-szám nem ilyen eljajongás? Netán – minden röhögés, minden poén ellenére – egy Pintér Béla-darab, például ez?

Blaszfémia az is, méghozzá a legfelháborítóbb, amikor a nők nemzőképességéért küzdő Apollonia egy hatalmas hímvesszővel felszerelve az Unió himnusza, az Örömóda dallamára azt énekli, hogy „Testvér lészen minden asszony”. De a jelenet kristálytisztán mutatja, mivé torzultak Schiller és Beethoven eszméi, mire használják a dallamot, mit fednek el az eredeti szöveggel. (Hm, Schiller mint fedőszöveg…)

Kristófék dala – a zongoránál Kéménczy Antal – így indul: „Te Észak-Balaton asszonya, / Üzleti háborúk harcosa, / Sivár magányom alkonya! / Gyönyörűm, te segíts engem!” Refrénként a másik Sickratman-opus szolgál, szándékos nyelvi gikszereivel: „Evvel a dallal mondom el, hogy a szívem üzenetét / Hogy vártalak! Hogy Rád találjalak!” A boldog pár az esküvőjére próbál, tényleg oly megható minden, illetve az lenne, ha Krisz haverja, Ricsi, nem ment volna szét épp most a párjával, Borival. A NER arca még korántsem lepleződik le a maga teljességében, de egy-két apróbb szeplő már ebben az első jelenetben láthatóvá válik. Ricsi megjelenő anyja, dr. Sánta Marietta (Roszik Hella) felhívja a fiát. A barátai is követhetik a beszélgetést, de ezt csak némi fáziskéséssel árulja el: „Vigyázz, Ricsike, mert ki vagy hangosítva, úgyhogy a Gyöngyi meg a Kristóf is hallja, hogy beszélsz az anyukáddal.” Mikor Krisz veszi át a telefont, megnyugtatja a haverját: „Most lehalkítottalak, csak én hallak!” És persze nem halkította le. Mindenki hazudik mindenkinek, senki sem bízhat senkiben. A legjobb barátjában, a saját anyjában sem. Szerencsére mindenki tudja, hogy a másik is hazudik, de mégis, olykor kihagy, kihagyna a figyelem… Oly jólesne egy őszinte szó!

A betoppanó Sashegyi Bernáttal (Szabó Zoltán) aztán a napi politika is betoppan: 56 hőséről, a Marsallnak becézett Stefánka Lászlóról írt rapszámot (Sickratman Küsidjének zenéjét halljuk), ez így menő: „Ezerkilenszázötvenhatban történt meg az eset. / A Vereckei-hágón nyomult be a szovjet sereg. /Mer’ eszkalálódott a népfelkelés most má’ nagyon, / Úgy döntöttek Moszkvában, hogy nem lesz forradalom”… Egy helyütt kicsit át kell írnia a szöveget „Ez nem cenzúra, Bernát…” – nyugtatja a feltételezhető megrendelő, Marietta. Bernát, az érzékeny művész tiltakozik, majd elfogad. Nem jelent ez nehézséget számára. Mint később kiderül, a miniszterelnök úr (Miniszterelnök Úr) neki szellemi vezetője, együtt küzdenek a tudjukkik nemzetközi háttérhatalmak ellen.

Krisz végtelenül megértő és gyengéd, mikor találkozik Ricsivel. Az Andrássyn araszolnak a forgalomban, két hipszter, a Sky Garden felé, hová máshová. Mindenkivel persze nem lehet megértő. Egy másik autósnak ki is szól: „Mi van? Mit dudálsz? Azért nincs a kezem a kormányon, mert önvezető autó, tudod?” Talán Ricsivel szemben sem a lélek legmélyéről fakad a gyengédsége: „Nagyon kellene nekünk a Pécselyi-medence. Ugye, enyém a Tapolcai-medence meg a Káli-medence nyolcvan százalékban, a tiétek anyukáddal nagyjából a Tagyon völgye, a Gyöngyié szintén olyan nyolcvan-kilencven százalékban Füredtől Dörgicséig minden értékesebb szőlőbirtok meg földterület, és nagyon jó lenne, ha a Borin meg a faterján keresztül hozzánk csatlakozhatna a Pécselyi-medence is, mert akkor tényleg a miénk lenne az egész Balaton-felvidék.” Ricsinek tehát feleségül kell venni a Borit, pláne, hogy a lány apja nem tagja az ő politikai családjuknak, így házasság nélkül nem fog velük megegyezni soha.

