A műelemzésnek is megvannak a maga ünnepi alkalmai. Tolsztoji pillanat egyszer adódik az életben: az ember egyszer láthatja meg feje fölött a magas eget. Ám lélekemelő találkozás több is van. Könyvekkel. Gondolatokkal. Elemző világképekkel, amelyek az értelem erejével világítják át létünk látszólagos káoszát, megmutatva mélyén a létezés pánikjai mögött az univerzum örök szellemi rendjét.
Sármány Ilona albuma ilyen találkozást kínál. Nem titkolom: egy lelkesült szellemi pillanat élményét szeretném megosztani az olvasóval.
A könyv első változata 1986-ban jelent meg, a Corvina Kiadó gondozásában, egy művészettörténeti sorozat részeként, szükségképpen és értelemszerűen igazodva annak kialakult formájához, kommunikációs stílusához, terjedelmi kereteihez. A Helikon Kiadónál megjelent második változat a szerző megfogalmazása szerint „végre lehetőséget nyitott” nagyobb tudományos apparátus, több jegyzet készítésére, több szó eshet Bécs kultúrájáról, a Secession utóéletéről, s alkalom adódott egy nagyfokú szellemi korrektséggel „Epilógus – A bécsi századvég változó kontextusban” címen újonnan beiktatott záró esszé megírására, a lényeggel szoros összefüggést tartó, a szerkezetben azonban pontosan elkülöníthető, szilárd koncepció keretében.
A mű alaphangját, intellektuális irányát az Előszó jelöli meg olyan karakteres formai pontossággal, megragadó plaszticitással, hogy érdemes bővebben idézni: „Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó negyedszázada a művészetek váratlanul virágba boruló nagy korszaka volt. Olyan életművek csillagrendszere született ekkor, amely formagazdagságával, gondolati-érzelmi sugárzásával elkápráztat és felkavar, fellobbantja a vágyakozást a kor után, amelyet látszólag beragyogott.” Olvassuk újra az utolsó félmondatot: fellobbantja a vágyakozást a kor után, amelyet látszólag beragyogott. Ez a mai percepció érzelmi retrója. A századfordulós Bécs iránti rajongás értelmiségi pszichológiájának pontos körülírása. Stefan Zweig és a tegnap világa tűnik fel mögötte, a tegnapnak az a világa, amelytől örökre búcsút kellett venni. A XX. század történelmi kataklizmái nyomán született, fájdalmas és gyötrelmes szellemi reflex ez. Fájdalmas, mert még látszólagos alapja is visszavonhatatlanul megsemmisült. Gyötrelmes, mert egy pillanatnyi lelkiállapot negációját vetíti vissza feloldhatatlanul a múltba. Aki tudni szeretné, hogy milyen volt a középosztálybeli lét valóságos társadalmi attitűdje, azt Claudio Magris A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban című könyvének (magyarul részletek jelentek meg belőle) „A szép kék Dunán” és „Ferdinand von Saar avagy a halál méltósága” című fejezeteihez utaljuk. Az volt ugyanis a valóság. 2010-es értelemmel magába néz az ember, és felteszi a kérdést: csakugyan szeretnék-e ilyen paraméterek között élni? Sok függ az őszinte választól. Sármány Ilona elemzése bölcs. Számol ezzel a fénytöréssel, amelynek jegyében sokan ma az 1900-as Bécset szemlélik, és nem hagyja figyelmen kívül. Egész elemző munkájának ez az érzékeny emberközelség az egyik legfőbb és leginkább szeretetreméltó erénye.
A főszöveghez visszatérve: eljutottunk tehát a mítoszig, sőt, kimondva-kimondatlanul a mítosz melléktermékéig, a neurotikus szellemi divatig. Eljött tehát a valóságos kérdések ideje. Sármány Ilona fel is teszi őket: „Milyen titkos erők bábáskodtak a kultúra csillagóráján, a remekművek születésénél? Hogyan történhetett meg a ritka csoda, hogy éppen egy akut válságoktól gyötört, hanyatló nagy birodalom késői kultúrájában nyílt meg hirtelen a reménykedés ege, és tűnt úgy, hogy van értelme az utópiának, a művészet és a szellem erejével meg lehet változtatni a világot? Melyek voltak e rövid ébren álmodásnak és a rákövetkező hosszú, keserves kijózanodásnak a stációi, amelyekről e művek tanúskodnak?” Az első mondat intellektuálisan elegáns. A csillagóra emlegetésével Stefan Zweig immár személyesen is megjelenik, és megadja a távlatot a következő mondatokhoz. A birodalmak halálával a konkrét történelem körébe lépünk, a reménykedés ege már a materiális történelemmel egyenértékű nagy sorsköltészet kozmoszára nyílik. És vajon hányszor kezdte újra azóta is a kreatív ember, hogy költészettel és humanizmussal megpróbálja átformálni a világot? Sármány Ilona könyve erről a drámáról is szól. Az ő metaforájához igazodva: a XX. század egyik szellemi stációjáról. A következő fejezetekben tökéletesen sikerül neki a megjelenítés.
