Blaskó Bence kiállítása – Bethlen téri Színház

Tisztelt Vendégeink, Barátaink, Kedves Megjelentek!

Szeretném pár mondattal és gondolattal bemutatni önöknek, nektek azt a fiatalembert, aki a kiállított képeket megfestette, megalkotta, Bencét, az öcsémet. Saját megfogalmazása szerint ő egy „egészséges” autista.

Ezt a jelzőt, titulust, stigmát nagyon nehéz érintettként kimondani és nyíltan, plénum előtt felvállalni. Az olyan különös kiválasztottakat jelöli, akik egy belső, magányos világot teremtve másképp, furcsa titokkal megáldva élik az életüket, hozzánk képest elképzelhetetlenül tisztán és ártatlanul.

Hogy pontosan mi is az autizmus, a mai napig szakemberek milliói értelmezik, vizsgálják, kutatják, és egyelőre sajnos még nem létezik egzakt válasz rá. Azt viszont pontosan felmérem és tudom, hogy mit jelent együtt élni egy naiv, kiszolgáltatott, az élet komplikált feladatainak megfelelni csak a saját eszközeivel képes lélekkel, egy szeretetre vágyó, szeretetet sugárzó fiatalemberrel, aki festményekben, grafikákban szeretné elmondani, amit szavakba nem tud önteni. Megmutatni magát, azt a bonyolult belső világot, amelyben ő a mindennapjait éli, megéli.

Még kisfiú korában egyszer azt kérdezte Bence az édesanyjától, hogy: „Mama, miért nem jön ki a számon az, ami a fejemben van?”

Vajon mi lehet ez a furcsa, felfoghatatlan genetikai különbözőség?

Tóth Árpád írja:

„Sejt sejtnek adja,

Óh jajj, ki tudja,

Hány bús ükapám

Testében élt már ez az idegen világ?”

Igen, egy számunkra idegen világ megértéséről és tolerálásáról nap mint nap, a létezéshez való segítségnyújtásról van szó a mi életünkben.

Akik az életünk felett és annak kuszaságában önrendelkezéssel bírunk, akik képesek vagyunk önérdekeket képviselni, bele sem tudunk olykor gondolni, mit jelenthet kiállni önmagunkért, és ennek milyen súlya van! Megtalálni, rátalálni annak a módjára, miképpen is vagyunk képesek kifejezni önmagunkat a világ felé. A művészettel való foglalkozás ezt az utat segíti. Sokan ezért választjuk ezt az önkifejezési formát, mert rátalálunk egy a belső vízióinkat kifejező formára. És a művészet gyógyír az ilyen helyzetekben, kiélni a félelmeket, kezelni a szorongásokat, elmélyülni valami megnyugtatóban. Az egész családom művészettel foglalkozik. Mindenki számára menekülési útvonal, hogy jól legyen, önmaga számára teljes életet élhessen.

Bence képeit elnézegetve majd ne keressünk valós, hiteles ábrázolást, inkább az elrugaszkodást a megszokottól, a színek bátor, olykor különös használatát, a kevésbé tudatos, inkább ösztönös térkitöltést, a karakterek merész felmutatását. Bence mindenben az ő saját valóját mutatja meg. A portrék modelljeinek természetjegyei szinte visszaköszönnek ezeken az alkotásokon. A bátor színhasználattal, vagány megoldások alkalmazásával jellemzi a képeken látható embereket. S az a felszabadultság is látszik a képein, ami az életben nem a sajátja. Oldódik benne munka közben az a lelki görcs, ami akadályozza őt a társadalmi eligazodásban, elbizonytalanítja az emberi kapcsolatteremtésben.

(fotó: Józsa Ágnes)

Nem lehet elégszer megköszönni azoknak a szakembereknek a segítségét, akik felismerve Bence képességeit, tehetségét, segítik őt a művészeten keresztüli kibontakozásban, a fejlődésben, ellavírozni az élet dolgai között. És nem lehet elégszer megköszönni a szüleinknek sem, hogy soha nem engedték el a kezünket, sem Bencéét, sem az enyémet, és mindig, mindenben támogattak minket. Biztonságos környezet megteremtése nélkül Bence valószínűleg elkallódott volna, vagy egészen más irányt vesz az élete. De a közege szerencsére mindig védelmezte és segítette őt abban, hogy ma az lehessen, aki. Hogy egy remek, a művészetén keresztül egyéni hangot képviselni tudó fiatalemberré válhasson.

