Mindazok, akik az 1970–1980-as évek fordulóján jártak a budapesti bölcsészkar népművelés vagy pedagógia szakára talán emlékeznek még arra a robbanásszerű intellektuális és érzelmi hatásra, amit a már akkor is világhírű Elliot Aronson A társas lény című könyve váltott ki generációnk egyes csoportjaiból. A mi évfolyamunk a Társadalomlélektan nevű tárgy tankönyveként vizsgázott az 1978-as verzióból. Bennünket akkor egyszerre ragadott meg a személyiség és a szemlélet, az egész élet-narráció a maga összetéveszthetetlenül egyéni és egyetemesen igaz módján. Minden nagy szellemi tevékenységről elmondható ez, de Aronsonban megvolt az a többlet, az a nem feltétlenül és közvetlenül szavakba önthető plusz, ami képes volt megragadni fiatal, életre nyíló elméket. Most pedig kézbe vehetjük emlékiratait. Kézbe vehetjük, és örülhetünk neki. Mert nem veszítjük el általa az ifjúkori szellemi örömet. Nem kell szégyellnünk az egykori lelkesedést. Eszmék omlásának idején, ezúttal ki-ki megnyugodhat a maga sebeiben fekve, a maga porszemmé vált napóleonjaival a szívében. Aronson nem lett a tegnap bálványa. Aronsontól nem kell búcsút vennünk.

Minden emlékirat végső soron egyes szám első személyű sorsköltészet. „Végül is saját életem elkötelezettje vagyok” – zárja memoárjait Vince József, a rendszerváltás előtti évtizedek egyik vezető diplomatája. Minden emlékirat erkölcsi sorsa azon fordul meg, hogy azt az elkötelezettséget hiteles szubjektum hasonítja-e át. Mert miközben mindenki szüleiről, családjáról, pályájáról, szerelmeiről, tanárairól vall, valójában egyvalamiről állít ki bizonyítványt: saját morális halmazállapotáról. Sir Winston Churchill személyiség- és jellemformáló éveiről, ifjúságáról számot adó könyvében megváltoztatta annak a hajdani középiskolának a nevét, ahol tanulóként gyötrelmes, nem ritkán méltánytalan kudarcok érték. Nem utólagos feljelentésen dolgozott, az életformáló képletek igazságát kívánta megmutatni. Később ugyanígy járt el a II. világháború kapcsán is: a válság napjaiban nem a teljes brit politikai elit volt „oroszlánszívű”, hanem ő, egyedül (v.ö. John Lukacs: Öt nap Londonban1940. május. Ford. Barkóczi András. Európa, Bp., 2000). De Churchill számára fontosabb volt a diadalmas nemzeti egység ethosza, mint valós és vélt sérelmei hánytorgatása. Tanulság: az igazi sorsköltő a nagy formátumú személyiség. Ne nevess. A mese terólad szól.

Elliot Aronson jelentős szociálpszichológus. Jelentős személyiség. Olykor nyersnek tűnő emberi felületeivel együtt: fanyar költő. „Beérkeztem. Tanár lettem.” – összegzi élete egyik sorsfordulóját. Valóban az. Ragyogó előadó. Emlékiratainak csúfondáros keretet ad: megkapja a Nagy Amerikai Sikertörténetet, aki erre vágyik, a massachusettsi félig-proletár, fél-kispolgári családból, egy minden szempontból uninspiratív, lehúzó környezetből elinduló tehetséges fiúról, aki megküzd a szociális nehézkedéssel, környezete nyílt ellenségességével, saját gyengeségével, végül korszakos jelentőségű tudóssá, a szociálpszichológia nemzetközi vezéralakjává lesz, aki taníthat azon a Harvardon is, ahova 18 évesen meg sem fontolhatta a jelentkezést. Ám ez csupán keret. A lényeg a tények előadásmódjában rejlik. Az életszemlélet nagyvonalúságában. Események és emberek megítélésében, amely mindig mentes az olcsó és könnyű ítélkezéstől. Abban a hallatlanul elegáns és meggyőző előadásmódban, amelyben magánélet és szellemi előmenetel, utóbb magánélet és tudomány eseményei összeszövődnek, közös törvényt alkotnak, egységükkel és szétválásukkal reprezentálva egy szervessé formált életet. Az egész könyvre mélységesen jellemző az a finom felszíni csillogású, közben a mélyáramot mindig precízen kitapintó előadásmód, amellyel hivatástudata ébredését ábrázolja.

