Nem túl hosszú az a polc, ahol a frissebb színházra vonatkozó elegyes munkák sorakoznak. Ahogy nagyon nehéz kiadatni színművet nyomtatásban, úgy a speciális szakirodalom sem talál könnyen utat – noha az elméletnél szélesebb körre (ám nem is a celebbé lettek ön- és újságírói facsarásaira) gondolunk. Dömötör Adrienne szép kiadású kötete valódi beszélgetőkönyv, noha műfajilag szabályos interjúkból áll. (Eredetileg javarészt ezeken a hasábokon, a Criticai Lapokban, valamint a Színház című folyóiratban jelentek meg, és ezt jó látnunk.) Ami színvonalas publikációk egymás mellé rendezgetésénél többé teszi a kötetet – noha egy élvezetes, érdekes, minden összetevőjében igényesen kivitelezett, tíz remek színészt alaposan körüljáró könyv magamagában elegendő –, az az illesztés, az elgondolás koncepciózussága – egyfelől. És van másfelől is: a vállalkozás komolysága, a kérdező hangneme, a teljes pálya mély, alapos ismerete, ugyanakkor a dialógus élénksége. Egy-egy meglepőbb információ hallatán a visszakérdezés, a más irányba fordulás, az előzetes terv feladása része lesz a szövegnek, eloszlatván a mára teljesen megszokott képzetet, miszerint e-mailben elküldött öt kérdésre való válaszfogalmazványt vár vissza a hírlapíró. Külön bónusz, melyet az internetes adatbázisok korában sem lehet alábecsülni, a pontos szereplista. Tanulmányozása sokat segít, hogy felidézhessük, hányféle alakban, milyen topográfiai és szellemi állomásokon keresztül formálódott egy-egy pálya. (Látva a színházak sorjázását mondjuk Kovács Zsoltnál vagy Gazsó Györgynél, külön teljesítménynek tűnik föl, hogy felnőtt emberek mennyit hurcolkodnak városról városra, ekhós szekerek nélkül is, újra és újra felépítve egzisztenciájukat egy többféle tekintetben másik közösségben.)

„Mekkora hiba a jövőre hárítani bizonyos dolgokat, miközben esetleg a jelenre oda sem figyelünk… pedig az időre nem szabad számítani, hiszen nem tudjuk, kinek mennyi adatik még belőle, számítva rá, hogy esetleg már sosem lesz legközelebb…” Ezt az elégikus, mégis felriasztó gondolatsort László Zsoltnak köszönhetjük, aki e nélkül is elég emblematikus alakja az összeállításnak, hiszen pályatársai közül többen említik, hogy a vele való barátság, munkakapcsolat milyen lendítő. Ő adja meg ezzel ennek a kritikusi-szakmai nézői faggatózásnak a tónusát: hogy egy-egy színész mennyire kiszolgáltatott az időnek, az egyszeriségnek és az emlékezet szeszélyeinek. Dömötör az „időszembesítés” módszerével él, amikor kritikusi gyakorlatának tudatos mederbe szorításával megtalálja a dramatikus szálat: második interjút is készít, az elsőt a kilencvenes évek végén vagy az ezredforduló közelében, a rákövetkezőt viszont 5–8 évvel később, 2006 és 2008 között. Van, ahol a véletlen is besegít a kettős szerkezet alakulásába, de a kötet struktúráját még az is szilárdítja. A tragédia is benne van, és éppen ez növeli figyelmeztetővé László Zsolt idézett mondatát: Bertók Lajos már nem érhette meg, hogy interjút adjon másodszor is. Így a 2005-ben lejegyzett beszélgetés különösen becses. Bertók rendkívül közvetlenül, áradó őszinteséggel beszél, szinte érezni benne azt a „szakavatott pácienst”, aki terapeutának is gördülékenyen nyílik meg. Színészetről s emberi esendőségről egyaránt beszél a tapintatos, de konok és következetes kérdezőnek. Ha másféle, nem ilyen kegyetlen módon is, de működik a színházi masinéria még a kötetben: Gálffi László másodszor nem áll kötélnek. Ezt Dömötör példaszerű fegyelemmel fogadja el, és szabatosan kommentálja. Gálffi 2003-ban, ötvenévesen, pont a születésnapja közelében gondosan végigvette pályáját, szakmai fejlődését és ettől való „különfejlődését”, azt, ahogy idáig érve megértette, „nem feltétlenül érdemli meg minden produkció, hogy belehaljon”. A könyv szimmetriája kedvéért 2008-ban nem akart interjúzni, nem volt hozzátennivalója a korábbiakhoz, Dömötör hiába készült újabb – nem érdektelen – témákkal. Mi ez, ha nem a sors keze, egy újabb esély arra, hogy az egész gondos szerkesztettségen a természetesség, józanság és spontaneitás nyomai is megőrződjenek?!

