Kevin Del Aguila – George Noriega – Joel Someillan: Madagaszkár – Pesti Magyar Színház

Nem vagyok kétségbe esve. Rájöttem tudniillik, hogy ha úgy teszek, mintha nem értenék magyarul, kikapcsolom az agyam, begombolom a lelkem, akkor rövid idő múltán engem is elkap az a zsibbadó bambulás, ami a zsöllyékben mellettem ülőket már előbb magáévá tette. Tuc - tuc - tuc - tuc! Habzik a levegő az erősítőktől, színes foltok mászkálnak jobbra-balra a szemem előtt, hol csak vetítve, hol a keményen dolgozó emberi testekre erősített textíliák és a viselésükhöz hibátlan erőnlétet kívánó óriásbáb-alkatrészek révén. Akarom vagy sem, nézőként részévé válok egyfajta kollektív retardáció ringató élményének, mégpedig egyetlen jól kiválasztott zeneszámnak köszönhetően.

1993-ban, Erick Morillo (1971‒2020) közreműködésének köszönhetően született meg a később világszámmá lett I Like to Move it című dal, amit a sikeres lemezlovas és producer hamarosan Reel to Real álnéven adott közre, a trinidadi rapper, The Mad Stuntman, vagyis Mark Quashie „ragga” énekével. Tájékozatlanságomat enyhítendő utánanéztem e fogalomnak, s így már tudom, hogy ez a bizonyos „raggamuffin” zenei irányzat a dancehall és a reggae zene egyik alműfaja. Morillo korai halálában egyébként, mint a lapok írták, a kokain és egyebek mellett a Covid 19 is szerepet játszott, szerzeményei azonban – s különösen a később a Madagaszkár című animációs filmsorozat fő slágerévé is lett „Riszálom úgyis, úgyis” kezdetű szám – minket is túl fognak élni.

Méretes táblázatokban tartják nyil-ván e dal világszerte elnyert díjait, fel-dolgozásait, reklámokban és filmekben való megjelenéseit, de minket ebből a „Madagaszkár franchaise” ügye érdekel leginkább. Minden egy 2005-ben bemu-tatott, 3D-s számítógépes animációs kalandfilmmel kezdődött. Ezt a sokszerzős filmet 2005. május 27-én mutatták be az Amerikai Egyesült Államokban, és rá két hétre már az itthoni mozik közönsége is láthatta, Speier Dávid hallatlanul könnyed és szellemes magyar szövegével, benne a bölcsődéken, családokon, óvodákon átsöprő „riszáló” szertartás dalával, Julien királynak, a madagaszkári lemurok – vagyis gyűrűsfarkú makik – lezser uralkodói énekével. Olvasom, hogy a családi fogyasztásra szánt mű slágerének szövege az eredeti, erősen erotikus tartalomhoz viszonyítva sokat szelídült. (Tanúja viszont inkább annak vagyok, hogy a hallgatóság idomult a felnőttes tartalomhoz: a Magyar Színház gyerekközönsége szinte derűsen darálja, hogy „ha kiteszed a cicidet az fantasztisch!”) A felnőttek semmiképp sem maradnak poénok nélkül, az alkotók, alighanem leginkább önmagukat szórakoztatva, számtalan filmes utalást rejtettek el a beszólásokban, amiket vesznek is Az oroszlánkirály, A majmok bolygója, meg például a Shrek hajdani nézői.

A három nagyobb film – a Madagaszkár, a Madagaszkár 2. és a Madagaszkár pingvinjei – mellé, számtalan mozgóképes variáció és rengeteg videójáték született, sőt, 2011-ben Madagascar Live címmel megjelent az első színpadi adaptáció, majd 2018-ban megszületett a Madagascar: the Musical. Ennek Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs által készített magyar változatát mutatta be 2021 őszén, s játssza azóta is a kaposvári Csiky Gergely Színház, s ezt a szövegváltozatot használja most a Pesti Magyar Színház Gémes Antos által rendezett és Vincze Balázs rendezői-koreográfusi energiáival dúsított jelen produkciója.

(fotó: Juhász Éva)

Mivel családunk gyerekei épp elhagyták már az erre legalkalmasabb nézői kort, én kimaradtam e nagy népszerűségű filmek élvezetéből. Nem ismertem a szereplőket, nem ismertem a sztorit, így – be kell ezt valljam – erősen figyeltem, hogy mi is történik éppen. Talán a kétrendezős felállásnak és az olyannyira szükséges szakmai „külső szem”, vagyis a dramaturg hiányának következménye, hogy a hatalmas szereplőgárdát foglalkoztató jeleneteken belül ugyan tökéletes a forgalmi rend, maguk a jelenetek azonban mintha töredezetten, nehézkesen illeszkednének egymáshoz, néminemű nézői tájékozódási zavart okozva. Egy idő után, persze, úgyis minden összeriszálódik, s kiderül, kik, hol, mit csinálnak éppen.

A mostani színházi premier után megnéztem az alapfilmet, s azt kellett megállapítanom, hogy ami előadás közben rettentő módon zavart – a szorgalmazott és mégis motívumhiányos prolibeszéd, a folytonos cimbikézés és társai –, annak a film szövegében nyoma sincsen. Az előadás Kovács Yvett Alida által tervezett díszletelemei, jelmezei, bábos megoldásai viszont mutatósak és emlékezetesek. Ez a dús látványvilág – Madarász János világítási ötleteivel életre keltve – épp úgy elismerést érdemel, mint a Szemenyei János zenei vezetésével fölhangzó (bár néha bizony fájdalmasan hangos) zene. Ritkaság, hogy egy színházi előadásnak 2022-ben, itt, mifelénk, ne legyen szegényszaga. S ebben a produkcióban láthatóan van pénz.