Itt a lényeg. Egy családban lehetnek, vannak érzelmek. Egy politikai családban nincsenek. Fel sem merülnek. Szeretet, részvét? Ugyan már! Na jó: Bori szereti Ricsit, sőt még Gyöngyi is Kriszt. De alapvetően érdekek vannak, közös érdekek, közös cél. A Pécselyi-medence. A Balaton-felvidék. „Ezért minden: önkínzás, ének…”

Az egyik leghatásosabb rendezői megoldás, hogy amikor Ricsi arról beszél, Bori már elkezdhette építeni az új életét, a lányt is látjuk, amint egy kórházi hálóingben bekóvályog a függöny mögül (jelmez: Benedek Mari, díszlet: Khell Zsolt).

Bori (Messaoudi Emina) is énekel, ő Sickratman Mélypontjának dallamára. Gyöngyi van nála épp látogatóban a pszichiátrián, Bori zsebéből még egy kés is kiesik… Talán mégis rendbe lehetne hozni ezt a kapcsolatot, vagy legalábbis, ami sokkal fontosabb, meg lehetne szerezni a Pécselyi-medencét, de Titánia közbeszól. Illetve Apollonia.

Akinek a megjelenésével elszabadul a pokol.

(fotó: Mészáros Csaba)

Pintér Béla összekomponálja a művét a Szenivánéji álommal. Sőt, A Mester és Margaritával is. Jó kis koktél, ha összetevői nem is vegyülnek egymással maradéktalanul. Az Andrássyn váratlanul megjelenő, szuperelegáns Apollonia von Höllenthal (Rezes Judit) a feminológia professzora és Kozmikus Nőienergia Koordinátor, nemkülönben járatos a negyedik dimenzióban. De misztikus hatalma csak később derül ki, egyelőre meghívja a férfiakat a Marshal Fifty-Six bárba, amit épp most bérelt ki egy „ünnepi éjszakára”. Minden szereplő oda igyekszik, maga a tulajdonos, a Marsall is, 56 háromszoros hőse (aki ezt, lám, remekül kamatoztatja), de Bori is, akit Apollonia egyik segédje, Sofia (Enyedi Éva) hív oda, mi ez neki, Ricsi hangján. Ricsi közben, nem függetlenül a mindkettejük által felhajtott Masculino koktél hatásától, elszavalja Krisznek Faludy György Nel mezzo del cammin című versének (a cím az Isteni színjáték kezdősorának első fele, mondom akkurátus magyartanárként) egy részletét – „Kinn bukva szállt a cinkos telihold, / szemed setétjét sárga szikrák törték, / körmünk az ágyvason szikrát csiholt, / ágyékunk szemben állt, mint két tükörkép”… –, azaz felfedve homoszexualitását szerelmet vall neki, sőt meg is csókolja. Ezt Gyöngyi is látja, ki is bukik rendesen. Bori Ricsi vallomásától még jobban kibukik. Csak Ricsi anyja, Marietta – mert ő is befut – marad higgadt: „Nyolcéves korod óta tudom, hogy buzi vagy, de ne ordítsál már!” Teljes a kavarodás.

