Vannak zsaruk. És vannak bűnözők. S olykor a zsarukból is lesznek bűnelkövetők. Jó volna ismerni olyan statisztikákat, hogy a népesség hány százalékát teszik ki a rendőrök, s hányat a börtöntöltelékek. Bármennyire riasztó a bűnesetek mértéke, s bármennyire hatásos a „marketingjük” a serény média rosszvoltából, szerencsére, mégsem erről szól az életünk. Aligha többet számlálnak, mint az egészségügyi dolgozók, a számítógépes szakemberek, tanítók és tanárok, vagy éppenséggel a bizonytalansággal küszködők a munkaerőpiacon. Mégsem róluk szólnak a történetek. Nem lehet viszont lekaparni a képernyőkről, filmvásznakról a hekusokat és gazfickókat. Hát nyomukba ered a színház is. S a szerzők elképzelni sem tudják, hogy vannak – vagyunk – jó páran, akiket hidegen hagynak. Mert bajosan ismerhetünk bennük magunkra.
Tételezzük fel a legjobbat. Nem azt, hogy a nézettségi mutatók sarkallnak egy színházat arra, hogy műsorára tűzzön egy zsarutörténetet. Mégpedig lóhalálában, alig egy esztendővel a broadwayi bemutató után. Higgyünk abban, hogy valóban úgy vélik, ott lappang valami mindünkre érvényes is a korántsem tipikus, inkább deviáns magatartásokban. Attól a társulattól, a Centrál Színháztól, amelynek a Vidám Színpad a jogelődje, azt sem lehetne zokon venni, ha az elmélyüléstől ódzkodó közönségigény kielégítése motiválná, s vele a pénztári bevétel. De a Centrál Színháznak szemlátomást eltökélt törekvése, hogy a szórakoztatás nívóját megemelje. Vagyis a direktor, egyszersmind rendező Puskás Tamás alighanem hitt egy bizonyos Keith Huff darabjában, amelyet Jó zsaru – rossz zsaru címen mutattak be. (Konok eső volt az eredeti cím. Nem feltétlenül szerencsés az újabb. Mert a magyarított változatra a neten rákeresve egy azonos című bűnügyi sorozatra bukkanhatunk, amelyet éppen mostanában kezdtek sugározni.) És az előadás létrehozói csakugyan mindent megtettek, hogy kibontakozzon magvasabb gondolat.
Mit kell lenyelnünk, hogy eljussunk a lényeghez? Van tehát két – párban járőröző – rendőr. Itt Chicagóban, nem messzebb. Az egyikük, Joey csontalkoholista. Ahogy lassan megtanul ellenállni a pohárnak, belőle lesz a „jó zsaru”. Hát az alkoholbetegség nem ritkaság. A másik, Denny drogozik is. S az események során mind több törvénytelenséget művel, míg „rossz zsaruvá” nem válik. Ez már kevesebbeket érinthet. Van gyermeke, felesége, de egy prostiban is kedvét leli. Megesik az ilyen. De aligha kommendálna valaki egy utcalányt a legjobb barátjának, s aligha rendezné úgy, hogy a családja körében, vacsoraasztal mellett mutassa be a prostituáltat magányos rendőrtársának. Végül is az örömhölgyet, aki mellesleg leányanya is, maga „vigasztalja meg”. Amit annak stricije persze nem vesz jó néven. De az megint valószerűtlen, hogy az elmérgesedő konfliktus közepette, amikor az otthonát éri merénylet s a kisfia megsebesül, kórházba kerül, a zsaru újabb pásztorpercekre ugrik fel. Amitől végképp elfajulnak az események. Lenne harmadik légyott is, ahová a bevadult közeg szinte egy halálos üldözésből „kanyarodik oda”, ha futtatója időközben nem ölte volna meg a nőt. Úgy gondolom, ha egy rendőr házát és személyét támadás éri, amíg zajlanak az azzal kapcsolatos események, tisztázó eljárások, az érintettet nem osztják be járőrszolgálatra. De ha mégis, akkor már bizonyosan nem küldik az utcára, amint tapasztalják, hogy intézkedéseit a bosszú motiválhatja. Ám Denny, nemkülönben Joey változatlanul szolgálatban vannak, zaklatott helyzetükben nem is veszik észre, hogy egy gyermeket éppen egy