Pavletits Béla, Pásztor Ádám és Soltész Bözse (fotó: Juhász Éva)

A kettős szereposztás színészei is teljes odaadással dolgoznak. Hanem hogy tulajdonképpen miről van szó, az a film megtekintése után is szédítő bizonytalanságban tart engem. A félvállról odavetett szerzői információk végül is kilövik az űrbe a történetet, minden megbocsátható és lelegyinthető, az is, hogy senki sem fog itt majd boldog véget érni, ha igaz, amit az elejtett szavakból megtudunk. Semmi nem számít. Van ilyen, persze, s ez is elfogadható, ha tudomásul vesszük a kreált, nonszensz alaphelyzetet, mint például ahogy a Micimackó növényevői a Tigrissel lakoznak együtt, hihetetlen szintű erkölcsiséggel. Hiszen ők játékállatok, nem állatkertben őrzött élőlények. De élő állatok esetén azt dicsőíteni lelkendezve, hogy a barátság felülírja a táplálkozási rendet, finoman szólva is félrevezető. S hogy a lelkendező kritikák etikai fejlődésünket elősegítő mozzanatok kiemelésével még igazolni is próbálják ennek felemelő és világjobbító mondanivalóját, az zavart köhögésre készteti az embert. Nézzük akkor a hozzávetőleges cselekményt:

New York soklátogatójú állatkertjében vagyunk, melynek Alex, az oroszlán (Pavletits Béla/Szurcsik Ádám) az elké-nyeztetett sztárja. Barátja, Marty, a zebra (Pásztor Ádám/Murvai Márton) már izgágább lélek, aki miután neszét veszi, hogy a – rövid, fehér ingecskéjük miatt sajnos inkább keselyüknek vagy valamiféle marabu-különítménynek látszó – nyughatatlan pingvinek a Kapitány (Fillár István /Tóth Marcell e.h.) vezetésével szökni készülnek, maga is megkívánja a szabadságot, s kereket is old. Óriási ramazuri lesz az akcióból, mert nemcsak Alex, de Glória, az anyáskodó víziló (Soltész Bözse/Bede Fazekas Anna) és még a hipochondriáját legyőző zsiráf, Melman (Kosznovszky Márton/Kocsis Gábor) is utána ered. Az állatvédők, azzal a szent meggyőződéssel, hogy szegény fogva tartott állatok szülőföldjükre vágynak, befogják és Afrikába próbálják szállíttatni őket. Ám ismeretlen helyre, mint később megtudják, Madagaszkár különös szigetére veti őket a sors, ahol immár nincs szállodai kiszolgálásban részük, mint volt annak előtte az állatkertben. Mindenki azt eszik, amit talál.

Meglehetősen beteg pillanat okoz izgalmat mindenkinek, s nincs egészséges felnőtt, aki ne borzongna bele ebbe a kétértelmű, viszolyogtató pillanatba: Alex tudniillik megkívánja csíkos tomporú barátját, Martyt, a zsiráfot. S be is próbálkozik nála egy szelíd harapással, majd szörnyű elvonási tüneteket él át, mindenféle „sztékekről” álmodozva. Ha mindez nem volna elég probléma, a „nyámnyila” jöttmentek találkoznak a sziget őslakóival, a korszerű diplomáciai érzékkel megáldott, folyton bulizni vágyó, tág lelkiismeretű Julien királlyal (Szatmári Attila/Barsi Márton), aki lemur alattvalóival együtt a sziget másik részén élő ellenségtől, a „fosszák” népétől retteg. Lőn összecsapás, hadi jelenet, majd végül Alex, diétára kényszerülve, megtanul halat (!) enni, s a négy barát hajóra száll, hogy visszatérjen New York közepébe. Ekkor már mindenki azt hiszi, minden rendben, csak az előkerült pingvinek tudják a sötét igazságot az üzemanyaghiányról.

Örülök, hogy a riszáló Julien király szerepében éppen Barsi Mártont láttam, akire még zalaegerszegi színész korából emlékszem, ahol ő egy Madák Zsuzsa által rendezett, egészen kiváló, Rómeó és Júlia témájú, okos és érzékeny tantermi játék főszereplője volt. Erőteljes jelenléte az itteni produkciók során is feltűnt már, de eddig nem sejtettem, amit ma már tisztán látni, hogy a jövendő egy nagyon szerethető, snájdig táncoskomikust is tartogat nekünk a személyében.

Nem mondom, hogy teljes mértékben élvezhetetlen ez a nagyon sok munkával létrehozott produkció. Ha nem magyarul beszélnének, még azt is elképzelhetnénk, hogy valami épeszű cselekmény kavarog odafönn a színpadon. Ha viszont az ember agya időben elkapcsol, s törli minden ismert elvárás minden létező fokozatát, a végén valami alapszintű közösségi élményben lesz része. Meglepődve vehetjük észre, hogy ez a többször visszatérő „Riszálom, úgyis, úgyis” kezdetű betétdal épp olyan heves transzállapotba hozza a közönséget, mint az az ismert gyerekdal, amit valaha magunk is lihegtünk: „Ugráljunk, mint a verebek! Rajta gyerekek!” S hogy miért ugráljunk? Hát – csak.

Gabnai Katalin