Sejteni vélem, mi minden ihlette Pintér Bélát erre a jelenetre, mindannyian hallottunk gyerekpornót gyűjtő perui nagykövetről, ereszcsatornán menekülő EP-képviselőről, de nem igazán tudok vele mit kezdeni. Azzal végképp nem, hogy ezen a kis helyen megjelenik a Magyarországért rajongó („Itt még van becsülete a hagyományos értékrendnek”) Magnus is, Apollonia férje (Takács Géza), aki azzal vádolja hitvesét, hogy férfi akar lenni. Apolloniának ez saját állítása szerint esze ágában sincs, de azt kijelenti, hogy „nem a női hisztéria pusztítja el a világot, hanem a tehetetlen férfi fallosz”. Ő csak annyit akar, hogy „a nők is tudjanak gyermeket nemzeni”. Ezt végképp nem értem. Kik mondtak olyasmiket, amiknek itt Pintér Béla kissé zavaros tükröt tart, többek közt Frau Puch, azaz a Ferdinándból Franciskává váló, illetve nem váló Frau Puch (Jankovics Péter) alakjával? Jó poénoknak tűnnek, hogy mikor Magnusnak egyre gyanúsabbá válik egy vörös folt a nevelt lányuk homlokán, Apollonia elárulja, Gorbacsov az apja, de csak azért lett az övé, hogy cserébe feloszlassa a Szovjetuniót, Magnus viszont, ha már nem közös a gyerek, viszonyt kezd vele, igazából azonban ezeknek az ötleteknek nincs mélységük. Mintha túl sok lenne markolva.

Beszélnek (nálunk) LMBTQ-lobbiról, most épp, a 2022-es áprilisi választások előtt a plakátok egy reneszánsz fotóval – madonna a bambinóval – arra biztatnak, hogy „Védjük meg a gyerekeket!”, ami szörnyű (a magyar nép még el nem hülyült része kreatívan ki is egészítette: Orbántól/Putyintól), de már mondjuk a női kvótát emlegetni szerintem egyáltalán nem olyan, mint a nők nemzőképességéért küzdeni, sőt. Könnyen lehet persze, hogy a genderideológia ilyen-olyan túlhabzásai elkerülték a figyelmemet; a szervezet védekezik. A reális és az irreális, a valóságos és a mesei szféra mindenesetre nem mindenütt szervül.

Egyre tudok még gondolni. Mikor Magnus megkérdezi a feleségét, mit adott a két férfinak, mármint Krisznek és Ricsinek, hogy azok megzakkantak, Apollonia azt válaszolja, a Masculin koktél ugyan nagyon erős alkohol, de „semmi olyanra nem kényszeríti őket, amit ne tennének meg józanul is”. Az kétségtelen, hogy a NER képviselői a nyilvánosság előtt szerepet játszanak, tehát tudják, hogy folyamatosan hazudnak, de ez igencsak megéri nekik – vagy, ha maguk is hiszik, amit mondanak, akkor nagyon buták. (Magam Karinthy bűvös székébe ültetném őket, amiben hirtelen mindenki igazat mond, de erős a gyanúm, hogy az első néhány mondat után a szék rémületében szétesne.) De bevallani valamit vagy lelepleződni, az kettő. A NER ilyen-olyan prominensei akkor se vallanák be, hogy hazudnak, lopnak és csalnak, ha heveny alkoholmérgezést kapnának egy lakodalomban. Tanúi voltunk néhány coming outnak, de nem a NER felkentjei coming outoltak! (És ha már itt tartunk: miután Sánta Marietta hajaz Schmidt Máriára, Fácska Richárd is hajaz valamennyire Ungár Péterre, aki 2019-ben igen rokonszenvesen szintén coming outolt. De az ő nemi identitására – bárkiére – a leghalványabban is célozni számomra visszatetsző.)

Frau Puch aztán Ricsi arcát fújja be, Sofia pedig Kriszét, amit nagyon nem kellene. Ricsi most tényleg belezúg Boriba, de Krisz is, amitől Gyöngyi rögtön lemigránskurvázza szegény nőt, sőt Kristófot is fenyegeti. Érzelmeink és főleg vágyaink lélekgyötrő játékairól tudunk Shakespeare-től (meg – fájdalom – a saját életünkből), kár volt ezt idepakolni, ha meg van is mutatva, milyen az, ha a politikai családon belül támad perpatvar. Az azért persze jó, amikor Gyöngyi ezt mondja volt szerelmének: „Nekem legalább annyi, sőt több barátom van a politikai családunkban, mint neked. És nemcsak a mi politikai családunkban, hanem az ellenséges politikai családokban is, sőt minden politikai családban egész Európában.” Résen kell lenni.

