Ücsörögnek a szexuálterápiás dohányzóasztalka körül a földön összegörnyedt pózban, gondterhelten hallgatják a kéjsóvár, kiélt guru fontoskodó, fennkölt tudományos hablatyát; mindenki másra gondol, pontosabban a másikéra, a másik nőjére, a másik pasijára. Mert a szomszéd kertje mindig zöldebb. Két pár: Pál, a méla topmenedzser és zsenge ifjú neje, a butácska Adrienn, valamint Tibor, a búsképű örökös lúzer és fúria asszonykája, a felvágott nyelvű Tünde, aki nem megy szomszédba egy kis rosszmájúságért. Hallgatják Ernőt, a méregdrága szextanácsadót, aki sóvár pillantásokkal vizslatja a mutatós, kikapós nőciket, miközben a férfiak maszturbációs szokásairól érdeklődik behatóan, merthogy az az ő igazi tudományos terepe és gyakorlati hátországa. Barátok ők valamennyien; Pál csak önmagát szereti, el is van telve magától rendesen, de azért néha ráfanyalodik második számú szeretőjére, Tündére, s olykor az első számúra is, a rámenős Verára, aki a terápiás asztalnál ugyan még nincs jelen, ám természetesen nem lehet más, mint a tulajdon titkárnője. Tibor Adriennért rajong, odaadná érte az életét is minimum, csak lenne valaki, aki megoldaná a megoldhatatlannak látszó kényes helyzetet. Tünde – a közeli baráti párok már csak ilyenek – Pál barátnője, Adrienn Tiborral hancúrozik, ha teheti; házasságuk romokban, mentenék, ami még menthető, azt a keveset. Így találkoznak össze, magától értetődően véletlenül, a szexterapeuta-pszichológus keleties hangulatú szalonjában, hogy levetve gátlásaikat (és ruháikat), ha másért nem, alibiből megpróbálják megreparálni az amúgy reménytelen kapcsolatokat. Később beviharzik a nyomulós titkárnő, Vera, alaposan összekuszálva az amúgy is zilált szerelmi szálakat; előbb mindannyian szabadulnának tőle, majd miután belátják, hogy ez minimum lehetetlen, inkább beveszik a pajzán kergetőzésbe, a csúfos bohózati buliba. Az akkurátus terapeuta Ernő persze lassacskán alulmarad pácienseivel szemben a nagy intim forgatagban, elveszíti az irányítás fonalát, igaz, maga sem marad közömbös az időközben fölmerült érzéki gyógymódokat illetően.
Mohácsi István terjedelmes színdarabja afféle könnyű bohóság, franciás bohózat, telis-tele tűzdelve pompás és kevésbé pompás nyelvi gegekkel, leleményes fordulatokkal, üdítő élcekkel és nem csekély kortársi életismerettel is, már ami a szerelmi viszonyokat és a szexuális szokások bemutatását illeti. Mohácsi, aki alkotótársként már számtalanszor bizonyította verbális ötletességét és frivol szellemességét a Mohácsi János rendezte előadásokban (többek között itt, a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott gyilkosan szatirikus remeklésben, Az elveszett levélben), most is bravúrosan bánik a nyelvvel, s mondhatni, alaposan elsajátította a komédiai poentírozás nem lebecsülendő képességét. Ám a poénok bohózati láncolatának s az egész estés saját színmű szerkezetének kidolgozásában nem bizonyult olyan perfektül rutinosnak, mint idegen színdarabok sziporkázó geggyárosaként. Kissé hosszadalmasra is nyúlt a Francia rúdugrás három felvonása, s (különösen a második rész vége felé) kissé túlbonyolított és vaskos is lett némiképp a pikáns bohózat, amikor is mindenki mindenkivel hempergőzik egy sort a sötétség jótékony leple alatt. A dramaturg Mohácsi ezúttal valószínűleg hiába győzködte az író Mohácsit a dráma szerkezeti aránytalanságairól, az ökonomikus szerkesztés nézőbarát előnyösségéről: nem jutottak dűlőre egymással. Alkotó- és tettestársuk a bohózati fronton, a rendező Mohácsi János pedig vélhetőleg be sem szállt e mérkőzésbe, hanem hagyta, hogy történjenek az események a maguk logikája szerint.
