Van olyan ember, akinek nyitott könyv az élete, csak nagyon kevesen tudják értőn lapozni. Szereted-e, ha a könyvedben lapozgatnak? Könnyen engedsz a kíváncsiaknak? Ezt a kérdést a beszélgetésünk végére szánom, most engedj meg valami nehezebbet. Hogyan került el gyerekkorodban a bubópestis?

Hogyan került el? A bubópestis? Hát szerencsésen. Arra vagy kíváncsi, gondolom, mi kell ahhoz, hogy az ember viszonylagos egészségben megérje az ötvenet. Nos, elsősorban öröklött szervezet. Meglátjuk, meddig fog kitartani. Egy agyvérzést ugyan begyűjtöttem mostanában – még élek. Dolgozva élek.

 

csuja 2

 

Tettél azért valaha, hogy ne tarts örökké?

Nem biztos. Figyelj, ez olyan pálya, ahol a teljes absztinencia sem életbiztosítás. A stressz nem életvitelfüggő. Nem tagadom, adódott olyan korszakom, amikor ittam többet az elégségesnél.

A stressz megelőzi a védekezést, vagy a védekezés elsődleges, és a stressztől való félelem idézi elő a védőital-túladagolást?

A legjobb receptnek az tűnik, ha a meglévő picinyke tehetségünk iszonyatos szorgalommal, tudásvággyal párosul, ami idővel az ízig-vérig színésszé válást eredményezi. Aztán mégis jön a stressz, mert izgulunk, hogy tetszik-e vajon az embereknek a munkánk. Később rájövünk persze, mindenkinek megfelelni úgysem lehet, de akkor is ott marad a századik előadáson is a gyomorremegés a színre lépés előtt. De nem tovább. Amint belépünk a színpadra – legalábbis én –, már minden rendben van.

Hamar ráébredtél, hogy nem felelhetsz meg egyszerre az apukádnak és az anyukádnak, de közben a nagyszülőknek, sőt a nem-rokon drukkereknek is?

Nem hamar. És nem teljesen. A mindenkinek tetszés vágya kiirthatatlan: a fanyalgáshoz nem lehet hozzászokni, az önvádról pedig, hogy elrontottál valamit, leszokni nem lehet. Vissza kell szorítani azonban, különben nem tudnék megmozdulni a színpadon.

Gyerekkorodban lesték sokan a szerepléseidet?

Persze. Tévé nem volt, így esténként átjártunk a szomszédba, ott a nagyanyámék a többi öregasszonnyal pletyóztak, aztán amikor kifogytak a témákból, odafordultak, hogy „na Imi, mondj egy verset!”. Ötéves koromtól van közönségem. És vannak ebből a korszakomból emlékezetes alakításaim. A nugátos krém kivonása a nápolyi felső ostyája alól című performanszom például feledhetetlen: édesanyám nevelési csődjeként vonult be a családtörténetünkbe. Mondhatom, a szó professzionális értelmében is korai pályakezdőnek számítok. Ha át kellett menni a szomszédba például tökgyaluért, anyám a legapróbb részletekig elpróbáltatta velem a jelenetet: merre mész, hogyan lépsz, hogy kopogsz be, hogy köszönsz, hogy kéred el, hogy köszönöd meg, hogy köszönsz el, hol fogod meg a tökgyalut. Amikor bekerültem az igazi színházi létezésbe, nem ért meglepetés: anyám valahogy ösztönösen elintézte nekem, hogy én a próbákhoz hozzászokott legyek.

Elgondolkodtál-e rajta, miért nem tetszett édesanyádnak, hogy lehúzod a fogaddal a nápolyi krémjét?

Szerintem egyszerűen rendetlennek tartotta. Nekem meg úgy esett jól. Ezt rám hagyta, de nem mondanám, hogy minden szabályszegésemmel szemben elnéző volt. Sokszor szöktem át a szomszéd gyerekhez játszani. Akkor mindig kaptam a pofámra. Na, ezt nem értettem, hogy miért nem engednek el. Rendes szomszéd, rendes gyerek, fényes délelőtt vagy délután. Átmehetek? Nem! És nem volt semmi értelme a nemnek. És akkor elszöktem. Ugyanígy a focival. Ne menj, mert kitöröd a bokád. Nem azért akartam menni. Lehetséges, elképzelhető, a pakliban bármi benne van, de hát az ember játszani megy a pályára, nem azért, hogy a bokáját törje. Ne mássz fel a fára, mert leesel. Igen. Előfordul: felmászunk és megcsúszunk. De a fiúgyerek szeret mindent kipróbálni. Érdekes, most így belegondolva hirtelen: a csavargás, a foci és a fáramászás mellett nem tartottam megalázónak, hogy kihímezzem a házi feladatokat (láncöltéssel körbeszegni egy ruhadarabot, babzsákot varrni). Vagy a virágkaró-faragást. Ügyes nem voltam mindenben, emlékszem például, amikor egy kalapácsnyelet úgy elgyalultam örömömben, hogy semmire nem lett használható. Apám asztalos, láttam tőle a fogást, s a lendületét is átvéve addig gyalultam a gyakorlati órán az akácfadarabot, míg majdnem gyufaszálnyira vékonyodott. Az élővilág órán szintén okoztam meglepetést. Növénygyűjteményt kellett otthon készíteni. Hát az enyémben még szinte ropogott a káposztalevél a rajzlapon: minek azt lepréselve megszárítani? Helyzeti előnyben voltam: tessék, itt van – egyenesen a kertünkből!

