Az angolszász hegemónia mellett sincs szégyenkeznivalója a bécsi musicaliskolának – köszönhető ez mindenekelőtt a Lévay–Kunze sikerpárosnak, akik fülbemászó slágereik mellé rendre némi szellemiséget is csempésznek könnyed zenés darabjaik anyagába. Legnagyobb hazai sikerük eddig az Elisabeth volt, s ha a női nevek címként való alkalmazása jó ómennek bizonyul számukra, akkor most is bizakodóak lehetnek a Budapesti Operettszínházban a Tavaszi Fesztivállal közösen bemutatott Rebecca jövőjét illetően.
Sylvester Lévay zeneszerző és Michael Kunze szövegíró darabja musicalektől némileg szokatlan módon egy pszichológiai megfigyelésekkel teli krimi alapján készült. Daphne du Maurier azonos című, de nálunk A Manderley-ház asszonya címen megjelent világhírű regényét a szerző maga is átdolgozta színdarabbá, és született belőle forgatókönyv is Hitchcock Oscar-díjas thrillerjéhez, most azonban Kunze ismét újabb verziót állított össze. A történetszövésben drámai érzékkel sűrít és vezet, de túl hirtelen expozícióval indít. A felütés szerencsétlenül rántja össze a cselekményt megalapozó momentumokat, a darab lényegi része ugyanis majd a Manderley-házban történik, ahol az új Mrs. de Winter megküzd az előző, vízbe fúlt Mrs. de Winter még élő szellemiségével, miközben szerelmével átsegíti „bűnös” férjét is a törvényszéki fenyegetésen. Csakhogy az előzmények, például a Winter pár szerelmének megszületése annyira hirtelenül megszabdalt snittekben történik Kunze librettójában, hogy az előadásban szerencsétlen félmegoldásokat eredményeznek. Az új asszony Monte-Carlóban éppen hogy tudomást szerez Mr. de Winterről, aki máris feltűnik, és hipp-hopp egymásba is szeretnek, mert amikor a férfi a szín hátsó részén belép a szálló halljába, az elöl álló lány mintegy varázsütésre hátranéz, hogy a két szempár egymásba fonódhasson. Ezt követően egy rövid és sejtelmes vízparti séta után már a templomból lépnek elő, ujjukon gyűrűvel, amit széles gesztusokkal hangsúlyoznak a nézőtér felé is, hogy az aktus mindenki számára kétségtelen legyen. A sietség indokolt, hisz az eredeti regényben is gyorsan születik a kapcsolat, de mindez már inkább tűnik dramaturgiai kapkodásnak, ami így elhalványítja azt a mély szerelmet, melynek segítségével a Winter házaspár megvédi a maga igazságát a jog igazságával szemben, s a hiányos megalapozottság miatt megdöccen, kurtává válik a végkifejlet is. Azért is kár e fogyatékosságért, mert alig bő negyedóra mindez (amit egyedül Szulák Andrea játéka ment meg az ásítozástól), és utána már zökkenők nélkül vibrál a feszültség, a Manderley-ház izgalmai kellő adagolásban elegyednek a zenével. Az énekes-színészek egyébként is remek formában teljesítenek, ezúttal igazi színészi feladatokat is kapnak.
Mrs. Van Hopper bőrébe bújva Szulák Andrea nemcsak sikeresen feledteti a dramaturgiai elhamarkodottságot, hanem igazi dívaként lehengerlő énekhanggal, vérbő humorral, játékos lendülettel és hatalmas energiával alakítja karakterszerepét. Robbant Polyák Lilla is, aki a romlott és ellenszenves, „halálfejű” házvezetőnőként, Mrs. Danversként a darab legdinamikusabb dalaiban vágyódik az elhunyt Rebecca után. Elfojtott szenvedélye szinte kitör a torkán, míg máskor hűvös gőggel próbálja megtörni a kedves új Mrs. de Wintert. Az új asszonyt Szinetár Dóra kétbalkezes fruskából indítja, majd egyre izgalmasabb asszonnyá erősíti, miután az úgy dönt, hogy bűnös férje „igaza” mellé áll. Az átalakulás szépen, fokozatosan megy végbe előttünk, de az igazi meglepetés az, hogy Szinetár Dórának már a szenvedélyes nő, a szerelmes feleség, az érett asszony karaktere áll jól, immár ezekben a figurákban mozog teljes biztonsággal, ezekben tud kiteljesedni; a leányzó szerepköröket végérvényesen kinőtte. Polyák Lilla Mrs. Danverse és Szinetár Dóra Mrs. de Wintere azért is nagyszerű, mert egyenrangú ellenfelei egymásnak, izgalmassá válik minden dal, amelyben összecsapnak, és próbálnak a másik fölé kerekedni. A másik érdekességet Bereczki Zoltán szolgáltatja Maxim de Winterként. Csak gratulálhatunk a rendezőnek, hogy Bereczkit végre valaki ismét kimozdítja a „jópofa” skatulyájából, mert most lehet igazán látni, micsoda drámai erő és színek rejtőznek benne a komikusi véna mellett. A csónakház előtti epizód, amikor Mr. de Winter feltárja új felesége előtt, mi is történt Rebecca és közte a hajdani sötét éjszakán, egy minden részletében érzékenyen kidolgozott lélektani etűd, zaklatott drámai monológ dalban elbeszélve.
Béres Attila rendező nemcsak a szereplők belső lelki motívumait igyekszik előbányászni, hanem a sötét indulatok thrillerbe illő világát is megvalósítja a színpadi látványban. Horesnyi Balázs díszlete a charleston korának vidámságát idéző belső terekből egyre inkább valamiféle gótikus, múltbeli titkokat rejtő térformákba fordul, s a világítás is a kezdeti melegségtől egyre vészjóslóbb, gomolygó színpadi füsttel teli kékes homályokba burkolja a hangulatot. A díszlethez hasonlóan Velich Rita jelmezei is a realista öltözékektől mozdulnak el valamiféle stilizáltság felé: Mr. de Winter korfestő szimpla öltönyt visel, felesége konzervatív ruhákban tűnik fel, de a Manderley-ház szolgaseregének ruhái már a dark világot hangsúlyozzák. Egyre borzongatóbb a miliő, amit erősít az a vissza-visszatérő, tüllre vetített imbolygás, amely hol a háborgó tenger hullámait, hol a nyugtalan égbolt száguldozó felhőit, hol pedig a kigyulladt Manderley-ház lobogó lángjait jelképezi. Talán még messzebb lehetett volna merészkedni ebbe az irányba – Béres Attila fel is villant egy groteszk tablót, amin a Winter gyerekek állnak szorongva búskomor apjuk mellett, mintegy megidézve a Manderley-ház lélektani hátterét –, de valójában erre a kalandozásra a zene sem nyújt támpontot. Lévay ugyan átszövi a hangzatokat borongós, feszült és drámai szólamokkal, de soha nem erőlteti túlzottan a sötét és felkavaró tónusokat a dallamos melódiákkal szemben. Így bár időnként borzongató, de alapvetően kellemes marad az élmény.
SZ. DEME LÁSZLÓ
