Nemcsak a POSZT, de a Nyílt Fórum is évfordulót ünnepelt az idén, a huszonötödiket. 2001-ig, a POSZT indulásáig a Zala megyei Egervár adott otthont az újonnan született drámák seregszemléjének s a róluk szóló vitáknak, azóta pedig története összekapcsolódott a színházi találkozóéval. Sajnos az ötletadó Békés Pál már nem vehetett részt a Békéstől Závadáig címet viselő jubileumi beszélgetésen, néhány nappal korábban, május 28-án hunyt el.
Az idei Nyílt Fórum Füzetekbe négy új dráma került. Szerzőiket összeköti, hogy valamennyien költőként indultak, és ha egyikük-másikuk azóta más műfajokban alkot is (mint például az utóbbi években inkább regényekkel jelentkező Poós Zoltán, vagy a több műfajban is párhuzamosan jelen lévő Lackfi János), drámáik nyelvezetén erősen érződik költő mivoltuk, még akkor is, ha nem versben, hanem prózában írták az adott művet.
Poós Zoltán Inzultusok című drámája jól felismerhetően merített a közelmúlt közvéleményt foglalkoztató eseményeiből, mint például az Ophelie keresztnevű francia lány eltűnése. Egyes szereplők ismert emberekkel mutatnak hasonlóságot, így az irodalmi érdeklődésű rendőrfelügyelő, akinek lírai beszédmódja is elüt a többi szereplőétől, vagy a tanári fizetését prostitúcióval kiegészítő, később ezzel felhagyó Klaudia. A darab (Térey János Asztalizenéjéhez hasonlóan) reflektál a 2006-os eseményekre. A legmélyebb benyomást azonban a mindennapok részévé vált, indokolatlan erőszak elburjánzása, a bármikor bárkiből áldozat lehet nyomasztó érzése teszi az olvasóra. Poós Zoltán érzékletesen jeleníti meg az egyén számára átláthatatlan törvényszerűségek alapján működő nagyvárost, ahol folyamatos inzultusok érik az embert, valamint az egymástól elkülönülten létező szubkultúrákat. Nem egyetlen történetet akar elmesélni, hanem a folyamatosan felvetett és elvetett újabb és újabb történetszálakból szövi össze a dráma anyagát, ami Bíró Dénes dramaturg hatékony közreműködése mellett is megőrzött valamit regényszerűségéből, hangulatában, városképében pedig párhuzamot mutat Nagy Gergely 2007-ben megjelent kiváló regényével, az Angsttal. A vitán fel is vetődött, hogy ez a regényszerűség kihívást jelenthet majd a mű színpadra állítójának. Mészáros Sándor vitaindítójában pedig azt kifogásolta, hogy a szereplők némelyike nem eléggé egyénített, inkább kétdimenziós típust képvisel. A dráma azonban a felvetett problémák ellenére is erős szövegnek és ígéretes műnek tűnik.
Lanczkor Gábor A malária című drámájában Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjait idézi meg. A négy napot felölelő darab során a maláriában szenvedő Kőrösi fokozatosan épül le, veszíti el életerejét, miközben az angolok és a tibetiek is megpróbálják „beszervezni”, felhasználni saját céljaikra. A korabeli idősík mellett van egy másik, mai is, itt egy magyar egyetemista és északír barátnője keresik fel Kőrösi Csoma sírját. Titokzatos, atmoszferikus szöveg, amelyben – ahogy ezt Szálinger Balázs is kiemelte vitaindítójában – a kimért, már-már szigorú szövegrészek elemelt poézissel váltakoznak. Fontos szerkezeti eleme a darabnak az ismétlődés, mégpedig úgy, hogy egy jelenet zárósorai több jelenettel később nyitósorokként ismétlődnek meg. Lanczkor Gábor elmondta, hogy a színházzal felnőtt korában találkozott igazán, és akkor is a szövegeken keresztül tudott közelíteni hozzá. Nem csoda, hogy az elsődleges történéseken túl (betegség, romlás, halál, emberi viszonylatok) a dráma elsősorban a nyelvről, a megértés lehetőségéről és lehetetlenségéről szól. Emblematikus zárlat, ahogy Kőrösi Csoma sírjánál a magyar egyetemista, északír barátnője és a tibeti, közelebbről gurkha temetőőr angolul próbálják megérteni egymást.
