A külsőségeknek rendezői színházszaguk van. A díszlet, a rendező Gothár Péter terve „szerzői díszlet”: a háttérben emblematikus, szél tépázta, majd levelét vesztő fát formázó térplasztika, a színpadra csukódó két hatalmas fal négy-négy, az adventi kalendárium módjára nyitható ablakra tagolódik, amelyekben időnként miniatúra jellegű képek jelennek meg, tovább pörgetve vagy csak aláfestve a cselekményt; a színpad közepén bévül üres oszlop szökik fel a mélyből, s van felső párja is: mikor a kettő hézagtalanul, minden fényt kizárva összecsukódik, vége a darabnak, elszabadul a káosz. A jelmezek – Izsák Lili munkái – nem egész követhetőn váltogatják a modernt a korhűvel és a kortalannal (modernek természetesen a maguk szolid polgári öltönyében a testőrök, a fogdmegek, a titkosszolgák), s nyelvük van a kellékeknek: Gloster kitépett szemei Regan kesztyűjét díszítik, Cordeliának – vele lenne kerek a világ – alma a kísérője, mely a végén elgurul. Szép, emblematikus képekben áll meg időnként a cselekmény: valóban krónikás miniatúrának tetszik a szűk, ablaknyi tér, amelyben négy kitaszított-kiközösített figurát, Leart, a Bolondot, Kentet és Edgart sodor össze a természeti meg a sorsvihar. (Ebben a képben egyébként a Bodrogi Gyula játszta agg Bolond többször is összecsuklani látszik, úgy kell nógatni az indulásra; ez Gothár szerzői kommentje a shakespeare-i lapszushoz, a Bolond indokolatlan eltűnéséhez.) De igen-igen szép a színpadnak a horizontnál kezdődő fokozatos telítődése gyilkolni érkezett, arctalan katonákkal, és kicsikét Zadek Othellóját idézi Cordeliának a függőágyon átdobott, lógó fejű-lógó lábú holtteste.
Numen adest – rendező van jelen, aki büszkén és energikusan villogtatja névjegyét. Csak a koncepcióval, a gondolati vázzal vannak problémák, és ezzel függ össze, hogy az előadásnak meglehetősen alacsony a feszültségfoka. Sorjáznak a jelenetek, mintha valóban egy krónika képei volnának, de nem ébresztenek várakozást folytatásuk és kifutásuk iránt. A vége felé válik visszatekintve is koherenssé a folyamat: alighanem a rendetlenségről van szó. Ami úgy kezdődik, hogy az alsó oszlopból kinövő Lear a magasból felelőtlenül, hanyagul szétdobálja királyi tőrét, vértjét, köpenyét, az őskáosz martalékává vetett ország, ha úgy akarjuk, sok mindent szuggeráló képével végződik. Míg Shakespeare-nél együtt búcsúzik a nézőtől a három halálra keresett, de csudásan élve maradt derék ember, Alban, Edgar, Kent, s az ország sorsa, úgy tetszik, végre jó kezekbe kerül, itt a trió érdektelenséget jelent be. Alban herceg kiábrándultan, utálkozva elinal a felelősség elől, Kent gróf a mélybe ugrik, s Edgar gróf a bal szélre húzódva, a nézőtérnek háttal veszi szemügyre rezignáltan a pusztulást.
So far so good. Mi hiányzik? Leginkább a szenvedély. Aminek elsősorban a színészi alakításokból kellene sütnie. Gothár nem jól gazdálkodott a tehetségekkel (a tehetség olykori hiányát pedig nem pótolhatja: a statisztéria és némely epizodista eléggé reménytelen). Ha egy rendező Cordeliát, az eszményi shakespeare-i heroinát egy erősen molett, lencsibaba-arcú fiatal színésznőre – történetesen Mészáros Piroskára – osztja, azt vállalnia is kell. Cordeliát valamilyenre kell képzelni, olyanra, hogy másmilyennek el se képzelhessük. Egy semmilyen Cordelia, aki erősen molett és lencsibaba-arcú, kiírja magát a darabból.
És ez vezet el akár magához Learhez is. Ha a címszerepet Kulka Jánosra osztom, akkor egy élete teljében levő, erőtől duzzadó, intellektuális színészt választottam (azaz nem a kaporszakállú, hanem a Scofield-modell szerintit), és tudnom kell, mit akarok vele, tőle. Kulka, a nagy színész Learnek nem nagy. Kivételes intelligenciájából – hozott eszközökből – arra telik, hogy a hatalmaskodásban bemutassa a bujkáló neurózist, majd az arányokat fokozatosan eltolva, a kiirthatatlan erőszakosságot mutassa meg az elhatalmasodó, lassan tébolyba forduló neurózisban. Finom, pointillista munka, de feszültsége, levegője nincs, a rá mért passzivitásból nem tud kitörni, lélektanilag apróz el egy titánt.
Akik a sok jelentéktelen alakításból kiemelkednek, zsebből dolgoznak úgyszintén, az élen Alföldi Róberttel (Cornwall), aki néhány vonással hitelesen skiccel komplett embert. (Alföldi színészként olyan, mint egy önműködő kaleidoszkóp: megrázza magát, és a mozaikdarabok új, frappáns alakzatba rendeződnek.) Rába Rolandtól (Edmund) már nem egy izgalmas intrikust láttunk, ez most langyos. Makranczi Zalán (Edgar) derék fiú. A vipera-nővérek, a reklámipart frissen gyarapító Nagy Mari (Goneril) és Schell Judit (Regan) olyan korrektek, hogy az elmúlt hatvan év bármelyik Lear-előadásában a helyükön volnának. Korrekt s ezúttal nem több Bodrogi Gyula is (Bolond). A vendég Znamenák István helyett a társulat több tagja is, például Szarvas József vonzóbb Kent lehetett volna. Egyik színészkedvencemnek, a másik vendég Gálffi Lászlónak ezúttal annyit köszönhetek, hogy felfedeztem Gloster és Polonius mély rokonságát. (Szándékosan írok Glostert a színlapon lévő Gloucester helyett; nekem atmoszferikusabb, plusz Shakespeare is így írta.) Más nevet inkább nem említenék. Az eddigiekből is kitetszik, hogy az előadást egyetlen jelentős alakítás sem fémjelzi. Talán az idő is kevés lehetett, de a fő gond mégiscsak az, hogy amit Gothár Péter a Lear királyról gondolt, az nem szivárgott át a figurák vérkeringésébe.
A két rész előtt szép hangú énekesnő adja elő Schubert (remélem, tényleg ő) drámaian vibráló, kozmikus borzongású dalát. Ha a szöveget érteni lehetne – talán a szórólapra kéne kinyomtatni –, közelebb kerülnénk az előadás lelkéhez.
SZÁNTÓ JUDIT
