Szaporodnak színpadjainkon az epikus művek adaptációi. Ami ugyan nem új keletű jelenség, de hosszú ideig az adaptáció leginkább egy drámainak gondolt alkotás színpadra vitelét jelentette. A fő szempont a cselekmény közvetítése, a konfliktusok párbeszédekben történő megragadása volt. Majd egyre gyakrabban kerültek színre eleve meglehetősen kevéssé drámai színezetű alkotások; a cél nem annyira egy mű, mint inkább egy írói/költői világ színpadra applikálása lett. Napjainkban mintha egyre fontosabbá válna két másik, egymással egyébként tökéletesen ellentétes tendencia. Az egyik az adaptálandó mű(vek) motívumait használja fel nyersanyagként egy sajátos színpadi világ megteremtéséhez –a feldolgozott szövegeket gyakran eredeti kontextusukból kiragadva, más szövegekkel mixelve használja fel. A másik tendencia viszont éppen a színre vitt szövegben megjelenített kérdésekre, problémákra koncentrál, azokat helyezi az előadás fókuszába, bontja ki színpadi eszközökkel (miközben hol többé, hol kevésbé elszakad az alapműtől).

Ascher Tamás ez utóbbi úton haladva vitte színre Gustave Flaubert befejezetlen regényét, a Bouvard és Pécuchet-t. Más törekvés nem is igen magyarázhatná a mű színpadi adaptációját; Flaubert-nél kevésbé színre kívánkozó író nem sok akad. Regényeinek cselekménye meg nem történések folyamata, szereplői igazi antihősök,akiknek élete –akár tudnak róla, akár nem – tökéletesen értelmetlen, s ilyennek tűnik általánosságban az emberi létezés. A Bouvard és Pécuchet két főszereplője, a két írnok mindenbe belekontárkodik (tudományba legfőképp, de művészetbe, gazdaságba is), s miközben sorra kudarcot vallanak mindenben, zajlik mellettük, mögöttük a század zavaros történelme. Szokás enciklopédiaszerű műnek nevezni a Bouvard és Pécuchet-t, egyszerre utalva kérdésfelvetésére és ábrázolásmódjára is. S miközben a történelmi események, illetve a történelmi kataklizmákat átélő emberek magatartása hátborzongatóan ismerősnek tűnik, a mű alapvető ontológiai kérdéseket vet fel. Elemzésekor pedig igazán izgalmas poétikai problémákkal, dilemmákkal találjuk szembe magunkat. A színpadi változatot készítő Forgách András nyilvánvalóan sem ez utóbbiakkal nem foglalkozhatott, sem enciklopédikus teljességre nem törekedhetett. A mű egyes szituációit rendezte az eredetinél jóval sűrítettebb cselekményű csomópontokba, a mellékkaraktereket erősen tipizálta. Gördülékeny, de gondosan formált dialógusokat adott a párbeszédekben finoman szólva sem dúskáló regény szereplőinek szájába (természetesen függetlenítve magát az utánozhatatlan és színpadon rekonstruálhatatlan flaubert-i nyelvtől). Az így létrejött mű még akkor is autonóm, máskor, másutt is elővehető drámának érződik, ha szerzői nyilatkozatokból tudni lehet, hogy az előadással szimbiózisban, a rendezővel és a színészekkel való folyamatos, közös munka eredményeképpen született. És még akkor is, ha az előadás intenzitásának problémája nyilvánvalóan nem független a szövegtől.

A Mesélő – hangfelvételről – kétszer szólal meg a Katona József Színház színpadán: a két felvonás elején. Nem is a közölt információ a legfontosabb, hanem az a gesztus, mellyel bevezet bennünket a főszereplők világába. Ezt a világot Khell Zsolt díszlete egészen virtuóz módon teremti meg: miközben jelentős szabad teret hagy a színészeknek, mégis rendkívül zsúfoltnak hat: az írnokok lakása igazi élettér, mely bármely helyiség funkcióját felveszi. A falakon írások, ábrák, képletek, melyek a darabban meg nem jelenített „kutatások” sokaságára is utalnak. De néhány kiegészítő térelem, bútor színrevitelével szinte bármi mássá át is alakul; a város valamennyi helyszínét megeleveníti. Ascher Tamás pedig igazán variatívan használja a teret, mozgatja benne a szereplők csoportjait, sőt, a nézőtéri sorok közt átjárót építtet, s amikor a szereplők onnan, bennünket bámulva nézik a kert furcsaságait, mi is a kert valamelyik sajátos díszének érezhetjük magunkat.

