Az ember akkor is jár színházba, ha nem színikritikus, nem színháztörténész, nem részese a szakmának semmilyen szinten, tehát nem rendez, nem játszik, nem tervez sem díszletet, sem jelmezt, egyszerűen csak szereti ezt a művészeti ágat, és azért vesz (vagy kunyerál) jegyet, mert a beharangozás kíváncsivá tette egyik vagy másik előadásra. Az ám, de manapság ki harangozna be bármit is? Szereposztást tartalmazó utcai plakátok már nincsenek, képes színházi hetilapok úgyszintén, a bulvársajtó meg csak a botrányra utazik, s ha nincs botrány, kreál magának, legkevésbé a várható művészi események minősége érdekli. Arról, hogy hol, kit, miben volna érdemes megnéznünk, leginkább véletlenül értesülünk. Sajátos helyzet ez: éppen az átlagos néző nem tud tájékozódni. Akit akár valamelyik dráma, akár az egyik színház mélyebben, részletesebben érdekel, annak van hová fordulnia: a színházzal foglalkozó szakmai sajtóhoz, melyben tanulmánynak beillő elemzéseket, (jó esetben) megalapozott kritikákat, vitacikkeket, színháztörténeti esszéket, életpálya-felmérő interjúkat talál és ezzel egyszersmind támpontot és segítséget is értékrendje kialakításához. Ez a fajta komoly színházi sajtó azonban arra nem alkalmas (nem is az a dolga), hogy közönséget toborozzon, vagy gusztust csináljon, esetleg úgy, hogy a bennfentesség, a kulisszák mögé látás érzetét kelti. Kitöltetlen űr tátong a civil (sznob, vagy csak élményre váró, de mindenképpen lelkes) közönség elvárása és a művészi produkciót mint árut eladni próbáló színházak kínálata között. A színházi sajtó létezésének épp ez volt (és ez lenne ma is) az egyik, ha ugyan nem legfőbb értelme.

 

lakatos eva_konyv_m_530

 

Alighanem ezért volt (ha csak az 1778 és 1948 közötti időszakot tekintjük is) olyan imponálóan sok, írd és mondd: ötszáznyolcvan színházzal foglalkozó sajtótermék Magyarországon. A bulvárjellegű magazinok és az igényes orgánumok aránya régen épp a fordítottja volt a mainak: csak elvétve akadt olyan folyóirat, mint a Bárdos Artúr által életre hívott A színjáték, amely 1910-ben mindössze egy évig élt, de ma is lenyűgöző elméleti felkészültséggel közelített a témához, és Európa akkor éppen legmodernebb színházi irányzataival is lépést tartott, például azzal, hogy a nagy festő, Edward Munch Reinhardt színháza számára készített díszletterveit közölte. Nem volt hosszú életű a máig szinte ismeretlen Színház és Film című „kultúrszemle” sem, amit Palasovszky Ödön és Mandl (Mándi) Teréz szerkesztett 1930 és 1931 között, pedig föltehetően a magyar színházi avantgárd egyik (ha ugyan nem „a”) legfontosabb orgánuma lehetett.

Tucatjával teremtek viszont a nagyérdemű publikum kíváncsiságát kielégítő, ízlésének megfelelő, szellemi étvágyát finomítani nem, legfeljebb jóllakatni vágyó, a kellemes, de tartalmatlan csevegést tetszetős külsőben prezentáló színházi lapok. Ezekből egyszerre több is megélt a piacon, és persze, ezek se voltak mind egyformák. Akadt köztük tehetségesen szerkesztett, biztos anyagi háttérre támaszkodó lap, amelyik még jó üzletnek is bizonyult, s ezért képes volt hetente egy havi folyóirat terjedelmét felvállalni. Ezekben publikálni még a Nyugat rangjára kényes írógárdája sem érezte szégyennek, de akadt olyan lap is, amelyik szánalmas próbálkozása volt elindítójának, egyfajta utolsó szalmaszál, amibe a szakmából történő kiszorulása előtt egy zugújságíró még kapaszkodni vélt, de az ilyen lap tőke, jó ízlés és egyebek híján rendre kérészéletűnek bizonyult. Az egyik megszűnt, támadt helyette másik, az ötszáznyolcvanas szám nem is csekély részét ilyen lapok teszik ki. Volt aztán – főként a saját színházzal rendelkező vidéki nagyvárosokban – olyasmi is, amit csak alkalmilag számítunk a sajtóhoz, mert úgy indultak, mint egy-egy premier alkalmából készült műsorfüzetek, amiket cikkekkel és fotókkal próbáltak vonzóbbá tenni, s olykor került beléjük kultúrtörténetileg értékes anyag is – aztán vagy gyökeret vertek az adott városban mint periodikák, vagy eltűntek a süllyesztőben. Születési körülményeikből következően még közgyűjteményekben is hiányosan és/vagy csonkán lelhetők fel, így aztán azt is nehéz megállapítani, hogy milyen rendszerességgel, kiknek a közreműködésével jelentek meg. Gyakran még az évfolyamok száma is kétséges. Más lapok létezéséről csupán kortársi leírásokból tudunk. Az is előfordul, hogy az impresszum adatait bizonytalanság övezi, és ennek nem hanyagság az oka, hanem olyasmi, ami maga is kortünet. Az 1853-ban indult és megszűnt Délibáb főszerkesztőjéül például Festetics Leót kellett feltüntetni, s annak, hogy egyáltalán színházi lapnak nevezték, külön oka van: Festetics a Nemzeti Színház igazgatója volt éppen, a tényleges szerkesztő, Jókai Mór viszont ekkor még az úgynevezett „proskribáltak” (törvényen kívül helyezettek) listáján szerepelt, írni már írhatott a saját nevén, de lapengedélyt nem kaphatott volna. A Délibáb valójában szépirodalmat közölt, egyebek közt főmunkatársának A janicsárok végnapjai című regényét.