„Az egyik délután vonzó fiatal hölggyel kávéztam, akivel szerettem volna szorosabb barátságot kötni. Hirtelen az órájára pillantott, és rádöbbent, máris elkésett az előadásról. Vele tartottam, azt remélve, hogy az előadóterem végében egymás mellett ülhetünk majd, és megfoghatom a kezét. Az előadást, amelyre a lány igyekezett, Bevezetés a pszichológiába címmel egy Abraham Maslow nevezetű fickó tartotta, aki nemrég jött a Brandeisre. Maslow történetesen a faji és etnikai előítéletek lélektani aspektusait tárgyalta. Nem csekély megdöbbenésemre olyan kérdéseket feszegetett, amelyek engem is foglalkoztattak, amikor kilencéves koromban a járdán ülve vérző orromat ápolgattam, és azon gondolkodtam, vajon miért gyűlölik ilyen rettenetesen a zsidókat az ír katolikusok. Honnan erednek az előítéleteink? Velünk születnek, vagy tanuljuk őket? Vajon lehet-e változtatni rajtuk? Ha előítéletes ember az általa ellenszenvesnek tartott csoport egy tagjával kedvező tapasztalatokat szerez, megváltozik-e az egész csoportról alkotott véleménye, vagy a kivétel erősíti a szabályt felkiáltással elintézi az ügyet? Eddig a pillanatig fogalmam sem volt róla, hogy létezik tudományterület, amely ezeket a kérdéseket vizsgálja. Lenyűgöző felismerés volt. Elengedtem a lány kezét, és bősz jegyzetelésbe fogtam. A lányt elveszítettem, de rátaláltam az igazira. Másnap közgazdaságtanról átiratkoztam pszichológiára.” Nem gyanúsan teljes ez a kép? Nem nagyon novellisztikus? Együtt van minden: a társadalmi tapasztalat, a magánélet, a szellemi kiteljesedés. Nem. Nem gyanús. Bölcs. Mert az életben csakugyan van tolsztoji pillanat, ám az lényegében a sorsvonalak interferenciája, egy meghatározott élmény erőterében. Nem utólagos racionalizálásról van szó, hanem annak világos ábrázolásáról, hogy az egyéni élet konkrét törvénye mindig erősebb, mint a pillanatok felszíni véletlene. Könyve más pontján Aronson ironizál gyermekkora felidézésének „túlságosan dickensi jellegén”. Kedvesen, stílusosan teszi, de mindez a társasági önirónia szintjén marad. Az alapvető igazság a fenti sorokban van. A fiatalkor fájdalmai, a megveretések ököllel és szóval, minden fajsúlyos életben végül egy magasabb személyes életigazságban összegződnek. A kínzókat elnyeli az idő. A tapasztalat, a pozitív konzekvencia velünk marad.

Aronson stílusos – mondtam az előbb. Ízléses is, a szónak nagyon magasrendű értelmében. Szakmai vonalon szkeptikusan nyilatkozik a mélylélektanról. Előtte azonban megjeleníti kapcsolatát a bátyjával, az ugyancsak briliáns tehetségű Jasonnel, aki közös gyerekkorukból a korai egyetemi katedrára emelkedett, s akit 32 évesen elemésztett a rák. Világossá teszi: az ő életében Jason volt a valóságos apa-figura, a szerepre tökéletesen alkalmatlan valóságos apjuk helyett. Megad minden fontos információt az olvasónak az ítélet kialakításához, ugyanakkor nem hajtja túl az ábrázolást: előzetesen nem kapaszkodik abba eszközként, amit utólag intellektuálisan megbírál. A képet nekünk magunknak kell összeraknunk: könnyedén mondhatnánk, lásd az elégtelen jutalom és a büntetés kérdéséről szóló fejtegetést a 123–124. oldalon. Ám a kör nem itt zárul, hanem a lélekbe való végső befogadás pillanatával, amikor Aronson karjába véve újszülött fiát, hirtelen felszakadó érzelmekkel és megértéssel fordul apja emléke felé. Így igaz, mert így igazságos. Így igaz, mert így emberi.