A ti focista gyerekkorotokban posztok szerint álltak már össze a csapatok?

Én vagy a kapuban álltam, vagy hátvéd voltam. Egy idő után le is szoktam erről. Nem tudtam focizni. Nagyon nem tudtam. Mondhatom szinte, hogy futballkerülésből lettem amatőr színjátszó. Tizennégy éves koromtól, ahogy gimnáziumba kerültem, vált egyértelművé az elköteleződésem. Hajdúnánáson működött két amatőr együttes, plusz egy a gimnáziumban. Ezek elrugdostak odáig, hogy tizenhét éves koromra tudatosult, nekem a színházzal, a színészettel kell foglalkoznom.

Anyukád figyelt fel a jó emlékezetedre?

Főleg a nagyanyám, aki kisgyerekkoromtól fogva versekre tanított. Persze ráérzett anyám is, és a későbbiekben már tőle kaptam a biztatást. Szerintem nem akarták, hogy kenyérkereső színész legyek, hanem egyszerűen saját örömforrásuknak tekintették a fellépéseimet az iskolai ünnepségeken. Meg is rémült rendesen anyám, amikor előrukkoltam a főiskolai jelentkezési lappal. Hallani sem akartak róla otthon. Hogy jövök én ahhoz, mit képzelek egyáltalán, majd éppen engem várnak tárt karokkal Budapesten.

 

csuja - jogyerekek 3

 

Pedig szereztem muníciót. Mikor az utcáról történt eltiltásom következtében, kényszerűen magamba fordultam, jöttek a versek-monológok belül, épülgetett-formálódott bennem a szöveg, önkéntelenül. Ott, a ház tövén, az orgonabokorban el tudtam mélyedni egy-egy színdarabrészletben. ’74–75-ben már volt tévénk, és akkoriban ömlöttek a jobbnál jobb tévéjátékok. Fenn maradtam értük akár éjfélig, ha kellett. Rengeteget olvastam, köszönhetően egy remek magyartanárnak, aki ajánlani tudott olvasnivalót. Látszólag válogatás nélkül, valójában a koromnak megfelelő érdeklődési szintre ügyelve, mindenhez hozzáengedett, Mikszáthtól Proustig. Működött bizonyos belső kényszer, hogy megfeleljek neki.

Melyik volt az első vers, amelyet a saját elhatározásodból tanultál meg?

Ady: Üzenet egykori iskolámba, Harc a Nagyúrral – ezek voltak az első, saját akaratomból megtanult versek, igaz, iskolai ünnepségre, illetve szavalóversenyre, tehát alkalomhoz igazítva történt a választás. Ugyanakkor bujkálhatott bennem valami bizonyítási vágy, valami nagyképűség, magamutogató hajlam, merthogy pokoli nehéz vers a Harc a Nagyúrral, még felnőttnek is. Ma már szikárabban, racionálisabban mondanám, mint akkor, de azt hiszem, a beleérzésem, az ösztönöm jó irányba vitt. A városi szavalóversenyt megnyertem, aztán vittem a főiskolai felvételire, meg előfelvételis katonakoromban is felléptem vele. Több volt a kamaszkori énemben az Ady-mánia, mint a megértés: talán nem véletlen, hogy aztán sokáig, majd harminc évig nem mertem hozzányúlni. Most viszont készült/készül az Ady-estünk. Trilógiát tervezünk. Egy rendező haverom, Halmi György tíz éve vetette fel a gondolatot, s mostanig nem álltam rá. Felkészültség, megéltség nélkül nem szabad belevágni – érveltem –, s bevallom, nem hittem, hogy lesz iránta kereslet. Tavalyelőtt aztán kötélnek álltam.