Adott kör, akikre „35 és 60 között simán rá mernek bízni bármely korú figurát” (Gazsó György). Talán ez lehetne az a mágnes, amely ezt a tíz férfiút egy kalap alá vonhatná. Mert ilyesmit nyilván kell keresni, s nem erőltetett, ha találunk. Hozzávetőlegesen 5–10 évnyi életkori differenciával, a középgeneráció szerencsésen tágas horizonttal értelmezett vonulatáról van szó, akiknek nem azonos ütemben hullámzó a karriergörbéje. Ketten közülük rendezőként éppoly eredményesek, mint színészként: Mácsai Pálról és Máté Gáborról van szó, akiknek mára már majdnem egyforma hosszúságú a színészi és a rendezői adatsoruk. Különleges, ahogy az analitikus és kívülről látás képességeivel rendelkezve saját színészi mivoltukat is átvilágítják. Máté engedi magát vezetni, s alakítása színészként – őt idézve – inkább „lebeg aközött, amilyen én vagyok, és amilyen a darabbeli figura”. Rendezőként pedig problematikusabb, kevéssé játszott-kivesézett darabokat szeret, a magyarokat meg különösen, mert „mi értjük, akik itt élünk”, s a színpad és a nézőtér közötti összekacsintások a színjáték legszebb pillanatai közé tartoznak. Mácsai tudja, színészként mennyire behatárolja az alkata, rendezőként viszont akkor flott, ha minden szereplőbe beleképzeli saját magát. Könnyebben lép ki és be – Gazsó például nehezebben. Számtalan olyan motívum van, ami összevetést kínál: ezer alakmását mutatja egyazon probléma a személyiség tükrében. László Zsolt forrongó és emocionális: nem tud nem az lenni, bármit játszik is. És az életben is ugyanilyen, elképeszti az empátia hiánya – mindeközben utál a figyelem középpontjában lenni, önbizalomhiányos és inkább civil. Mind a tízen mondanak meggondolkodtató, eleddig nem ismert motívumokat, saját gyerekkoruk, indíttatásuk történetét avagy korlátait (fogtechnikustól erdőmérnökig, avagy bölcsészettől mesteremberségig mind megbújt a lehetőségek közt). Leginkább közös a diákszínjátszásos kezdés, Debrecenben, a Pinceszínházban, a Nemzeti Stúdióban, amatőrség, kamaszegyüttesek – aztán fordul komolyra. Dömötör elég katonásan végigkérdez indulásokról, meghatározó figurákról, rendezőegyéniségekről, iskolákról, hatásukról, főiskolai módszerekről, pedagógiai példaadásokról, kialakuló viszonyrendszerekről, konkrét alakításokon át a kis és a főszerep problematikájáig. Így több szempontból látjuk többek közt Zsámbékit, Székely Gábort, Kerényi Imrét, Kapás Dezsőt, Ruszt Józsefet, Zsótért, Jelest, Sopsits Árpádot, a Mohácsi testvéreket, nevelőként Bodnár Sándort vagy Horváth Jenőt, Fényes Mártát: az általuk kifejtett hatás hiteles alanyaiként nyilatkoznak e személyiségekről a kérdezettek. Az is nyilvánvalóvá lesz, nem mindenki talál egyértelmű rendezői vezetésre, biztonságra mindenütt. Ezekről többször kapunk inkább diplomatikus és visszafogott kommentárt (például Szervét Tibortól) – és van persze szkepszis is Gálffinál, Varga Zoltánnál; vagy viszonylag kevés a minta Mácsainál. Szociográfiai háttér, a lelki beállítódás, az elődökhöz való viszony, a szerepkör eltervezése-elfogadása: erre Dömötör mindannyiszor rákérdez. Ugyanakkor néhol a kérdéssor túl részletezően szakmaivá válik és nehezebben követhetővé a laikusok számára, viszont kutatások egy részét magára vállalja. Minuciózusan firtatja az egyes szerepek mögöttesét, határozott véleményt formál az egyes előadások minőségéről, s bizony nem hallgatja el, ha gyengével találkozik az összevetések során. Ez azonban új témát is szül: hogyan érezheti magát a színész egy méltatlan, vagy legalábbis véleményével, ízlésével nem egyező színpadi szituációban, s mit tehet, hogy a közösség rossz érzését ne fokozza, ám a rendezővel se ütközzön. Kifejezetten archívumok számára lesz fontos – az adatgyűjtésen túl –, ahogyan Dömötör az egyes új szerepekre koncentrál, az időbeli sorban elfoglalt helyükre kérdez. Munkás, nagy befektetéssel, de látható örömmel való felkészülés után kerül sor ezekre a valóban értékelő-elemező, rengeteg izgalmas aprósággal is örvendeztető folyamatábrák megrajzolására. Dömötör Adrienne empatikus ismerősként, egyszersmind professzionális színházi emlék- és értékőrzőként vesz részt a beszélgetésekben, állításaiban és kérdéseiben sem rejtve véka alá személyes benyomásait.