kannibalizmusra vetemedő gyilkosnak szolgáltatnak ki. Ami az emberölés gyakori módja, ugye? Nyilván a szerzőnek kellett egy főbenjáró vétek, hogy a jó-rossz zsarura „ráhúzhassák a vizes lepedőt”. Aminek következtében jöhet a tragikus vég… Hogyan lehet komolyan venni egy ilyen történetet?Egy ilyen drámát? Nem, ez nem dráma. Hiszen ebben még dialógus sem igen akad. Ketten beszélnek, a címbeliek. De nem egymással, hanem egymástól függetlenül, egymás mellett, egymás után. Legjobb esetben egymásnak adogatva a szót. Hovatovább a színműírók meg sem kísérelnek a műfaj eredendő szabályainak megfelelni, talán hogy a takarékoskodó színigazgatók kezére dolgozzanak. Két színészt szerződtetni olcsóbb, mint ha a feleség, a gyerekek, a prosti, a strici és mások szerepéhez is kellenének fellépők. (Az anyagi megfontolások magyarázták a francia monodráma felvirágzását is, amikor az adótörvények kíméletesebbek voltak azokhoz a társulatokhoz, amelyek egyetlen családból kiteltek.) A cselekményt nem elevenítik meg, hanem elmesélik. Nem születnek meg a szituációk, a viszonyok. Így elegendő egyetlen színhely. Nemcsak a lakásbelsőket lehet megspórolni, de a macerásabb utcaképeket is az egymást üldöző, leszorító, felborító kocsikkal. Hja, észre kellene venni, hogy egy színi történet nem az akciófilmek rugójára jár.
A színkép tehát egy kihallgatószoba, bár nincs jelenet, amely ott játszódna. Érjük be azzal, hogy a szereplők valamikor oda is eljuthattak. Vagy úgy is vehetjük, hogy önmaguknak vallanak. Tipp-topp helyiség, asztal, székek. A hátsó falán jókora tükörablak. Olyan, amilyenen keresztül a rendőrök szoktak átlátni, míg a kihallgatottak nem. A gyakorlottabb színháznéző – aki ismeri a „csehovi puska” példázatát – várja, hogy egyszer csak áttetszővé válik, s megpillantjuk, mi van a „falon” túl. De semmi ilyesmi nem történik, ez a díszletelem „nem játszik”. Az ablak helyett az ajtó iparkodik sugallatos szerepet betölteni, amikor Joey meglátja a tükörképét benne. Dennynek hasonlóra nincs lehetősége, holott legalább annyira szembe kell néznie önmagával, mint társának. A látványt Szabolcs János tervezte, s benne a jellemző kosztümöket, az agresszív zsaru farmeres küllemét, a jótét lelkű járőr puha matériájú ruházatát. Ami mutatja, hogy tisztában volt a karakterekkel.
Ahogy a színészvezetés is, a színészek is. Ez az előadás legfőbb pozitívuma. Akinek sikerül elfelednie – bár nem könnyű –, miféle „hajánál fogva előrángatott” históriában ismerkedünk meg e rendőrpárossal, még élvezheti is a játékot. Nagyszerű színészeket látni.
Stohl András alakítja eleinte humorral, majd erősbödő, mélyülő indulatokkal Dennyt, az önző, nyegle, gátlástalan, rasszista előítéleteket is tápláló, eleve korrupcióra és erőszakra hajlamos zsarut, akiről fokozatosan töredezik le a magabiztosság burka. Ahogy sérül s végül is szétomlik egocentrikusan berendezett világa, valódi drámát él meg. Megérteti a színész az – íróilag hatásvadász ízlésű – öngyilkosságot is. Denny számára elfogadhatatlan másféle bűnhődés, mint amit maga szab önmagára.
Szabó Győző eleveníti meg az empatikus figyelem sallangtalan egyszerűségével Joey-t, az érzékeny és zárkózott, a tisztesség normáit betartó, magányával és vágyaival csöndesen küszködő rendőrt, aki lassan eljut egy tartalmasabb élethez. Fordított utat jár be, mint járőrtársa. Jóllehet szelídül Joey drámája, mégsem alszik ki a nyugtalanság a szívéből, éber lelkiismerettel tekint vissza balsorsra jutott barátjára.
Csak az a színmű, csak azt tudnám feledni…
BOGÁCSI ERZSÉBET