Elmozdulhattam valami felé: nem csak a felszínt látom már. Mit is gondolhatott ez az ember ott, az Illés szekerén? Az Isten balján? Az új Kísértetben? Az Őrizem a szemedben? Mindig van ott valami plusz. Talán a táltossága. Ebbe az irányba indultunk. Eljátszottuk hatszor-hétszer, és azt érzékeljük, mutatkozik az emberekben fogékonyság.

„Az én vezérem bensőmből vezérel!” – József Attilát idézem Ady okán, azért talán, mert mindkettejükben lakozott egy olyan tudás a világról, amely hétköznapi ésszel nem belátható, legfeljebb – a költők megnyilatkozásaiban foglaltak beteljesedése mentén – utólagosan magyarázható. Megfordult-e benned valaha, hogy Adyt talán közelebb érzed magadhoz, mint József Attilát?

Nem szeretem jobban. József Attilát nagyon szeretem. Mondtam is versét a televízióban. Csodálatos költészet. Egészen másért lehet szeretni, mint Adyt. Melléjük helyezem Aranyt, Petőfit, Nagy Lászlót: másért, de egyformán csodálom a verseiket. Pár évvel ezelőtt – úgynevezett vers-kommandóban – elmentünk Pogány Judittal Dunaújvárosba. A bölcsődétől a postán keresztül a kocsmán át a bevásárló központig mindenütt megállítottunk embereket, hogy ma van a költészet napja, mondanánk egy verset, megengedi? Az emberek megálltak, és megengedték. Van igény a szépre. Nem lehet egy életet leélni úgy, hogy el vagyok idegenítve. Mindenkit meg tudtunk szólítani valamivel: ennyire gazdag és ezerszínű a magyar költészet.

Mégis, Adyt választottad…

Jött a felkérés Halmi részéről… ennyi. Főiskolán mi évfolyamtársak voltunk, nyilván volt ideje megismerni engem… belém látta Adyt. Tudtunk/tudunk is együtt haladni, tehát valószínű, hogy nem csalódott a választásában.

 

csuja - orkeny - janos kiraly 4

 

Gondolod, hogy Adyt csak táltosi hajlamú színész képes közvetíteni, a valódi mélységeiben?

A színészi beleérzés képessége, a hiperérzékenység nyilván a hétköznapi emberben fellelhető adottságokon túlmutató „adalék”. Képesek vagyunk átvállalni mások érzelmeit, legyen az a költő vagy az általunk éppen ábrázolt ember a színpadon. Hogy miként bányásszam ki a saját lelkemből/agyamból az odaillő hangulatot/indulatot, arra léteznek rávezető gyakorlatok. Ilyen-olyan stúdiókban (önismereti szakkör, tábor stb.) alkalom kínálkozik arra, hogy egy-egy vers vagy színdarabrészlet kapcsán az elfojtott vagy a vállalt érzelmeit az ember büntetlenül megjárathassa. Szabadon kiélheti a színész az egyébként kulturáltan visszafogott indulatait, a sírásait.

A próba más dolog, nem igazán a táltosságról szól. Ellenkezőleg. Igyekszem nyilvánvaló lenni, nem rejtvényként állni a rendező elé. Persze bármennyire igyekszem, maradnak rejtett titkaim, amelyek később, az előadások során bukkannak elő: majd a játék közben csodálkoznak rá a kollégák, hogy „hú, ez jó!” – de miért is jó? Azt meg csak én tudom, mikor, miként érintett meg engem egy-egy szó vagy pillanat, a partnernek a szeme villanása, mozdulata, ami előhívta belőlem a „hú de jót”.

Hosszadalmas útnak érezted a színészvilágba történt beilleszkedésedet?

Elmentem felvételizni a Kossuth Egyetemre irodalom–történelem szakra, azért oda, mert biztos voltam benne, hogy majd kivágnak. Igazam lett. Akkor indult Debrecenben egy önismereti alapokra helyezett színészképző stúdió (Rencz Antal és Pinczés István vezette). Felvételiztem, egy évig jártam be Hajdúnánásról Debrecenbe a hétvégeken, közben meg üzemi népművelő voltam a tedeji állami gazdaságban. Ott is mondtam verseket az állattenyésztőknek, növénytermesztőknek, géplakatosoknak. A mezőgazdaság szocialista kultúrája (csupa nagybetű) vetélkedő keretében. Hajnalban fölkeltem, és kimentem a tehenészekhez, merthogy ők akkor almoztak, akkor fejtek. Koslattam utánuk, ahogy rakták fel a fejőgépet a tehén tőgyére, és verset mondtam nekik hajnali fél négykor. Ez az egy év elég volt ahhoz, hogy felgyűljön annyi anyagom, amennyi a főiskolai megmérettetéshez kellett. Nyilván közrejátszott a szerencse is, a fene tudja; vittem úgy tizenöt monológot, harminc verset, népdalt, sanzont. Tény mi tény: elsőre fölvettek.