A Vilmos-díjat elnyert Hinták című dráma, Lackfi János munkája, ahogy azt a szerző a vitán elmondta, egy zsámbéki idős asszony történetén alapul, és bizonyíték arra, hogy „a valóság sokszor nem valóságszerű”. Tegyük azonban hozzá, hogy a valóságban meglátni a drámai alapanyagot, és azt úgy újrakonstruálni, hogy abból a színpadon is megálló dráma szülessék, korántsem egyszerű feladat. Lackfi János darabjának éppen az adja a különlegességét, hogy a súlyos, de sajnos mindennapos tragédiákat összesűrítő anya–lánya történetet egybeszövi Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz legendájával. A két szálat a hintamotívum, a földhöz kötöttség és a repülni vágyás szimbóluma köti össze. Az anya–lánya kapcsolat ambivalenciáját a többször megismétlődő hintáztató mondóka fejezi ki a legszebben: „Arany bogaram! (Ellöki.)/ Fuj, te büdös! (Hívja.)/ Jaj, de szeretlek! (Ellöki.)/ Ne is lássalak! (Hívja.)/ Gyere, te angyal! (Ellöki.)/ Ördögfióka! (Hívja.)”A dráma tördelése ellenére sem kötött formában íródott, Lackfi János „zsoltáros szabadversnek” nevezte, de a költő ott érződik az olyan mondatokban is, mint például a légikisasszony lány hasonlata: „Ki szoktam állni a gép farába, ott nyugalom van, és kinézhetek az ablakon. Mintha Isten koponyájában repülnénk, és rálátnánk barázdált agyára.”
Szöllősi Mátyás a Kánikulában a betegséget, a járványt teszi főszereplővé, és azt vizsgálja, hogyan zilálja szét a kisebb-nagyobb közösségeket, s hogyan változtatja meg az ember önmagához való viszonyát: „Aki beteg, az hirtelen idegenné válik” – ahogy az egyik szereplő megfogalmazza. A szerző maga is elmondta, de a darabból is egyértelmű, hogy hatott rá Camus, aki –úgy látszik – nálunk most reneszánszát éli, hiszen A pestis mellett egy másik műve, a Közöny is megidéztetett a POSZT-on, a szabadkaiak előadása (The Beach) gondolta újra és tovább a regényt.Másrészt persze a H1N1 járvány is ott érződik a Kánikulában, de a verses forma, s a tematika okán is meg kell említeni Térey János (elsősorban a Jeremiás avagy Isten hidege című műve) hatását is. A szűk térbe (egy karantén alá került kávézóba) összezárt szereplők egy-egy típust képviselnek, és ennek megfelelően reagálnak a helyzetre, aztán akad köztük természetesen egy „áruló”, aki később maga is áldozattá válik. A vita során Radnóti Zsuzsa azt vetette fel, hogy a dráma második része túl teoretikus, majd a vége hirtelen belső történetből akciótörténetbe vált át.
Az ő megállapítása az is, hogy az utóbbi években elszaporodtak a katasztrófadrámák, bizonyos szempontból közéjük tartozik Szöllősi Mátyás darabja, ahogy a tavalyi Vilmos-díjas, Maruszki Balázs Végevégevégemindennek című drámája is. Nánay István pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az idei négy drámában közös elemként jelenik meg a betegség motívuma, hol konkrétan, az egyén, hol általánosabb értelemben, a társadalom szintjén, és a mindennapi történéseket átszínezi a transzcendencia.
Az idén még csak második alkalommal hallgattam végig a Nyílt Fórum Füzetek vitáját, de már ismerősnek tűnt az a szűk, dramaturgokból, kritikusokból és természetesen a szerzőkből álló, családias közeg, amelyben ezek a viták zajlottak. Ezért is volt számomra a POSZT egyik legérdekesebb, már-már irreális pillanata, amikor a közönség soraiban egy a korábbi munkám során megismert hallgatót fedeztem fel, akiről – nyilván előítéletesen – nem gondoltam volna, hogy érdeklődik a kortárs drámák iránt. Az illető bírósági végrehajtó egy dunántúli kisvárosban, és munkája kapcsán vetődött el Pécsre, ahol aztán megnézte az aznapi versenyelőadást, és végighallgatta a másnapi nyílt fórumos vitát, valamint a délutáni felolvasószínházat. Hozzá is szólt, meglehetősen indulatosan, azt kérdezve – persze, kevésbé frappánsan –, amit Esterházy is az Én vagyok a te című drámájában: „Vajon van-e mai magyar darab bazmeg nélkül?” Esterházy rögtön meg is válaszolta a saját kérdését („Hát most már nincs.”). Szegény bírósági végrehajtó és a vita résztvevői között azonban nem alakult ki igazi párbeszéd, nyilván azért, mert utóbbiak a kérdést már rég túlhaladottnak, éppen ezért feleslegesnek ítélték. Mindezt csak azért írtam le, mert jól példázza, hogy a Nyílt Fórumnak ez a része megmaradt szűken vett szakmai rendezvénynek. És nem tudom említés nélkül hagyni, hogy a Nyílt Fórum Füzetek megérdemelné, hogy egy szigorú szerkesztő/korrektor elvégezze rajta az utolsó simításokat, mert tele van elütésekkel, helyesírási hibákkal, elírt nevekkel, ami nem méltó ennek az értékes és izgalmas drámakötetnek a tartalmához.