Ilyen históriák bújnak meg a – látszólag – száraz adatok mögött, melyeket Lakatos Éva A magyar színházi folyóiratok bibliográfiája (1778–1948) című, ötszáz oldalas, elképesztően alapos és kiterjedt munka eredményeként létrejött könyvében, pontosabban annak második, javított-bővített kiadásában találtam. Utólag már bevallhatom, míg ez a könyv a kezembe nem került, el nem tudtam képzelni, hogy egy bibliográfia érdekfeszítő lehessen, most meg minduntalan azon kapom magam, hogy kedvem támad megkapirgálni egy-egy könyvészeti adat felszínét, találomra megnézni, mi rejlik bizonyos címek és nevek mögött, és az erre fordított többletmunkát sosem kell megbánnom.

Lakatos Éva teljesítménye még a bibliográfiák speciális világában is kivételesnek számít. Minél nehezebb volt vállalt feladata, annál szenvedélyesebben kutatta fel az impresszumok adatait, de azt, amit nem csekély erőfeszítés, energia és idő ráfordítása árán megszerzett, forráskritikának vetette alá, vagyis a filológusi tisztesség példáját produkálta. Tisztában volt azzal, hogy egy ilyenfajta munkának a megbízhatósága mindent eldönt, valahogy úgy, ahogy egy barlangász számára élet-halál kérdés, hogy pontos térképe legyen, másképp új folyosók felfedezése helyett értelmetlenül kúszna a föld alatt, és még örülhetne, ha egyáltalán visszatalál oda, ahonnét elindult. Lakatos Éva nemcsak arról tájékoztat bennünket, hogy miről tudott személyesen meggyőződni, és minek a kézbevételére nem volt mód, de azt is tudatja, hogy az általa látott példány milyen állapotban van, és az adatközlő megbízható forrásnak számít-e. S túl mindezen, van még egy erénye munkájának, amit nem lehet eléggé méltányolni, mert szembe megy egy elharapódzott, riasztó gyakorlattal: vannak ugyanis, akik a bibliográfiakészítést is pártos feladatnak tekintik: bizonyos adatok kezelését saját (politikai, ízlésbeli stb.) elfogultságuknak rendelik alá.

Ilyesmi, szerencsére, nem fordulhat elő azzal, akit Lakatos Éva kalauzol. Sőt, még többet is ad, mint amit megígért: nemcsak egy orgánum összes föllelhető adatát közli, de ahol ez lehetséges, megadja az illető lapra vonatkozó irodalmat is. Hogy ez miként és miben segít, hadd szemléltessem a Színházi Élet címszavával. Előbb arra döbbenünk rá, hogy ez az 1912 decemberétől 1938 novemberéig létező magazin valóságos birodalom volt, melynek egymástól független tartományai lazán, de biztosan kötődtek egymáshoz. Nem lehet ezt a lapot csak abból megítélni, hogy volt benne Maga csak tudja, Intim Pista, meg Utazás a súgólyuk körül, meg A Zserbo-bo-bóban. Épp ilyen jellemző volt rá a dráma- és kottamelléklet, meg az Ady-különszám, a Bródy Sándor-album, a Madách-album, vagy Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Szomory, Márai és mások rendszeresen itt publikált írásai. A Színházi Életet 1938-ban az elsők közt tiltották be, és akadt tollforgató, aki azért nem tiltakozott a fasiszta sajtótörvény ellen, mert úgy vélte, ha ez a törvény a Színházi Életet sújtja, akkor a haza javára szolgál, tehát csak jó lehet. A történelem fura fintoraként ezt a lapot riasztó példaként emlegetni szokás maradt az ötvenes években is, amikor a maradék színházi újságírást óva intették attól, hogy Incze Sándor lapjának nyomdokaiba lépjen.