Kik látták meg benned elsőre a tehetséget?

Pro forma Simon Zsuzsa, ő lett az osztályfőnököm, igaz, az első rostán ott sem volt. Égtek a reflektorok, vakítottak, akkor még nem tudtam, hogyan kell mögéjük nézni. Tehát nem láttam, kiknek tetszem.

Van-e az egyből felvételeknek oka, titka, legendája?

Nem gondolkodtam rajta. Én dolgozni, tanulni iratkoztam be, nem anekdotákat hallgatni. Zsuzsa néni kiosztotta az első félévre való egy-két jelenetet, és azt mondta, „ne csak a sajátjukkal foglalkozzanak, hanem csinálják meg a másokét is!”, nyilván kíváncsi volt arra, hogy a kötelező jelenetünkön kívül mit gondolunk még a magunkénak. Ezt abból tudta leszűrni, hogy a mások jeleneteiből melyik szerepet próbáljuk megoldani. Én néha nyolc-tíz jelenettel is előrukkoltam egy félévben. Megmutattam, aztán megbeszéltük, mi jó, mi nem. Mit tököljek két jeleneten egy egész féléven át? – gondoltam. Ezt én luxusnak tartottam. Kezdetben strébernek véltek, aztán én lettem a katalizátor, a felhajtóerő az osztályban. Mindenki elkezdett pluszt vállalni: Schlanger András, Varjú Olga, Gados Béla, Juhász György, Pálfi Zoltán, Mihály Mariann, Maronka Csilla, Lábodi Éva, Mátrai Tamás, Vajda János, Dallos József, Farkas Ignác alkotta az osztályt.

Hivatásos színházban mikor látott először édesanyád?

Harmadévtől lehetett hívni családtagokat, nézni az előadásokat. Feljöttek. Az édesapám, a nagybátyáim is. Húsvét, névnap, disznóvágás alkalmával összejött a család – családként éltünk, ez volt jellemző régebben –, tehát semmi meglepő nem volt abban, hogy ennyien eljártak megnézni.

Vidékinek érezted magad otthon, vagy városinak?

Vidéki kisvárosinak. Én azt hiszem, megtaláltam az érdeklődésemnek megfelelő tennivalókat a magam belső világában, tehát lényegtelen volt a település mérete. Gyerekként-diákként, szerintem pontosan ugyanezt éltem volna át New Yorkban is. Kivéve tán a disznótort.

Kellett-e szavalnod a disznótorokon? Az „áldozathoz” fűzött érzelmi kapcsolat? A városi ember szolidaritása? Elhatároztad-e a szilveszteri malacpecsenyés tál előtt, hogy újévtől vegetáriánus leszel?

Kisgyerekkoromban megnehezedett a szívem disznóvágáskor, aztán belenőttem a rítusba, elfogadtam a természet rendjét. Ez egy évszázadok során kialakult, ésszerű technológia: a feldolgozásban is, a kóstolásban és a kortyolgatásban is. Távol áll tőlem a vegetáriánusság, ám azért megmaradt bennem az ősi tisztelet, amit meg kell adni az állatnak: kivételes pillanat a disznóölés számomra még ma is. Átsuhan bennem valami. Valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen gondolat. Abban a tér-idő környezetben ez nem elszavalható: nem is igényelték verselői közreműködésemet a rokonok.

Kósza ötlettől vezetve (közönségesen spontán képzettársítással) jutottam el magamban a disznótoros kérdésig. A disznóvágás a disznófejű Nagyúrról jutott eszembe, onnan Ady, Adyról az ő egész lényét és költészetét átszövő haláltusa. Innen a színpadi halál…

„Ég s Föld között, bús-hazátlanul / Hajtja őket a Sors szele. / Gonosz, hűvös szépségek felé / Száguld az Illés szekere.” A halál utániról, a transzcendens létezésről beszélünk, ugye. Hát ebben van a nehézség, hogy miként is van-legyen a játékunkban jelen. A színpadi halált meg kell oldani (fel kell építeni). Körültekintően, nagy műgonddal, hogy hiteles legyen, ne röhejes. Nagyon nehéz. Kell hozzá az a bizonyos kapocs, az „Ég s Föld közöttiség”. Rákérdeztél, hogy bennünk, színészekben van-e ilyen. Ha táltosi képességek nincsenek is, de ezek a megérzések, a ráérzések, amikor kínlódsz például egy anyaggal, nem jutsz semerre, majd egyszer csak ráérzel egy pontra, és onnantól kezdve fel lehet fejteni az egészet. Sugallat? Megvilágosodás? Lehet meghatározásokat kitalálni, akkor is megfoghatatlan. A megfoghatatlannak kell általunk érzékelhetővé válnia. Megérezni, engedni, hogy átjárjon, és akkor gyönyörűen kivirágzik körülötted valami.