Felolvasószínházi előadások
Bőséges volt a felolvasószínházi kínálat, a Színházi Dramaturgok Céhe szervezésében öt magyar drámát mutattak be ilyen módon, a PanoDráma közreműködésével pedig ugyancsak öt külföldi kortárs drámát ismerhettek meg az érdeklődők.
Vinnai András Diszpécsere (a szerző rendezésében, dramaturg: Bíró Dénes) egy testvérpár története, akik állástalan színészként egy lelkisegély-szolgálatnál próbálják lebeszélni az öngyilkosságról a betelefonálókat. Egy titokzatos metróőrtől azonban új munkát kapnak, bár itt is öngyilkosjelölteket kell menteniük, de nem pusztán telefonos lebeszéléssel, hanem jóval kreatívabb módszerekkel. Iván őstehetségnek bizonyul, Igor azonban nem tud megbirkózni a feladattal, sőt, inkább a másik oldal, a halál szolgálatába áll. Az élni képtelenek számára adódik még egy köztes lehetőség, ha sikerül szárnyat növeszteniük, még lehetnek angyalok. A szerzőtől megszokott, rendkívül szórakoztató, szójátékokkal és utalásokkal teli darab a könnyed játék utóízét hagyta maga után már az előadás másnapján is, és most, a cikkírás két héttel későbbi időpontjában is ennek érződik.
Ha Vinnai Andrásnál a néző nagyjából tudta, hogy mire számíthat, az elsősorban költőként, de novellistaként is ismert Takács Zsuzsa első darabjánál, a Giroszkópnál nem lehettek ilyen előfeltevései. A cím egy fizikában használatos eszközre utal, magyarul pörgettyűnek is nevezik, és legalább egy ilyet mindnyájan ismerünk, nevezetesen a búgócsigát. (Ez a játék egyébként a POSZT legjobb előadásának díját elnyerő Fodrásznőben is ott pörgött.) Ahogy Takács Zsuzsa költészetében, úgy ebben a komédiában is kiemelt szerepet kap az álom, a darab végén kiderül ugyanis, hogy a szereplők (anya, lánya és a férj/nevelőapa) mindazt, amit addig láttunk/hallottunk, álmodták. Majdnem azt írtam, hogy csak álmodták, de ez nem lenne igaz, hiszen álmukban inkább önmaguk tudtak lenni, álmaik többet elárultak róluk, mint óvatosabb és szabályozottabb éber valójuk. A szerző az előadást követő beszélgetésen elmondta, hogy az anya szerepét Csákányi Eszterre írta, aki a Bezerédi Zoltán rendezte darabban (dramaturg: Radnóti Zsuzsa és Merényi Anna) el is játszotta ezt a szerepet, méghozzá messze a felolvasószínházban megszokott „készültségi szinten” túl. Alakítása még hangsúlyosabbá tette a darabnak a női öregedéssel kapcsolatos, fontos vonulatát, mégis, a mű világa ennél jóval tágasabb. Nyilván sok más értelmezés is elképzelhető, de a Giroszkóp a családi meghatározottságok, a kitörési kísérletek és „visszaperdülések”, a megtagadni kívánt és mégis ismétlődő minták drámájának is tekinthető. Hozzá kell azonban tenni, hogy a költő néhol legyőzi a drámaírót, belevész a nyelv szépségébe, tobzódik a szavak hangulati töltésében: „zománcbögre, szőrszita és potyoló” – hogy csak egy sort idézzek.
Garaczi László Ovibraderje (rendező: Bagó Bertalan, dramaturg: Lőkös Ildikó) a péniszdialógok alcímet viseli, utalva A vagina monológokra. A darab egy pszichoterápia keretei között járja végig a férfi főszereplő életét óvodáskorától egészen a haláláig, de tekinthetjük Az ember tragédiája mai parafrázisának is, ahol a terapeuta modern kori Luciferként mutatja meg a férfi főszereplőnek élete különböző színeit, és ahol az anya (Kolti Helga) ott kísért minden későbbi párkapcsolatban. Az idei felolvasószínházi előadások közül az Ovibrader volt a legszínházszerűbb, és ehhez a rendezés mellett nagyban hozzájárult a főszereplő, Szemenyei János felszabadult, sok energiát és ötletet megmutató játéka. Szemenyei egyébként nemcsak színészként, de zeneszerzőként is jegyzi a darabot, Dobri Dániellel együtt.