Számos izgalmas, önmagán túlmutató mozzanat van az életrajzban, amely az egyénileg megélt társadalmi tapasztalat erejét demonstrálja. A legizgalmasabb talán az a rész, amelyben Aronson elmondja: tipikus kisvárosi-konzervatív-republikánus környezetből az egyetemi világba lépve milyen sokkszerűen hatott rá a liberális akadémiai közeg, a baloldali gondolat, és milyen sorsot és lelkiismeretet formáló élménynek bizonyult a New York Times olvasása, amelyet addigi környezete nem csupán nem olvasott, de el is átkozott. Ez korántsem egyetlen ember története. Érdemes összevetni ezeket a sorokat Hillary Clinton kísértetiesen hasonló emlékeivel a First Lady-külügyminiszter Élő történelem című memoárjában. A McCarthy bűvöletében élő kisvárosi fiatalember és a Goldwater-kampányaktivista kisvárosi középiskolás diáklány sorsfordító drámájátsokan megélték, az a középgeneráció és annál érettebb nemzedék, amely mély nyomot hagyott a jelenkori Amerika szellemi arculatán.

Nagyszerűek a portrék. Kiváló jellemrajzokat, személyiségképeket kapunk Aronsontól. Ha már a diákkori emlékeknél tartunk: külön érdekes lehet nemzedékem számára a Gordon Allportról és fő művéről, Az előítéletrőlszóló méltatás – egy másik kurzuson azzal a remekművel birkóztunk. „Ez a tisztes idős úriember testesítette meg számomra mindazt a bölcsességet, szívélyességet, tudományos igényességet, amelyet a Harvard jó esetben kínálni tudott. Gordon mindig kifogástalanul ápolt volt: öltönye gondosan kivasalva, cipője ragyogóan kifényesítve. Mindig az alkalomhoz illően viselkedett.” Eszményi tanár. Fontos, hogy legyenek ilyenek, és nagyon fontos felidézni alakjukat. Másutt így lép elő Stan Schachter, akinek híres kísérletét szintén tudnunk kellett az egyik vizsgán. A hajdani jegyzetek és vizsgaizgalmak mögött feltűnnek az emberi arcok. És ez szép. Főleg azért, mert Aronson hiteles humanizmussal figyel és fogalmaz róluk és velük kapcsolatban.

Aronson komoly szellem. Tehát le kell fordítani magyarra. Az Akadémiai és az Ab Ovo kiadó sokat tett e téren. Lehetőleg olyan kiválóan kell átültetni, ahogyan ezt Varga Katalin teszi ebben az esetben, és tette már korábban is. Meg kell ismernünk Aronsont. Még vitatkozni is jó vele. Nem kell feltétlenül elfogadni bátyja élet-metaforáit a pókerpartiról és a hullámvasútról – hívő ember például ezt nem is teheti –, de meghallgatni mindenképpen fontos, mert az általa sugalmazott-provokált kérdések, tematizált problémák tágítják hazai szellemi horizontunkat. Jelentős tudós. Számottevő intellektus. A társas lényről, a társadalomban élő emberről kevesen tudnak annyit, mint éppen ő. A XX. század jelentős elméi közül talán Emmanuel Mounier fejtett ki ennyi érzékeny igazságot az ember lényegéről. S ha egy napon a konverziók kisugárzása révén létrejöhet Mounier társadalma, egy a kapitalizmusnál emberibb társadalom, abban sajátos módon szerepe lesz a vallástól távol álló Aronsonnak, aki életművével alapvetően járul hozzá az anyagi determinációban élő világ kollektív önismeretéhez.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Petrovics Emil tanár úr egyszer megkérdezte tőlünk: a világ zenei és irodalmi terméséből ki melyik művet szeretné a maga produkciójának tudni. Egyik osztálytársunk meg sem állt a Così fan tuttéig, jómagam nem adtam a Háború és békénél alább. Azóta öregebbek és bölcsebbek (?...) lettünk. Eljött az újraolvasás ideje. A kérdések föltételének ideje, a szembesítés-szembesülés után. Bölcsesség. Szívélyesség. Szellemi igényesség. Igen. Nos, igen. Köszönjük, Aronson professzor úr, hogy kitűnő emlékirataival rászorít minket a mérlegkészítésre.

Mérlegeink, válaszaink már kizárólag bennünket minősítenek.

MARTON GÁBOR

 

 

NKA csak logo egyszines

1