 

katona - dilettansok 19
Máté Gábor, Fekete Ernő és Elek Ferenc (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Ez a játékos, gyakran ironikus, ám mégis komoly, a felvetett, esetenként nevetségesnek érződő kérdéseket is komolyan vevő stílus jellemzi az előadás egészét. Talán a legegyértelműbben a címszereplők párbeszédein érezhető ez, ahol sem Pécuchet jámbor naivitása, sem Bouvard rátarti fölényessége nem tűnik taszítónak vagy nevetségesnek; reménytelen vállalkozásuk a világ megértésére rokonszenvesebbé teszi őket azoknál, akik meg sem próbálkoznak ezzel. A mellékszereplőket Ascher többnyire tablóba rendezi, de a tablókból mindenki kiválik egy-két fontos jelenet erejéig. És van emblémaszerűvé váló figura is: az írnokok által nevelt, szellemileg visszamaradott, a világra rácsodálkozó, karácsonyra angyalszárnyat növesztő Marcel – akit Kovács Lehel finom, mondhatni lírai humorral hoz színre. A karakterszerepeket ezúttal is jelentékeny szakmai tudást mutatva adják a Katona színészei. A széles galériának egyaránt része Keresztes Tamás forradalmárból hivatalos talpnyalóvá avanzsáló népfija, Fekete Ernő politikai állásfoglalásait pragmatikusan váltogató arisztokratája, Ónodi Eszter tűzön-vízen át egy célra összpontosító gusztustalan némbere, Dankó István nagy hangon hőzöngő, megbízhatóan cselekvésképtelen polgára, Nagy Ervin ostoba kevélységgel helyezkedni próbáló polgármestere, Szirtes Ági lestrapált és ösztönösen gonosz cselédasszonya, Pálos Hanna pofátlanul flegmatikus cselédlánya, Vajdai Vilmos zavarosban sertepertélő, mindig higgadtnak látszó gazembere, Lengyel Ferenc saját üzletének falai közül kilátni képtelen fűszerese, Kocsis Gergely tudálékosan handabandázó katonája, Mészáros Béla viszonylag intelligensen technokrata plébánosa, Rajkai Zoltán józan gyávasággal feladatára koncentráló borbélya, Borbély Alexandra végletekig sótlan hátébéje, Kovács Gergely pimaszul betolakodó ismeretlenje, Tóth Anita már csak kísérleti eszközként létező parasztasszonya. Valamennyien finoman rajzolják el a megjelenített figurákat, úgy, hogy maga a típus ismerősnek hasson, de mögüle kikandikáljon a hús-vér ember, s a karikírozás ne csússzon át paródiába. Hasonló eszközökkel él a két főszereplő is, de Máté Gábornak és Elek Ferencnek értelemszerűen nagyobb a játéktere: megmutathatják részint az emberi esendőség diszkrét báját, részint a gondolkodás (mindegy, hogy milyen mélységű és eredetiségű gondolkodás) szinte gyermeki örömét is.

Néha azt éreztem, szerethetőbbek is a kelleténél, s volt ilyen érzésem a tabló egészével kapcsolatban is. Nem mintha nem lenne kiábrándító az összkép, de az előadás stílusát meghatározó frivol, intellektuális szellemesség mégis erősebb az összkép sivárságánál. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy a játék (egyébként precíz) ritmusát némiképp kiszámíthatóan határozza meg a jelenetek felépítése (ami persze – mint már utaltam rá –magából a szövegből is következik), az egyes jeleneteké éppúgy, mint a váltásoké. Van az előadásnak egy kidolgozott medre, melyből nem lép ki, s egy magas szakmai színvonalon alkalmazott nyelve, amelyet pillanatra sem hagy hátra. S ez a nyelv kicsit gazdagabb, díszítettebb, ez a meder pedig kicsit nyugodtabb annál, ami az előadás mondandóját valóban jeges erővel megszólaltathatná. Vagyis a stílus, a szellemesség és a szellem mellé nem lép intenzitás, szuggesztió; így inkább csak elmerengünk a világ megismerhetetlenségén és abszurditásán, de nem döbbenünk meg rajta. S ha ez kedvünkre van, és nem unjuk meg idő előtt, akkor alighanem kellemesebben érezzük magunkat az optimálisnál.

 

URBÁN  BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1