Németh Ákos Deviancia című drámája azon művek közé tartozik, amelyek a pszichésen-mentálisan sérült főszereplő és környezete viszonyát vizsgálják. Hasonlóan Háy János A Gézagyerek című istendrámájához, vagy a Belvárosi Színházban most bemutatott Esőemberhez, Németh Ákos is autista főszereplőt választott. Ez a betegség a nyelv sajátos használatával (pl. a szavak szó szerinti értelmezésével) is együtt járhat, és jellemzik az ismétlődő mozdulatok, rituálék is. Ezek a jellegzetességek Németh Ákos darabjában is megjelennek, az érdekes az, hogy nemcsak Zsanett, a beteg lány esetében, hanem szinte valamennyi szereplőnél, ezáltal relativizálódik a betegek és az egészségesek közötti határvonal és a címadó deviancia fogalma is. Maga a cselekmény nem tartogat sok meglepetést, már a darab elején pontosan tudni lehet, hogy az élete első munkahelyére, egy kertészetbe kerülő lánnyal a főnökének egyéb céljai is vannak, minthogy igénybe vegye utána az állami támogatást. Mégis – ahogy az előadás utáni beszélgetésen Csáki Judit hangsúlyozta – hálás, jól játszható drámáról van szó, de nem ártana a mellékszereplők történetét egy kicsit kikerekíteni, feldúsítani. A Tóth Miklós rendezte felolvasószínházi előadásban (dramaturg: Dobák Lívia) a színészek a napszemüvegek fel-le tologatásával jelezték, hogy éppen jelen vannak-e az adott jelenetben vagy sem. Sajnos, ez a módszer egy idő után inkább megzavarta a nézőt, mint hogy eligazította volna. A színészek azonban – különösen az autista lányt játszó Jenei Judit – így is messze többet nyújtottak a felolvasásnál.
Tavaly, a Nemzeti Színház tízparancsolatos drámáiból egy-egy jelenetet bemutató programban már hallhattunk egy részletet Závada Pál Janka estéi című történelmi játékából, az idén aztán a teljes művet meghallgathattuk. A szerző az Idegen testünk című regényét írta át színpadra. Akik ismerik a művet, tudják, hogy négy évtizedet ölel át, az 1941-től a nyolcvanas évek elejéig tartó történelmünket, méghozzá egy fényképésznő magántörténelmén átszűrve. A regényt Upor László dramaturg segítségével sikerült vérbeli drámává átgyúrni, a tavalyi felolvasásban még inkább meghökkentőnek ható kórusból pedig, köszönhetően Keresztes Tamás időnként Cseh Tamást idéző zenéjének, hatásos és jól működő eszköz, az előadás egyik meghatározó eleme lett. Sokszor a korábban már elhangzott dialógusokat ismétlik meg recitatív formában, vagy éneklik el szabadversként, ritmust és keretet adva a játéknak. Závada két nagyon karakteres, ellentmondásos, éppen ezért hús-vér figurát teremtett Weiner Janka és Dohányos László alakjában. (Utóbbiról – nemrég olvasva naplóit – folyamatosan Ortutay Gyula alakjára asszociáltam, hiszen számos közös pont van életútjukban.) Dohányos Lászlót a darabot rendező Hegedűs D. Géza alakította, a karakterhez tökéletesen illő vehemenciával. A Janka estéi méltán aratott nagy sikert, számomra legalábbis az idei felolvasószínházi sorozat legkellemesebb meglepetése volt.
A POSZT-on töltött napjaim túlnyomó részét a Színházi Dramaturgok Céhének rendezvényein töltöttem, de még így is csak egy részét tudtam megnézni az általuk szervezett programoknak. Nem jutottam el a három műhelybemutató (Podmaniczky Szilárd: Albert Einstein paprikáskrumpli; Sultz Sándor: Mal’haba; Kiss Márton: Rácz Vivien Projekt) egyikére sem, ahogy a külföldi drámák felolvasószínházi előadásaira se. De így is úgy jöttem haza, hogy számos ígéretes és néhány egészen kiváló új magyar drámával ismerkedtem meg, ami pedig a felolvasószínházat illeti, a Színházi Dramaturgok Céhe a maga részéről az idén is mindent megtett azért, hogy ez a műfaj teljes polgárjogot nyerjen a magyar színházi életben. Érdekes megfigyelni, ahogy a változást követi magának a kifejezésnek a helyesírása is: egyre gyakrabban írják egybe, ahogy a mindennapjaink részévé vált fogalmakat szokták.
TURBULY LILLA