Hogy ez a fajta boszorkányüldözés mikor, kik révén, hogyan és miért kezdődött, azon akkor gondolkoztam el, amikor Lakatos Éva

könyvének 184. oldalán, a Színházi Élet recepcióját böngészve megütötte a szememet Oláh György neve. És bár egy név önmagában nem sokat mond, az övé kivétel: 1938-ban az Egyedül Vagyunk főszerkesztője, a verbális tehetséggel megáldott, de mindig is ádázul acsarkodó, előbb a pre-, aztán a virtigli fasiszta újságírás egyik hírhedtté vált alakja. Ő írta le még 1928-ban, az Előörsben: „Hogy a magyar vidék friss és alig kulturált földjén is egyre-másra megteremnek a beteg, mérges nagyvárosi virágok, abban erős szerepe van azoknak a vidám, fürge kis sajtótermékeknek, amelyeknek legtökéletesebb beteljesülése a Színházi Élet. Ez a kis hetilap társaival a legügyesebb és legdiszkrétebb postása ennek a modern szellemi pestisnek.” Az is jellemző adalék, hogy ezt a véleményt Oláh csak átvette az akkori keresztény kurzus uszításban no.1-es orgánumának, az Új Nemzedéknek egyik 1926. szeptemberi számából: „A Színházi Élet című nyomtatvány tulajdonképpen betűszodoma, amelynek fertőjét gyanútlanul szürcsöli az olvasó. Sajnálattal láttuk ezt a lapot mindenkinek a kezében, de különösen a fiatal lányokéban, akik gyanútlanul forgatják lapjait, nem látva azt, hogy itt ügyesen és alattomosan romboló szellem működik, Ez a nyomtatvány lupanárosította el [lupanár a bordélyház régies neve] a budapesti színházi világot. Felszólítunk mindenkit, hogy e lelki miazmát terjesztő lapot bojkottálja.” Az előzmények után nézzük a folytatást is, mely külön is érdekes lehet ma, amikor a politikai paletta egyik fele az ideálisnak kikiáltott 1944 előtti állapot visszaállításán fáradozik. A nemzetiszocialista napilap, a Magyarság 1939. június 28-án még visszamenőleg is így fröcsögött: „a leánykereskedelmi közlönynek becézett Színházi Élet helyett hétről hétre megjelenhet és meg is jelenik a Színházi Élet II. (…) Rejtvény, hogy miért vezeti a rejtvényrovatot a zsidó Gratzer József. Nincs Magyarországon keresztény szerkesztő? Miért szerkeszti a Színházi Magazint a zsidó Bródy István? Miért közli zsidó írók novelláit? (Például Karinthy Frigyes). Keresztény fényképész sincs Magyarországon? A Színházi Magazin teli van a zsidó fényképész, Rozgonyi képeivel. A magát kereszténynek mondó Színházi Magazin a magát büszkén félzsidónak valló Hunyady Sándor darabjáról zeng dicshimnuszt. Nem hagyják ki Básthy-Berger Lajos és Rádai [?] Imre képét sem….”

Lakatos Éva adatközlése a színházi sajtó történetének egy másik sötétben maradt fejezetéről is föllebbenti a fátylat. Az 1944. december 21-ig működő, Borbély Andor által szerkesztett Magyar Játékszínről szóló irodalmat is dokumentálja a Kis Újság egyik, 1945-ös cikkével, melyből (nosztalgiázás elleni oltásként) megtudjuk, hogy ezt a „színházi” lapot „Kocsárd Emánuel és Vadas Gyula finanszírozta”, Szálasi sportszeretetének támogatói, de azzal a kikötéssel adták a pénzt, hogy ennél a lapnál „csak nyilas párttagok lehetnek munkatársak”. Ennek közlésével Lakatos Éva talán (de igen helyesen) túllépte a bibliográfusi munka határait, miként akkor is, amikor fentieket megtoldotta azzal, hogy „emiatt a szerkesztőség háromnegyede kilépett a lap kötelékéből”. Legalább arra is látunk

példát, hogy szolidaritás még a mainál vészterhesebb időben is létezett – volna hát mit követni. Egyetlen hiányosságra bukkantam az 520 oldalas kötetben: a Magyar Ünnep című, Vörösváry István és Bágyoni Váró Andor szerkesztésében megjelent „művészeti hetilap”, melynek utolsó száma 1944. december 8-án jelent meg) kimaradt a gyűjtésből.

Az 1945 utáni három év lapjait – úgy véljük – talán célszerűbb s egyúttal szerencsésebb lett volna az 1956-ig, vagy 1989-ig terjedő időszak laptermésével együtt tárgyalni. A recenzens azt is bevallja, miért gondolja ezt: félő, hogy egy második kötet, amelynek feldolgozandó anyaga szükségképpen kevesebb lesz, mint a most tárgyalt időszaké, ilyen spórolós időkben meg se tud majd jelenni. Nem a kákán is csomót keresés szándéka mondatja ezt, hanem az aggodalom, hogy lesz-e (feltétlenül legyen!) folytatása ennek a hatalmas munkának, amelyet – áruljuk el végezetül – olyan valaki végzett, akit nemcsak a szakértelem, de a genealógia is erre predesztinált, lévén Lakatos Éva Szigligeti Ede ükunokája.

NYERGES ANDRÁS

 

NKA csak logo egyszines

1