Ráadásul a helyzet nem maradhat ilyen féloldalasan, Sofiának Kriszt és Gyöngyit is össze kellene boronálnia, ez azonban egyáltalán nem egyszerű, hol Kristóf gerjed rá Mariettára, hol Gyöngyi Borira, sőt Magnus Bernátra, aki közben kutyává változott (lement kutyába)…

De mindezek előtt még váratlanul látjuk Apollonia interjúját az Euro-Heroes Propaganda Show-ban a Marsallal, 56 hősével (Gálvölgyi János egészen kiváló). Stefánka László, akit élve temettek el (miután leöntötték kénsavval), rutinosan hazudik most is: „…tizennégy éves koromig folyékonyan beszéltem angolul, franciául, németül, spanyolul és hát kényszerűségből oroszul, de, mint talán az köztudott, 1956-ban belefúródott egy repesz a koponyámba, ami szétroncsolta a nyelvtudásért felelős idegpályákat, és azóta, sajnos, csak magyarul tudok. Itt fúródott be a repesz egyébként. Most konkrétan az agyamban turkálok, de van egy nagyon csúnya nyaksebem is.” Talán ő az egyetlen, aki hiszi is, amit mond… Csak aztán lelepleződik (a leleplezés lehetősége Apollonia ajándéka a férjének). Pintér Béla itt megengedi magának a pátoszt is: „Meg ne próbáld még egyszer a szádra venni azt a szent szót, hogy forradalom! Ezért a szóért már nagyon sok ember adta valóban az életét ebben az országban…” Ellenpontként, igen helyesen, meg is szólal Sickratman Hülye magyarokja: „Puskás Ferenc, Rubik Ernő, Jézus Krisztus, Attila, / tokaji aszú, Fábri Zoltán, Kodály Zoltán, paprika…”

Magnus-Oberon (és Woland) ebben a jelenetben igazságot tesz. De miért kell néhány jelenettel később meztelenül, műfallosszal rávetnie magát egy bernáthegyire? Ez már az általam kedvelt pintéri túlhabzás túlhabzása… Igaz, enyhe túlhabzás az is, hogy egyszerre lát álmot „A kormányváltást akaró, / S néhány méterre tőle / Egy holokauszttagadó.” Hogy én is egy költőt idézzek: „Multunk mind össze van torlódva”. Na ja, mert gátlástalanul torlasztják, aminek következtében jelenünk is mind össze van torlódva…

A végén persze, a Szentivánéji álomhoz hasonlóan, minden rendbe jön. Meglehet, álmot láttunk mi is, talán Bori álmát, aki a pszichiátrián relaxenacinatinoll helyett hiszterotomint kapott dr. Varjú B. Károlytól, az ettől persze még kiváló szakembertől. Vagy más álmát, esetleg egy nagy közös rémálmot. amiből nem tudunk felébredni. Csak az a baj, hogy ha minden rendbe jön, akkor semmi se jön rendbe, hisz az nem rendbejövés, hogy a Pécselyi-medence és így az egész Balaton-felvidék Kriszéké lesz, a Marsall – és hát Marietta is, ez az igazi nagy baj – zavartalanul hazudik tovább, mi meg maradunk az Újpesti Rendezvénytérben… Ez az igazi rémálom.

A Herr Puchként belépő Frau Puch mindenesetre Kosztolányitól is idéz, a Hajnali részegségből. Azt a részt, amely szerint „minden lakás olyan, akár a ketrec”, talán még a Pasa parkban is. Ami „tiszta, fényes nagyszerűség”, az az ég felettünk. Nem muszáj ilyen rettentő messze lenni tőle.

D. MAGYARI IMRE