Van kit gyászolnom, ezen lépjünk is túl. Annyit azért oldásképpen, hogy van a darabhalál, amikor leveszik a műsorról: no, akkor egy picit meghal a színész. Vagy amikor a forgatás utolsó snittje végén elhangzik: ennyi!


csuja - kasimir karoline 18


Előfordulhat, hogy azt érzed, nem haladsz együtt a rendezővel a színpadi munkában, hogy a ráérzésben megelőzöd őt?

Rendezője válogatja. Valamelyikük rögtön reagál a színészi ajánlatra, a másik a próbát követő megbeszélésen, a harmadik előadja megoldásomat a következő próbán, mint a saját ötletét. Tökmindegy. Régen kinőttem, hogy belemenjek presztízsvitán alapuló konfliktusokba. Fiatal koromban asztalverő típus voltam, megdolgoztam színpadon kívül az igazamért. Nem kell vitatkozni! A jó megoldás közös érdek, és külön szerencsém, hogy nem sok önfejű, buta rendezővel akadtam össze az eddigi pályám során.

Hol kezdted a pályát?

Pécsett, 1984-ben. Három évvel korábban oda szerződött Kulkáék végzett osztályából több ember. Megnéztem előadásokat, jónak találtam a hangulatot. Hívtak a vezetők, és leszerződtem. A legkorábban az évfolyamtársaim közül, már januárban aláírtam. Nem bántam meg, hogy ott kezdtem.

Akkor könnyű volt színházhoz kerülni?

Vidékre igen. Tőlünk mindenki vidékre szerződött (Mihály Mariannt kivéve, aki a Vidám Színpadhoz került, de tudtommal már nem foglalkozik színészettel).

Három évet töltöttem Pécsett. Szereppel vártak, A kaktusz virágával és egy Vampilov-darab nagyon jó epizódszerepével, s aztán következtek sorra a feladatok, váltakozva kicsik és nagyok, tehát betagozódtam a színház hierarchiájába. Az egészen kicsikért is hálás vagyok, mert a színpadi jelenlétet megtanulni azok által lehet igazán. Hosszú percekig (akár 10–15) nem szólalsz meg, de légy élő alakja a jelenetnek, ne sugározzon belőled az unalom. Fontos állomásaim: Vampilov: A megkerült fiú, G. B. Shaw Candida, D. Mamet: Amerikai bölény.

Milyennek hat a vidéki társulati hierarchia egy pályakezdő szemével?

Egyszerűnek. Ők voltak ott előbb – és kész. Tudomásul vettem. Munkált bennem némi türelmetlenség, de olyanfajta hiszti soha, hogy miért iksz-ipszilon játssza a főszerepet, amikor itt vagyok én. Az volt bennem, hogy „majd, ha én is!”. És eljött a pillanat. De minden fontos – ezt hangsúlyozom. Az epizódszerep azért, mert két oldalba kell belesűrítened egy sorsot, s ebben mutatni meg a tehetségedet; a főszerepek meg azért jók, mert azokban azt tanulod meg, miként kell beosztani az energiádat. A rutinszerzés pótolhatatlan terepe a vidék.

Volt olyan tanár a főiskolán, aki fel tudott készíteni a vidéki életformára?

Szabó Gyuszi bácsi mesélt-mondott sok mindent a színészi életformáról. Nem külön a vidékiről. Amikor lefekszünk, gondoljuk át az elmúlt napot, s amikor fölkelünk, gondoljuk át az elkövetkezőt: mit játszunk este. Ez látszólag nagyon egyszerű, a valóságban azonban nagyon bölcs tanács. Koordinálja az idegrendszert: éjszakára a megnyugváshoz, reggel a képességeid csúcsra járatásához. Máig tartom magam hozzá.

Az elmozdulásra Pécsről mi késztetett?

Léphetnékem támadt. A harmadik évben már elkezdtek nekem is tapsolni. Furán hangzik, de ettől megijedtem. Bele lehet kényelmesedni a sikerhelyzetbe, és akkor az ember úgy marad. Előbb csak elviekben kezdtem töprengeni a továbblépésről, de ez a fázis nem tartott soká, mert felhívott Pinczés István, debreceni ajánlattal (amikor megbízott vezető lett a Csokonai Színháznál). Pécsett különben is érződött bizonyos imbolygás: Szegvári Menyhért félállásban, a dramaturg Dobák Lívia teljesben, szintén átjött.