Az előadás persze magán viseli a – többek között – bohózatspecialista Mohácsi János markáns rendezői kézjegyét: igen erős színészvezetéssel, a komédiai helyzetek végletekig fokozásával és aprólékos kidolgozásával viszi sikerre a „pikáns bohózatot”. Mert hát most is sisteregnek a poénok, robbannak a szópetárdák, s az iszamósan sikamlós drámai talajon, a dévaj alsó- és felsőtesti humor valamennyi kényes (s egyébként ízléses) hatóelemét fölvonultatva pereg a virgonc játék, hosszú órákon keresztül. Feltételezem: aki először lát Mohácsi-rendezést, most is odaszegeződik a zsöllyéhez (még akkor is, ha a Kamaraszínházba beállított padok rémesen kényelmetlenek), s kevéssé foglalkozik az előadás dramaturgiai fogyatékosságaival. S elragadja a színészek játéka vagy mondjuk a látvány izgalmas disszonanciái. Mert miféle bohózati panoráma is az, amely példának okáért a harmadik felvonásban elénk tárul? Ahol is a szereplők az átdorbézolt nap után fakeretes jakuzziban az előtérben lubickolva próbálják kideríteni, hogy ki kinek is volt meg ama zűrzavaros éjszakán. Folyik a találgatás: kinek ki az igazi párja a követhetetlenül kusza keresztbeszeretkezések nyomán? A kedélyes pszichoterapeuta birtokán vagyunk (akiről időközben – „deus ex machina” – kiderül: unatkozó magyar milliárdos, rá is nyomul rögtön a feltörekvő, hatalommániás titkárnő), s az elringatóan bukolikus táj tágas, messzi horizontján – ha elhúzzák a pazar paravánokat –, a vetített háttérben hatalmas, gaztól fölvert ipari telep (atomerőmű?) nyújtózik, gyárkéménnyel, rozzant üzemi épületekkel. (Díszlet: Fodor Viola.) De nem sok idő marad a látvány groteszk összképén meditálni, mert még a serény bohózati bonyodalmak megoldódásának (?) pillanataiban is marad hátra csipetnyi talányos és rejtélyes cselekményfordulat, ami töprengésre késztet.
A színészi játék nagyobbrészt – több mint három óra nagy idő – lendületes, üdítően humoros és pajkosan frivol. Kovács Mimi bájosan bugyuta menedzserfelesége elsősorban azzal remekel, hogy be- és megmutatja a női szeszély fokozatait, Adrienn vágyakozó elszántságát, tétova merészségét, apró hisztijeit. Odaadóan szeret és mohón szerelmet vár. Ottlik Ádám kimért terapeutája hűvös eleganciával és visszafogottsággal próbál operálni, de az érzelemmentesség álcája mögül szüntelenül előbukkan belőle a buja kéjenc, aki szívesebben átélné, mint analizálná az érzéki tévelygéseket. Zayzon Zsoltot sokszor láttam már erőteljesebbnek ahhoz, hogy elhiggyem neki: ez a tutyimutyi férj nem csak menő cégvezér, de nagykanállal fogyasztja reggelire a nőket. Györfi Anna Tündéje szenvedélyes hisztérika és veszélyes bajkeverő, szereti ármányosan és számítóan rakosgatni a kártyákat, s összekuszálni az érzelmi szálakat. Széll Horváth Lajos Tiborja precízen mintázott nagy rakás szerencsétlenség, figyelmes balek, az érzékek rezonőrje. Märcz Fruzsina vehemens titkárnője uralkodni vágyik mindenki fölött, s a maga módján lassacskán mindig el is éri, amit akar.
Az előadáson kétségkívül sokat lehet nevetni – néhol az igazi, staccato ritmusú és dupla fenekű mohácsis irónia is felcsillámlik –, ám a terjengős és hosszúra nyúló, körülményes dialógusokat, az olykor túlságosan is kiszámítható bohózati fordulatokat célszerű lett volna feszesebbre hangolni. Persze ne legyünk telhetetlenek: hol van még Mohácsi István a sokadik virgonc bohózatától? S hogy mi a francia rúdugrás? Nézzék meg a pécsi produkciót, s talán még azt is megtudják.
KOVÁCS DEZSŐ