A bevezető tanulmány húsz oldalon foglalja össze a korszak meghatározó elveinek, személyiségeinek, fórumainak, szellemi határainak és keresztútjainak történetét. Érzékeny, pontos, átfogó elemzés. És valahol művészien mélyen, a teljességet nyújtja. Mert az előző századforduló értékválságtól, a rend és fejlődés látszatától és a széthullás drámájától gyötört Bécse mögött feltűnik a spanyol-barokk Bécs. Barokkos az a szellemi pazarlás ugyanis, ahogyan Sármány Ilona kezeli az anyagát. Csupán egyetlen példa: „Az elméleti irányító szerepét zajosan alakító Hermann Bahr” egymondatos portréja egy máig élő jelenséget nevez meg, egyszerre mutatva annak súlyát és teatralitásában megnyilvánuló groteszkségét. Ezt követően Hermann Bahr tárgyszerű és igazságos értékelést kap, de az első mondatban egy egész irodalomszociológiai esszé van eltemetve.
Alkotáspszichológiai elemzésnek kiváló; konkrét történelmi helyzet és művészi igazság, művészi gyakorlat és társadalmi realitás a polgári világban föloldhatatlan ellentétének bonyolult mechanizmusa bomlik ki Gustav Klimt a bécsi egyetem számára készült fakultásképeinek történetéből. A bemutatás esztétikailag korrekt, emberileg igazságos. Klimt, a Secession vezéralakja megbízást kap a bécsi egyetemtől a fakultások szellemét megjelenítő három pannó elkészítésére. 1900 márciusában a Secession 7. kiállításán mutatja be az első festményt, a Filozófiát. „A festmény filozófiai üzenetét nem lehetett félreérteni: a jelképek nyelvén érzékeltette az ember magányát és nyomorúságát. Schopenhauer és Nietzsche álltak mögötte, az irracionalizmus keserű világképe.” Sármány Ilona pontosan mutat rá: Klimt a kor pozitivista tudományos világképének dobott kesztyűt, annak üzent hadat, határozottan, korszakos tehetséggel és nagyon csekély diplomáciai bölcsességgel, 83 bécsi professzor azonnali elutasító reakcióját, sőt tiltakozását kiváltva. Sármány Ilona finom mondattal fűzi tovább a cselekményt: „A makacs művész nem tanult a leckéből [kiemelés tőlem – M.G.] és egy évvel később bemutatta a Medicínát, az Orvostudományt. A szenvedéstől, betegségtől sújtott, sodródó emberáradat aligha kaphat védelmet Hügieiától, a rideg istennőtől.” A kép méltatását tényközlő mondat követi, amely arról tudósít, hogy ezt követően Klimt professzori kinevezését a képzőművészeti akadémiáról másodszor is visszautasították. Az 1904-es Jogtudományt a megváltozott társadalmi-közéleti erőtérben az egyetem már gond és aggály nélkül utasíthatja vissza. „Balsorsú remekművek” – ez a jelzős szerkezet érzékelteti a dráma lényegét. Az igazi drámát. A jó drámát, amelyben mindenkinek igaza van. Igaza van Klimtnek, aki a lángelme érzékenységével megfestette az értékkáosz rémképeit, és igazuk van a professzoroknak, akik nem tűrik, hogy az ő racionális világképüket kétségbe vonják, nem tűrik, hogy valaki, bármily kivételes alkotóképesség birtokában kétségbe vonja tudományos és pedagógiai munkájuk értelmét. A valóságos dráma mutatja meg sokoldalúan a kort, az vall a világról, amelyet hordoz és megjelenít.
