is került a Szegedi Szabadtéri Játékok idei műsorára; gazdag színre állítása nagyszerű színészekkel, kitűnő zenei tolmácsolásban mindenképpen pompás estével ajándékozná meg a közönséget. Van épkézláb története, eljátszható figurái, talán csak zeneileg nem tartozik az erőteljesebb musicalek közé, de még így is mérföldekre van a dalművek többségétől, s erről az előadás zenekara Silló István karmester dirigálásával tanúságot is tesz. A My Fair Lady jó darab. Novák Eszter rendező pedig életre kelti. Pedig ő nem kifejezetten musicalek színreviteléről ismert, igaz, egy ideje zenés színházi osztályok élén társosztályfőnökösködik a Színművészeti Egyetemen, talán nem véletlenül. Manapság a musical a legnépszerűbb, legszélesebb rétegekhez szóló színházi műfaj, és ehhez képest kellőképpen fel is hígult. Érdemes tehát művészileg is foglalkozni vele, nem hagyni, hogy a színházipar kisajátítsa, és átvegye felette hatalmát a tömegtermelés léha tompasága: legtöbbször még a minőségi előadások is megelégszenek azzal, hogy kiváló énekesek kiválóan eldalolják sokszor kiváló dalaikat a történet megfelelő pontján a kiváló színpadképben, csak éppen nem foglalkoznak az emberi drámával, nem érdekli őket az anyagban rejlő színház. Holott ez a lehetőség a musicalnek is sajátja a maga keretein belül, és ha felidézzük a musicalirodalom legnagyobb műveit, mindegyikben fel is lelhető a mag, amiből az emberi dráma kibontható. Novák Eszter nem hagyja ezt figyelmen kívül, és női szemmel vizsgálja G. B. Shaw Pygmalionjának zenés klasszikussá nemesedett átdolgozását. Rendezésében nem feminista kiáltvány harsog, nem is Barbie-világ cukroskodik a színpadon, hanem érzelmek és mély lelki tartalmak viszálykodnak nem harsány, inkább szorongó és kimondatlan-kimondhatatlan természetességgel a párkapcsolat analízise ürügyén. Most látni, miféle rejtett tartalmakat képes mozgósítani a zenés színház, ha a kiállítás mellé szellemi muníciót is kínál.
A musical szabályai követelte monumentalitás természetesen feláll annak rendje és módja szerint, hiszen e nélkül aligha lehetne elképzelni zenés szabadtéri játékot a szegedi Dóm előtti csaknem futballpálya nagyságú színpadon. A helyzetek közt mégis egy sor annyira intim szituációt látni, hogy amikor az ember visszaidézi őket, maga is csodálkozik, hogy nem valami kamaratérben szóltak a dialógusok, hanem egymástól több méterre álló színészek közt zajlottak le visszafogott, szinte rebbenékeny párbeszédek. Kisebb csoda, hogy ezek a pillanatok meg tudtak születni, hiszen egyébként más arányok dominálnak. Khell Zsolt díszletének is lényegi eleme egy többembernyi metronómra nehezedő gigászi hangtölcsér, olyasféle, amiből a hajdani gramofonok ontották az operaslágereket, vagy amire tapadva Higgins professzor a darab megírásának idején hallgathatta a fonetikai ínyencségeket. Ez a díszlet hangsúlyozottan stilizál, kimozdítja a darabot egy hagyományos-realista miliőből, rejtett utalásokat hordoz, hatást keres. A hídként fekvő tölcsér mögött hatalmas kivetítő, amin olykor a színészek élőben közvetített arcát látjuk, olykor pedig a koncertek VJ-vetítéseihez hasonlóan villannak fel rajta a bejátszások és grafikák – praliné, londoni utcakő, H betűk keringője, filmes szimbólumok stb. –, melyek egytől egyig finoman kiemelik a történések során felbukkanó motívumokat.
Zeke Edit jelmezei konkrétabban húznak a darab kora felé, a XX. század elejére emlékeznek, bár Novák Eszter mégsem akarja a mű születésének korában tartani az előadást, inkább több mindent egymás mellé fűz, ahogyan Kárpáti Péter dramaturg is beleszövi a megszólalásokba a Dóm téri helyszínre vagy Lady Gagára való utalást. Varró Dániel új fordítása is közelebb hozza a megszólalásokat a mai nyelvhez, argóhoz (már amennyire lehet), melynek eklatáns példájaként az ominózus „csudijó”-t „tökkirály”-lyá nevesíti. S bár a „Lenn délen édes éjen édent remélsz” Zsüti-féle fordulatánál az angol eredetinek pontosabb fordítását adja a mélyebb és hangzásában kevésbé finomkodó „Ha jő az ősz, fönn bősz eső esőz” passzusa, mégis sokszor úgy tűnik, hogy Varró ténykedésében a költő nyelvi leleményei olykor a műfordítói világosság fölé nőnek. Minden téren előkerül tehát valami új, mert a kor múzeumi megidézése helyett legfeljebb a My Fair Lady-interpretációkra vonatkozó utalások, például a híres Audrey Hepburn-film hangulati megidézése érhető tetten. Elmarad a korai vadkapitalizmus kritikája is, mert lenne ugyan lehetőség a kültelki jelenetek, a kocsmavilág, Eliza környezetének komorabb, szociografikus megérzékítésére, de most nem ezek a szálak kapnak sötétebb tónust, sőt, ezek a részek inkább komikummal és életvidám színekkel telítik az előadást. Pazar minden tömegjelenet, életképszerű részletességgel rajzolódik ki az utca, a követségi bál stb. A kiscsoportok működését egyéni alakítások is árnyalják: Fekete Gizi figurái kis történetekként színesednek a tömegben, egy másik emlékezetes háttérepizód pedig az estély két civakodó inasa, ahogy rugdossák egymást, pezsgőspohár-piramissal egyikük kezében. Valószínűleg serkentőleg hatott, hogy a mozgó tablókban Novák Eszter fentebb emlegetett zenés színész osztálya is robbantgatja az ötletpetárdákat.
