Sajátos rendben sorakoznak a színpadon egy huszadik század eleji polgári lakás bútorai, kellékei. Tagolják a teret, helyet hagynak a játéknak, lényegében mégis valamiféle átmenetet képeznek a közönséges rendetlenség és a szürreális látomás között. Jól kivehető a konyha, a cselédszoba, a hall, a nappali, az előszoba, a fürdőszoba, a háló, van telefon, zongora, asztali lámpa, kredenc, családi ágy és priccs a személyzetnek, a teljes leltárt bizonyára csak a színpadi dolgozók, berendezők és kellékesek tudják. A legfeltűnőbb, hogy a szomszéd cselédlány fekhelye egy hatalmas szekrény tetején van. Fodor Viola díszlete költői víziót ígér Kosztolányi brutálisan szigorú társadalmi regénye helyett.
Keresztes Attila rendezése teljesíti az ígéretet. A vizsgálóbírót játszó Jakab Tamás vetített képe vallatja a színpad bal oldalán, a cselédszekcióban álló Gidró Katalint, aki Édes Anna szerepében hallgat. Esetleg bólint. A válaszok megelevenednek – Thuróczy Katalin színpadi átirata szerint. Idővel kissé mechanikusnak érzi a néző ezt a folytonos ismétlődést, de lehetetlen megbontani ezt a néhány évtizede még formabontónak számító rendet. Az ismétlődés monotóniája azonban bizonyára nem lenne zavaró, ha a játék tartalmat nyerne ettől a megoldástól. Ám inkább veszít. A történet látomásos elképzelése, a cselekmény ilyen szétszabdalása nem igényli, de talán meg is akadályozza a jellemfejlődések kibontását, a lélektani szituációk alakulásának követését. Nem az a baj persze, hogy a rendező szakít a realisztikus ábrázolás hagyományával, hanem az, hogy miután divatosan elveti a valószerűség igényét, helyére nem tud semmi fontosat állítani. Édes Anna története egyszerűen kiüresedik így.
Pedig elvben fordítva is történhetne. Az Édes Anna felfogható úgy is, hogy a logikusan, értelmesen megokolatlan gyilkosságot leíró regényével Kosztolányi a novelláiban is gyakran felbukkanó action gratuite ábrázolásának csúcspontjára érkezett. A művet értelmezhetjük úgy is, hogy abban mintegy Camus Közönyét megelőzve írta le a lélekben rejtve, öntudatlanul zajló folyamatok nyomán hirtelen, váratlanul elkövetett emberölés egyszerre követhetetlen, másfelől mélyen érthető folyamatát. A tett, a bűntény oktalan volta, az ingyen, azaz oktalan és céltalan cselekvés valóban nem követelné meg az aprólékos társadalmi, történelmi és lelki motivációk felkutatását, illetve azok fejlődési sorba rendezését és összekapcsolását a rémtettel. Sőt kizárná azt. Ám Keresztes Attila rendezése megáll félúton. Felelőtlenség persze találgatni, hogy vajon hová is szeretett volna eljutni. Könnyebb azt kifogásolni, amit látunk, és még könnyebb azt hiányolni, amit már láttunk, például Fábri Zoltán 1958-as filmjében, ahol a rendezés és a színészi játék mindent megmagyaráz, mindent megindokol, mindent megvilágít, a lélek és a társadalom mélyére látva, egységes kompozíciót és világképet ad. Keresztes Attila látomásos elképzelése az előadásról ezt lényegében föladja. Közben azonban a színészi játék megmarad a hagyományosnak, realisztikusnak, lélekbúvárnak látszani akaró eszközöknél. Csak Gidró Katalin Édes Annája kivétel. Neki nincs módjában eljátszani a gyilkossághoz vezető folyamatot, sőt módszeresen titkolnia kell a legkisebb érzelmi rezdülést is, minden reakciót a körülötte, vele történtekre. A többieknek viszont alighanem feladatuk lenne, hogy megalkossák a körülötte zajló életet, amely kiprovokálja a mélyen elfojtott indulatok kitörését. Az action gratuite, az oktalan cselekvés irracionalitása és mégis indoklása azonban nem megy együtt. Ráadásul az előadás szereplői a talán nem is egészen átgondoltan, inkább csak ösztönösen választott stílust sem játsszák meggyőzően. Danis Lídia Vizynéje harsányan kiállhatatlan, már első megszólalása is gyilkos indulatokat ébreszthet, s hozzá még erélyes háztartásvezetői határozottsága, társadalmi ambiciózussága nincs is egészen összhangban azzal a nyavalygós hisztérikussággal, amelyet a második részben mutat. Borovics Tamás Vizy-alakításában a konfliktuskerülő papucsférj közkeletű vonásai dominálnak, Pataki Ferenc játékából pedig mindössze a sármos, elbűvölő, csábos fiatalember hiányzik. Léha dzsesszkedvelőként markánsan lép a színre, majd annyiban is hagyja a figurát. Gömöri Krisztián Ficsorként szakszerű epizodistának bizonyul, Csorba Katát meg egyáltalán nem zavarja a cselédstiklikben jártas leány tisztesen realisztikus megjelenítésében az, hogy a szekrény tetején lakik.
A felemásan víziószerű előadást végül egészen különös látomás tetézi. A díszlet hátsó fala felemelkedik, és Anna műfüves zöld mezőre távozik, ahol részint igazi fehér nyuszik téblábolnak, jobboldalt pedig nyúljelmezben fuvolázik Balogh Szilvia, illetve gordonkázik Pesti Ágota. Bosszantóan átlátszó és egyúttal értelmetlen jelkép. Bizonyára boldogabb, idilli világot szeretne ígérni ezzel az előadás a szerencsétlen címszereplőnek, ám a látvány giccses idétlenségével ironizálja is azt. Anna lelkének izgalmas pokla helyett vágyainak jámbor együgyűségéről, igénytelenségéről beszél. Ami megint csak lehetne a történtek egyfajta értelmezése, csak éppen csöppet sem következik az addigiakból. Inkább agyoncsapja azt, amit addig láttunk. Úgy hat, mintha a munkájával elégedetlen, a mindent megmagyarázó és lezáró befejezést hiába kereső rendező kétségbeesett ötlete lenne, amivel mégiscsak poénnal lehet elengedni a nézőt. Végre történik valami váratlan, valami meglepő. Esetleg csak fricska a látottakat komolyan vevő néző orrára.
ZAPPE LÁSZLÓ