A főszöveget 48 kép, és a hozzájuk fűzött miniesszék követik. Ezek révén nyerhetünk betekintést Hans Makart, Anton Romako, Theodor Hörmann, Karl Moll, Wilhelm List, Adolf Böhm, Ferdinand Andri, Erich Mallina, Kolo Moser, Ernst Stöhr, Otto Friedrich, Carl Otto Czeschka, Gustav Klimt, Richard Gerstl, Arnold Schönberg, Oskar Kokoschka és Egon Schiele művészetének egy-egy aspektusába. Mesterien tömör, finom elemzések, gazdag kulturális referenciarendszerrel. Kettőt emelek ki közülük, amelyek számomra fontosak voltak. Az egyik Richard Gerstl Nevető önarcképének értelmezése. A tragikus sorsú festő öngyilkossága előtt, a világtól való búcsújaként alkotta meg ezt a „rángó-remegő lelki kínlódást sugalló, barbár plaszticitású” festményt. A miniesszé utolsó mondata: „Alig tudunk szabadulni e baljósan nevető, csillogó szemű, tébolyodott, torokszorító közvetlenséggel megjelenített képnek a hatásától.” Szép mondat. Fájó mondat. Kifelé visz a kétségbeesés világából, tehát életigenlő mondat is. Tartalmazza ugyanis a szabadulás mozzanatát. A szabadulás után pedig kapcsolódhat hozzá a személyes tapasztalat. Egy, hangsúlyozom, rendkívül igényes kortárs Bécs útikönyv Gerstl önarcképével ajánlja a képet őrző bécsi múzeumot. Szabadulás és utóélet – mindenki elgondolkodhat a fájdalom történelmi útjáról a fájdalmakat és szabadulásokat dajkáló elmúlt évszázadunkban.
Másik választásom Oskar Kokoschka Szélmenyasszony (A vihar) című festménye, amely a művész és Alma Mahler szenvedélyes, életre szóló hatású, törvényszerűen széthulló szerelmének állít emléket. Sármány Ilona először arról ír, hogy Kokoschka képeit „rejtett jelentésárnyalatokkal gazdagítja”, s ezt a „tudatos hagyományőrzés” jegyében teszi. Amely egyébként minden valóságos és érvényes művészet egyik alappillére. A hagyomány hívó szava vezeti be a szaktudományos utalást: „Ernst Gombrich a dantei szerelmespárhoz, Paolóhoz és Francescához hasonlította a holdsütötte éjszakán viharos tengeren sodródó szerelmespárt.” A kép érzékletes leírása következik, majd visszatér az elemzésben Paolo és Francesca alakja, „szerelmük szüntelen vágyakozás, amíg a pokol forgószele röpíti őket, az idők végezetéig”. Érzékeny mondat, éppen mert nem gépies utalás az Inferno V. énekére. Kokoschka képéből ugyanis hiányzik a dantei szituáció egyetlen nagyon lényeges eleme, a szenvedők némelyikének káromló indulata. Francesca da Rimini csak a fájdalom és emlékezés hangján szól. Az ő gyötrelmének nincs közvetlen, személyes teológiai dimenziója. Kokoschka sebektől borított teste is arról a személyességében egyetemes kínról ad számot, amelyet modern képzőművészeti nyelven megjelenít. Így Sármány Ilona reflexiója sem egyszerűen esztétikai elemzés, korrekt filológiai háttérrel, hanem mérlegre tétel az élet egészében. Gyönyörű levezetés.
A kötet záró részéhez illeszkedik az új szövegréteg: „A bécsi századvég változó kontextusban”. A „Secession tágabb hátterét” idézi, olyan problémákat elemezve, amelyek 1986-ban még nem voltak elmondhatók. Ugyanakkor immár a mai kor feladatait, erkölcsi követelményeit, a polgári magyar szellemi hagyomány kiépítésének új aspektusait is felvázolja. Nagyon lényeges, húsba vágó elemzések olvashatók itt. Fontos, hogy a műelemzések után kerültek, nem olvadnak velük egységbe, mert ez már a művészetnek az a társadalmi élete, amely a szociális determinizmusnak nem elemző, hanem cselekvő oldalát ragadja meg. Fontos. Okos. Gondolatébresztő fejtegetésekkel ér véget a szellemi találkozás.
Az igényes album Nagy András tervezői munkáját dicséri.
Az életben eljön a pillanat, amikor az ember fölött már nincs semmi, csak az ég, a magas ég; nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csöndesen. A csönd és nyugalom órája ez, valóban. És jó, hogy ezen az órán olyan könyv is él az ember emlékezetében, mint amilyen Sármány Ilonáé.