Míg a sokszereplős képek szinte koreográfiaként működnek, addig a táncbetétek kissé elnagyoltak. Novák Péter koreográfusi kompozícióinak érdeme, hogy cseppet sem szokványosak. Nem a bevált revüelemekkel dolgozik, hanem szellemes etűdöket készít: telitalálat például a lóverseny jelenetében a sürgő-forgó cilinderes urakat lovakként is megmozgatni. Toporzékol, fúj és kapál a sötét frakkos gyülekezet, és ismét rá kell csodálkozni, hogy ízig-vérig színházban vagyunk. Egyik koreográfia sem tud viszont igazán nagyszabású látvánnyá kiteljesedni, s ez leginkább annál a résznél marad fájó hiányérzet, amikor Higgins professzort tarka, Audrey Hepburn-kalapos hölgyek forgataga ragadhatná magával, de a kissé suta irányok és a kevés mozgásanyag – főként vonatozás és statikus képek sora – nem kerekedik ki tánccá.
A színészek viszont kivételes élvezettel játszanak; élő és érzékenyen működő figurákat látunk, és megint ugyanaz az élmény: nem musicalt, hanem színházat nézünk. Tompos Kátya magával ragadó Eliza Doolittle. Izeg-mozog a csitri virágáruslányként, majd egészen mély, őszinte érzelmi viharok dúlnak benne, drámai hősnővé emelkedik mire a beszédhibáit kijavítják és nagyestélyibe öltöztetik, de törékenysége, szomorúsága egy csalódott és okos nő lemondásaként marad bennünk, énekhangja pedig telt és érzékeny ragyogásként. Széles László Higgins professzora egy léha és megbízhatatlanul önző nagy gyerek. Jön-megy valami remek, lomha és olykor faragatlan harsánysággal, széles gesztusokkal intézkedik „teremtménye” fölött, mígnem rádöbben (vagy csak elmereng) a karosszékébe süppedve, mit is jelent neki a lány. Ez a kettős a legkidolgozottabb viszonyrendszer, s főként a kapcsolat vége az izgalmas, amikor a tanítvány és mestere szakmai vagdalkozása már rejtett szerelmi civódás, s a belül mindkettejükben megszülető ragaszkodás valami dölyfös függetlenségi vágy miatt mégsem tud kettejük közt realizálódni. E folyamat felépítéséhez, végigvezetéséhez társulnak, ezt segítik a karakteralakítások. Gálvölgyi János melegszívű, úriember Pickering ezredese aratja a legnagyobb sikereket. A Higginsszel folytatott nyelvtörő vetélkedőjén vagy a pápuai Pó apóról szóló mondókán valamennyi széksor felvillanyozódik – ezek a sláger-betétek mégiscsak a nyelv játékos hajlékonyságát demonstrálják esténként négyezer nézőnek. Venczel Vera elbűvölő Mrs. Higgins, teli anyai bölcsességgel. Molnár Erika Mrs. Pierce, a házvezetőnő. Bezerédi Zoltán mogorva és ravaszkodó Alfred Doolittle-ját némileg gátolja a kerekes szék, bár szó sincs arról, hogy szerencsétlen balesete miatt ülésre kényszerülve ne oldaná meg a morálfilozófus szemétszedő feladatát: nagyokat játszik a Harryt és Jamie-t alakító Mihályfi Balázzsal és Egyed Attilával kiegészülő, alkoholmámortól áthatott hármasuk. Egyed Attila loboncos Kárpáthy Zoltánként is feledhetetlenül lohol a követségi estély jelenetében egyik csoporttól a másikig, mint valami nyughatatlan, cifra atillába bújt társasági cselszövő. Szabó Kimmel Tamás energikus Freddie-je Higgins ellentéte lesz, de egészen a másik véglet, mert ugyan fiatal, romantikus és megértő rajongó, de csak helyes fiú, túláradóan üres fejjel: úgy tűnik, Eliza cseberből csak vederbe eshet.
Az előadás fókusza, Eliza és Higgins kapcsolata érdekesen alakul. Shaw eredetijében nincs boldog végkifejlet, a musicalben viszont elengedhetetlen a happy end. Novák Eszter addig variálja a szálakat, amíg a Mrs. Higginsnél történő találkozás végleg lehetetlenné nem teszi kettejük egymásra találását némi dac, egy kis meg nem értés, csipetnyi önzés és leheletnyi szakmai önhittség, tehát tipikus emberi gyarlóságok miatt, ahogy az már lenni szokott. Pontos látlelet. Eliza a kettejük érzelmi és Mrs. Higgins viráglabirintusában való tévelygés folyományaként látszólag Freddie karjaiba indul, Higgins pedig haza duzzogni, és hallgatni be nem vallott imádottja hajdani kiejtését. Szobájában gubbaszt egy ugyanolyan gramofontölcsér alatt, mint ami a színpadképet uralja, s akkor egyszer csak varázslatosan előbújik a tölcsér mögül Eliza is. Happy end vagy csak a képzelet játéka? Az előadás ránk bízza, de akár csak férfivágy, akár valóság, mindenképpen illúziók nélkül születik a kapcsolat újjá: Higgins a papucsát kéri szerelmétől.
SZ. DEME LÁSZLÓ