A Budai Rajziskolában, ahol tanulmányait évek óta folytatja, két művésztanára így nyilatkozik Bencéről:

„Az ő látásában azonnal átalakul, átlényegül, jelentős változásokon esik át a látott, az ábrázolt. Ugyanakkor a látvány lényege, a modell karaktere, a mozdulat kifejezése megszületik, s a sűrítmény esszenciáival jelenik meg a munkákon. Zártság és megnyílás drámája feszül e művekben. Intenzív jelenlét sugárzik át az élesen megvont határokon.” (Lelkes A. Gergely festőművész)

„Hamar rá kellett jönnöm, hogy nála a klasszikus tanítás nem működik, hiába mondom, hogy húzza máshova azt a vonalat, valahogy a végére az a vonal visszakerül az eredeti helyére. Olyan, mintha szándékosan el lenne torzítva a világ, amit alkot, de ebbe mi nem tudunk beleszólni, és rájöttem, hogy nem is kell, mert úgy lesz jó, ahogy ő látja. Izgalmas, karakteres, erőteljes világot alkot, amiben a színeknek óriási szerepe van. Bence fetményeiben egyfajta korlát nélküli léttel szembesülhetünk, amiben a formák és a színek önkényesen vannak jelen, miként egy kisgyermeknél. Aki később komolyan szeretne festészettel foglalkozni, annak ehhez a gyermeki látásmódhoz kell újra visszatalálnia, ami Bencéből ösztönösen jön.” (Füzes Gergely festőművész)

Bence affinitása a művészetekhez és vele-született rátermettsége a képzőművé-szetben nyilvánult meg a leghatározottabban. Elég korán érezni lehetett, hogy ez valamiképpen jobban foglalkoztatja, elmélyültebben tevékenykedik ebben. (Némiképp azt is érzem, hogy szerencsésen örökölhetett valamit nagyapánk festőművész génjeiből, én legalábbis érzek, tapasztalok áthallásokat, összecsengéseket közöttük. Még ha nagyapánk sajnos már nem él is, de régi festményeit nézegetve merem sejteni, hogy lehet valamiféle öröklődés. Nagy fájdalmam, hogy nem ismerhették egymást, biztosan remek párost alkottak volna!) Az autistáknál – bár mind külön egyéniségek, ahány, annyiféle eset – elég bonyolult megtalálni az önmaguktól, egy belső vágyból választott elfoglaltságot. Bencénél talán ez az egyetlen olyan aktivitás, ami nem nógatásra, hanem egy belső vezérelv szerint működik. A művészet fejlesztő és gyógyító erején keresztül nemcsak a kézügyessége, vizuális látásmódja, de gondolkodásmódja, kombinatív készsége is nagymértékben fejlődött. De én mindig is azt szerettem Bencében, ami az egyik Peer Gynt-i monológban elhangzik – persze átvitt értelmű jelentéssel olvasva: „Ártatlan az állat. Mily hűségesen követi a Teremtő rendelését, megtartja jellegét, a viselkedését. Küzdhet, játszhat: maga, más sohasem, maga, s első percétől csak ilyen, s magának elég ő, így; egyedül.” 

Természetesen ezzel az idézettel az öcsém önzetlenségét, a naiv létezését, a  tisztaságát és az ártatlanságát akarom kiemelni. És hogy sokszor érezheti magát egyedül, mert a kommunikációs csatornái korlátozottak, a képein keresztül talán sokkal jobban megérteti magát a világgal, mint a verbális eszközeinek felhasználásával.  

S a lélek! - ami gondol, és akar,

Ohajt, és képzel, búsong, és örűl;

Ez a világok alkotója bennem,

S rontója annak, amit alkotott;

A lélek! ami emberré teszen,

Azt mondom annak, s még nem ösmerem.”

Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeményéből vettem ezt az idézetet, a Tudós szavait.

Nem ismerjük, nem tudjuk, miért járja meg a lelkünket az a sok-sok minden, hát még ha ez a lélek különösebb az úgymond egészségesnél, az átlagosnál.

Bence képei erről a furcsa, egyedülvaló lélekről, erről a belső világról hoznak híreket és keresnek kapcsolatot a nézőkkel, mert alkotójuk e képekkel szeretne közölni valamit önmagáról, arról a csodálni való belső magányról, ami így csak benne létezik. Ablakok ezek a képek, melyekből fény árad ránk is, akik nézzük. Hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Bence és a hozzá hasonló lelkek tanítanak minket is a változásra, a türelemre, a megértésre, az elfogadás fontosságára. Arra, hogy szeretettel, odafigyeléssel akár hegyeket is képesek vagyunk mozgatni. Bencét olyannak kell elfogadni, amilyen, és rácsodálkozni, nem azt kérdezni, hogy miért ilyen… Felnézni rá, akár irigykedve, hogy mennyire bátran éli meg az ösztöneit, vállalja fel az érzéseit, nem valami elvárásnak eleget téve.

És egy kis családi humoreszk a beszédem végére:

Pár évvel ezelőtt családostul elmentük a Nemzeti Galériába egy időszakos Picasso-kiállításra. Bence mindig akkurátusan végigolvassa a kiírásokat, én meg egzecírozom, hogy inkább a képekkel töltse az időt, mint hogy azt olvassa, amit a neten is pótolhat. De ekkor figyelmes lett egy különös feliratra: Pablo Picassónak, a nagy spanyol festőnek csak anyai ágon Picasso a neve, édesapját José Ruiz Blascónak hívják.

A képek megtekintésekor erre a különlegességre is gondolhatnak. Nézzék olyan szeretettel ezeket a képeket, mint amilyen szeretettel Blaskó Bence elhozta őket önöknek.

Blaskó Borbála