Akkori mércével ez a váltás pár lépcsőfoknyi emelkedésnek tűnt. Alapember lettem Debrecenben, több főszerepet kaptam: hasznos, jó két évként maradt meg az emlékezetemben. Fejlődtem legalábbis – ez egészen bizonyos. Először egy moszkvai rendezővel, Leonyid Hejfeccel (Alekszandr Galin: A lelátó) találkoztam, Szegvárival folytathattuk a megkezdett közös munkát; megismerkedtem Hegyi Árpád Jutocsával (Vajda Anikó – Vajda Katalin: Villa Negra). Árkosi Árpád rendezte Csurka Istvántól a Ki lesz a bálanyát. Pinczés Václav Havel: Kihallgatás (Audiencia) című darabját rendezte.

Tapasztaltál különbséget a pécsi és a debreceni közönség között?

Mindenütt jó közönség van, innen a határon, s a határon túl is. Talán nem rohanja annyira az életét a vidéki néző, mint a pesti: van ideje megnyílni. Vannak az Örkényben is nagy sikerű előadásaink, hogy szétverik a házat, de ha elvisszük ugyanazt hatvan kilométerrel arrább, valamiért még jobban tetszik az embereknek. Nem sejtem az okát.

Debrecenbe szerződve elfogott a „hazataláltam” érzet?

Igen. Határozottan mondom, hogy volt ilyen. Elég gyakran hívtak a hajdúnánási gimnáziumba, amikor hírét vették az ide kerülésemnek: felkértek zsűritagnak, később elnöknek szavalóversenyeken. Az alapokat azonban nem érintette ez: egy pluszérzet volt csupán, kis lelki desszert. És a biztonságérzet persze, hogy számítanak rám a színházban.

Lehet a debreceni identitású színésznek speciális debreceni kisugárzása?

Valami eleve egymásra hangoltság a színész és a néző között? Dehogy. Kőkeményen meg kellett dolgoznom a közönség figyelméért és elismeréséért itt is, ha nem keményebben, mint másutt.

 

csuja - orkeny - finito 6

 

Tehát nem jelentett megtartó erőt Debrecen?

Egyértelműen azért nehéz erre válaszolnom, mert Debrecenből Egerbe, egy vérbeli debrecenihez, Gali Lászlóhoz szerződtem, aki tulajdonképpen a végzésem pillanatától, vagyis akkor már öt éve, kereste az alkalmat a közös munkára velem, de mindkét előző állomáshelyemen éppen elkerültük egymást. Levélben hívott Egerbe, s egy évre elköteleztem magam a színházához. Hamar eljöttem, mert Meczner János szerződtetett az Arany János Színházhoz.

Nagybetűs lehetőségnek érezted az Arany János Színházhoz kerülést?

Nem hagyhattam figyelmen kívül a családi körülményeimet. Akkor már három gyerekünk volt, a nagyobbacskák iskolaérettek, s el kellett döntenünk, hogy az elkövetkező tíz–tizenöt év hogyan alakuljon a számukra. Ezúttal tudatosan cselekedtem. Nem vártam ki, amíg majd hívnak, hanem jelentkeztem. Örömmel fogadtak, s az én reményeimet is táplálta Valló Péter jelenléte, akivel Egerben nagyszerűen megéreztük egymást. Ugyanazzal a szorgalommal és lelkiismeretességgel vetettem magam a munkába, mint a korábbi színházaimban. Bejött a munkabefektetésem. Négy év alatt eszelős sokat játszottam, és nagyon jókat. 10-kor délelőtt a kicsiknek, délután 3-kor a nagyoknak, este az egyetemistáknak és a felnőtteknek – Brechtet! Ilyen szériáért ma is megnyalná mind a tíz ujját egy öt éve végzett színész. És nem mellesleg, akkor az Arany János Színház nagyon pozitívan élt a szakmai köztudatban. Nívósak voltak a gyerekdarabok is, az estiek is. Mellette, szabadidőben kínálkozott a szinkronizálás, s persze közel éltem a gyerekekhez; olykor tudtam időt szakítani a velük való játékra.

A sorozatjátszás monotóniája nem gerjeszt szabadságvágyat a színészben bizonyos idő után?

De. Elkövetkezett a szabadúszó életforma, ha nem is egészen egyéni vakmerőségből, nem merő kalandvágyból. A szinkronstúdiókból érkezett késztetés (ráhatás, gyöngéd erőszak), hogy szabaduljak meg a társulati kötelékeimtől. Bár kezdtem már érezni a nagy szériák terhét, sokáig ellenálltam, mert a színház iránti tiszteletem, alázatom nem engedett. És a gyávaságom is ellene dolgozott a függetlenségvágynak: nem mertem bevállalni a vakrepülés szabadságát. Aztán az élet oldotta meg a dilemmámat: megszűnt az Arany János Színház, mehettem Isten hírével, szabadúszni.