A legmerészebb és legélvezetesebb, amikor ártatlanul csak egy nap történetéről érdeklődik Dömötör. Gálffi nézi az ablakból a házak tetőit és zenét hallgat, Varga Zoltán fest, László Zsolt a gyerekeivel akar lenni: élet a színház után. Ez is hozzátartozik, hogy este valaki hogy lesz Bánk, Hamlet, Hőgyes Endre professzor, Örkény István-alterego. És a „színesek”: Kovács Lajosból hogyan lesz Zsolt: s miként sodródik fiatalként az országban, mindig tanulásra szomjasan. Kulka János hogy találja ki, hogy futószőnyegen jöjjenek be az Oidipusz szereplői. Gazsó egy jelmez hatása alatt vesz magának is bőrdzsekit, Kulka nem is akart felvételizni stb.

Nemzedék ők: hasonló körben, egyre nyitottabb alkotói szemhatárral, biztonságos, bizalmat sugárzó miliőben szárnyakat kapva, s nem szükségszerűen csak Budapesten. Ilyen módon Dömötör könyve masszív csoport arcélét rajzolja meg – nem válaszolva persze meg a kérdést, miért csak karakteres, formátumos férfiak vannak a kötetben, vegyes vagy esetleg csak nőket megszólaltató könyv elkészítésének mi volt vajon az akadálya. (Azon a kézenfekvő magyarázaton kívül, hogy igenis jólesik ilyen vonzó, színpadon lebilincselő tehetségű férfiakkal találkozni, nőnek, nyilván.) Sűrű, rövid felnőttkoruk volt-van – ahogyan a most nem túl jó passzban lévő Varga Zoltán, a Portugál felejthetetlen Sátánja fogalmaz. A pontos és szorgos, ugyanakkor jó szemű ítész szociográfiai élességgel, színháztörténeti-kritikusi távlatból tekint egy-egy változó szerepkörre, kiforrott alakításra, nem befejezett figurateremtésre – mindeközben a hazai lehetőségekről, a mai magyar színészet és az önálló színházteremtés szabadságáról és korlátairól is szólnak megkérdezettei, igazából kedvencei.

BUDAI KATALIN