Sok mindent tud az az óriási karfiol, amelyet Ambrus Mária odaálmodott az Örkény Színház színpadának közepére. Allegorikus jelentése nyilvánvaló, ám – hála az ötletes szcenikának – rögvest több értelmet is kap. A karfiolt ugyanis meg lehet mászni, lehet rajta gőgösen trónolni, ahogy a trösztvezérek csinálják kezdetben, s lehet szinte szerelmesen odakuporodni hozzá, miként a meghallgatására váró Arturo Ui teszi. Ráadásul az óriásnövény forog, lát mindent és mindenkit, kikerülni nemigen lehet. Néha pedig kettéválik, teteje felemelkedik, s ilyenkor önálló kis birodalommá alakul. Legfeljebb rázárul az emberre. Mint szegény Dogsborough-ra, aki pedig boldog mosollyal állapítja meg: „Benne vagyok.” No igen, benne lenni, menthetetlenül – alighanem erről szól minden.
Amúgy pedig a karfiol mint látványelem centruma annak az ironikusan szürreális mesevilágnak, amelyet Benedek Mari invenciózus jelmezei kirajzolnak. Csupa színes zöldség, virág, állat: a trösztvezérek karfiolszoknyát viselnek, Ui rózsaszoknyát, Betty Dullfeet tulipánszoknyát hord, míg Dogsborough és fia fején a sündisznó tüskés taraja tűnik fel. Csupa jóságosnak, viccesnek látszó szörnyeteg, csak a szabadulást hozó pozitív hős maradt ki a meséből. A szereplők álarcukat csak pillanatokra vetik le, s ilyenkor újabb maszkokat aggatnak magukra. Zsótér több kézenfekvő, de szellemes ötlettel hangsúlyozza ennek jelentőségét – a legfrappánsabb talán az, amikor a trösztvezéreket alakító színészek játsszák a bíróság tagjait; azt a cseppet sem hamis látszatot keltve, hogy a karfiolosok gyakorlatilag a saját ügyükben ítélkeznek. Ugyanakkor e mesevilágnak több eleme igen erősen asszociáltat a materiális világra: maga a karfiol például igen erősen emlékeztet az emberi agyra, így aztán joggal kerülhet a szereplők fejére is.
A karfiol további haszna, hogy természetessé teszi a szövegközpontú előadás szükségszerű statikusságát. Mivel csaknem betölti a kicsiny színpadot, fickándozni aligha lehetne körülötte. Így kézenfekvő a redukció, miként a kifejező, precíz szövegmondás dominanciája is. A rendező meglehetős hűséggel követi az Ungár Júlia által újrafordított, frappánsnak, mainak, metszően okosnak ható szöveget. A hangsúlyok áthelyezését nem annyira a húzások, átcsoportosítások, mint inkább a szerepösszevonások, illetve az egyes szituációk párhuzamainak, ellentéteinek kiépítése teremti meg. Az előadás természetesen figyelmen kívül hagyja a történelmi párhuzamot; nem is próbálja jelezni az egyes helyzetek, figurák és a harmincas évek meghatározó eseményeinek, alakjainak megfeleltethetőségét. Ehelyett a mára koncentrál. Elsősorban nem a szövegbetoldásokkal (mint például a „meghódítandó” magyar városok emlegetésével), hanem a történet finomhangolásával, az egyes szerepek kortársivá transzponálásával. Merthogy e mesei szörnyetegekben nincs semmi démoni; közülünk való, hétköznapi embereknek tűnnek – legfeljebb egyre többször cselekszenek túlontúl racionálisan, érzelemmentesen. A joviális gazdasági-politikai elit termeli ki a „vezért”, aki gyorsan átveszi a hatalmat. Szinte észre sem vesszük, ahogy az áldozatok hullanak, s ha mégis, könnycseppet nemigen ejtünk értük.
Ebben a megközelítésben teljesen érthető, hogy Arturo Ui szerepét színésznő játssza. Behízelgő, de őszintének ható mosoly, félénk tekintet, kislányos kedvesség jellemzi eleinte a figurát. Feminin vonásai később is megmaradnak, csak éppen a bájt, a csábítást a szeszély, a hisztéria váltja fel. Ui nem válik intellektuálisabb alakká a megírtnál; csupán ösztönös tehetsége kap zsigeri – ha úgy tetszik: biológiai – megerősítést. A nyűgös, befolyásolható, életről-halálról szinte véletlenszerűen döntő gengsztervezért éppúgy intuíciói vezérlik, mint a gátlástalanul hatalomra törő ifjúi énjét. Kerekes Éva pedig rengeteg színből merítve, roppant tudatosan építi fel a szerepet. A riadtan pislogó, bájos affektától fokozatosan jut el az életveszélyes, társait is elpusztító, telhetetlen ragadozóig. Minden változásra, fordulatra, továbblépésre talál eredeti színt, így nem válik monotonná, egysíkúvá az alakítás. S pontosan érezteti azt is, hogy a gengszter bukását nyilvánvalóan az okozza majd, ami csúcsragadozóvá tehette. Az erőteljes, gazdag, a játék egészét uralni képes alakítás mellett többnyire pontosan kidolgozott szerepformálásokat láthatunk. A karfioltrösztös hiénákat szikár, metsző humorral adja Für Anikó, Dömötör András és Takács Nóra Diána. Csuja Imre igen erőteljesen rajzolja meg a tisztességben megőszült, s e tisztességet pillanatok alatt eljátszó, a döntő pillanatban könnyűnek találtató Dogsborough alakját. A még pislákoló tisztesség gyengeségét, életképtelenségét számos variációban mutatja meg Ui rendre alulmaradó ellenlábasainak alakjában Debreczeny Csaba. A hasonlóképp sok szerepet játszó Barabás Richárd e.h. alakváltozatai közül az apját szinte árnyékként, annak klónjaként követő ifj. Dogsborough-é a legemlékezetesebb. Szandtner Anna Betty Dullfeetként érzékletesen mutatja, ahogy az inkább konvencionális, mintsem belülről fakadó tisztesség magától értetődő természetességgel fordul pragmatikus árulásba. Polgár Csaba és Máthé Zsolt lendületesen karikírozzák a kedvtelve gyilkoló keretlegényeket, míg Ötvös András a torz érzelmek zavaradottságát is a figurába keverve már-már lírai árnyalatokkal gazdagítja Ernesto Roma alakját.
A színészi alakítások ereje, a vizuális ötletek, az egész játékot átható irónia nagyban oldja a szöveg eredendő didaxisát és a játékmód kényszerű statikusságát. Pontosabban a maga javára fordítja: úgy és annyiban didaktikus, hogy a szöveg állításait sallangmentesen a mára fordíthassa, miközben azért mindvégig szórakoztató tud maradni. S ha egyik-másik jelenet kicsit hosszabbnak érződik is az optimálisnál, valamint a forma és a tartalom pontosan kiporciózott egyensúlya meg-megbillen is kicsit, mondandóját pontosan kinyilvánító, markáns, szellemes előadás jött létre, amely véget érhetne az antihős teljes térhódítását prognosztizáló, vérfagyasztó(an fekete) humorú képpel is. Ám a záró jelenetben Kerekes Éva átalakul Arturo Ui áldozatává, aki véresen mászik le a szétlőtt járműről, s kétségbeesetten kiált a világba. Nem elég erőteljes ez a zárlat, esztétikai értelemben nem váltja ki a röviddel előtte elhangzó monológot, mégis érthető, hogy – egyfajta morális állásfoglalásként, mementóként – ide került. Mert Arturo Uit és társait tényleg jó lenne megállítani.
URBÁN BALÁZS