Nagyon élveztem kezdetben, hogy azt vállalok el, amihez kedvem van, annyit dolgozom, amennyit akarok. Aztán naná, hogy mindent elvállaltam, amire felkértek, de ott volt mégis a szabadságtudatom: nem tenném, ha nem akarnám. Ez óriási dolog!

Az abszolút szabadság mégsem tartott sokáig. Bár jogilag 12–14 évig voltam szabadúszó, szoros egyeztetéssel elég hamar elköteleztem magam a József Attila Színházhoz, amikor Csiszár Imre rendezte ott Klaus Mann Mefisztóját. Szabadúszóként kerültem utóbb a Katonába, Máté Gábor jóvoltából, több szerepre (a Portugál még most is fut, 12 év múltán).

Aztán egyszer csak abból lett eleged, hogy örökkön szabadúszó légy?

Látod, ez is furcsa. Épp olyan volt, mint a szabadságvágy, csak a fordítottja. Hét éve kezdtem azt érezni, hogy most már jó lenne megint társulathoz tartozni. De megint nem mentem el sehova kilincselni, hogy, jaj, én ide szeretnék kerülni. Jött a véletlen, hogy Mészáros Márta filmjében (A temetetlen halott) együtt dolgoztam Mácsai Palival. Dumálgattunk. Aztán három hét múlva találkozóra hívott. Mondta, hogy az Örkény Színházban dolgozó rendezők mind azt kérdezik tőle, nem lehetne-e engem meghívni. Ha ennyi rendező akarja, akkor le kell szerződtetni, gondolta, és státuszt ajánlott. Gondolkodási időt kértem. Három másodperc múlva mondtam igent, s azóta itt vagyok.

Jó itt?

Igen. Elég fontos számomra, hogy ez egy viszonylag új társulat, s amit itt elvégzek, azt szinte még a színészi alapjaimhoz teszem. Bár elmúltam ötvenéves, az ambíció nem veszett ki belőlem. Miközben azért nagyjából tudom, milyen karaktereket fogok itt játszani, vágyom arra, hogy új oldalamat mutassam meg, új színeket hozzak: nem elégszem meg az általam kedvelt önmagammal. Ha kapok egy szerepet, összeállítom az alapötletek jegyzékét. Ez a nulláról indulás aranyszabálya. Innen iszonyatos kerülőkkel, sűrű-sötét erdőkön haladva futom a versenyt az idővel. Kell a nagy-nagy kétségbeesés, hogy öröm legyen a hirtelen felismerés: „hát, ez az!” – majd a szememet böki ki, annyira kézenfekvő utólag minden hiteles megoldás. Addig nem nyugszom, amíg fel nem fedezem, hol tudom a saját pluszomat hozzáadni az előadáshoz. Attól lesz közöm hozzá, akkor fogom megszeretni. Játszani csak úgy tudok, ha a szerepet szeretem. Így dolgozom, s nem is tehetnék másként. Szüntelen keresésben élő, fiatal, pörgős-melós a társulat, jó a munkamorál. Küzdünk, együtt vagyunk, s megdolgozunk minden áldott este azért, hogy amit előadunk, ne legyen izzadságszagú. Sikeresek lettünk az elmúlt időszakban. Jó itt, na…

Alapötletek jegyzéke – mondod. Rendezői expozé értendő ezen?

Mindig elfogadom a rendezőt. Nem abból az alapból indítok, hogy az iksz másikkal most haj, de könnyebb lenne. Ha hajcsár, hát hajcsár: felveszem a tempóját, megpróbálom hozzáigazítani a felfogóképességemet. Ösztökéljen, rugdosson: ha ő így tudja, akkor engem ez inspirál. Van az ellenkezője, a csendesebb, aki enged teret a színészi gondolkodásnak. A rendező partnersége komoly boldogságforrás a színésznek. Bárhogy legyen, úgyis megtalálom azt a pontot, amikor elkezdem kilopni a kezéből a szerepet, amikor az már a sajátommá válik, a lényembe lényegül. Kell, hogy élvezzem is a játékot, ne csak a végrehajtók egyike legyek a rendszerben. A kreatív játék öröme nélkül nem lehet dolgozni. Belefeszülni, hogy aztán ne sikerüljön semmi – annál nincs utálatosabb. Persze részei, szinte megkerülhetetlen velejárói az előadás kiteljesedésének az ilyen sötét napok.

Kifejezetten felkészületlen rendezővel egyébként nem dolgoztam soha. Olyan előfordult, hogy nem értettem egyet, olyan is, hogy a rendező felkészülése elhibázott volt. Az elhibázott felkészülés azonban nem egyenlő a felkészületlenséggel. Egymásnak kell feszülni; ajánlhat irányokat a színész, az inspirálhatja a rendezőt, sőt visszájára is fordulhat a vélekedés: én jövök rá, hogy az egyet nem értésem a meg nem értésből fakadt – nem szabad a félreértéseknél letapadni.

Janisch Attiláról tettél említést a szabadúszóvá válásod kapcsán… mi kellett ahhoz, hogy filmszínésszé válj?

Mi kell ahhoz, hogy filmszerepet kapj? Tíz évig járni ebédelni a filmgyárba – szoktam válaszolni félig viccesen. Félig, de nem teljesen. Sokat dolgoztam akkoriban a filmgyári szinkronstúdióban. Ha beleesett az ebédidő, akkor nyilván ott ebédeltem. Molival (Molnár László), Janisch asszisztensével találkoztam egyszer, akit régebbről ismertem, és éppen szereplőt keresett, a buszsofőrt a Hosszú alkonyhoz (1997), s ő javasolta Janischnak, hogy hívjon be engem. Behívott, eljátszottam a jelenetet, majd elköszöntünk. Három nap múlva megint behívott, megint eljátszottuk. Adott instrukciót, hogy mit hogyan kéne, s megint elköszöntünk. Aztán egy hét múlva jött a telefon, hogy engem választott. Nagyon szerettem volna filmezni, világéletemben. Amikor új filmek jöttek Hajdúnánásra (2 forint 50 fillérbe került a jegy a délelőtti matinéra), apám megadta rá a pénzt szinte minden vasárnap, hogy elmehessek moziba. Úgy vonultam haza a főutcán, mint a filmbeli hős. Átéltem. Nagyon mélyen hatott rám, átvettem a hangulatát. Úgy éreztem belül, hogy tudnám ezt én is csinálni. Az amatőr színjátszás mellett a moziba járás segített lélekben hozzá a filmszínésszé váláshoz.

A forgatási légkör olyan, amilyennek gyerekként elképzelted?

Iszonyatos rácsodálkozás. A fene gondolta, mi minden összetevője van egy film felvételének. Lámpák, kellékek, bútorok. Vagy a Viadukt forgatásakor (1983) kivittek bennünket éjszaka Biatorbágyra, és akkor ott volt a viaduktról leszakadva a bécsi gyors… ezzel mindmáig így vagyok, mintha megmaradtam volna örökre kisgyereknek: elvarázsol a filmes környezet. Az teljesen más világ, mint a színház. Janisch Attila ebben a világban külön fiókot foglal el: ő kínált meg az első komoly filmszereppel. 2000-től fogva aztán értek még újabb impulzusok, amikor találkoztam a legifjabb rendezőnemzedékkel is: Dyga Zsombor, Török Ferenc, Vecsernyés János, vagy Ragályi Elemérrel. Mind nagyon tudják, hogy mit akarnak, hihetetlen alapossággal felkészülő emberek, ami persze érthető, hiszen a filmezés méregdrága dolog. Mindegyik más-más egyéniség, eltérő a munkastílusuk, de nyilvánvalóan mutatkozik összefüggés a témaválasztásuk és a munkastílusuk között: a kettő egy tőről, azonos emberből fakad.

Tudod/sejted az okát, miért lehet az, hogy a színházban is, a filmben is keresnek téged az újat akaró rendezők?

Ismernek a nyitottságomról. Azt meg én tudom, hogy ráadásul kíváncsi is vagyok. Kicsit szerénytelenül hozzáteszem: meggyőzheti őket, amit láttak eddig tőlem. Egy vizsgájára készülő bábrendező szakos egyetemista lány megkeresett, hogy a Jónás könyvét velem szeretné bemutatni. Soha életemben nem báboztam eddig, mégis ragaszkodott hozzám. Látszó színész vagyok, a hangomhoz kötöttek a megmozdított bábfigurák, és én mozgatom őket, a tárgyakat, s önmagamat, merthogy a testi valóm sem passzív. Tehát vonzzuk egymást az újat akarókkal.

Visszaemlékszel az első kérdésemre?

Világéletemben nyitott könyv voltam. Lapozható nyitott könyv. Meg tudtam maradni képlékeny, jó nyersanyagnak. Szeretik ezt a rendezők. Ilyen vagyok, én így tudok dolgozni. Így tudok használható lenni. De azt gondolom, bármennyit lapoznak, mindig marad bennem a következő alkalomra épp elég titok.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1