Különös reneszánszát éli a Boldogtalanok, hiszen míg a Belvárosi Színházban újra látható a dráma aktualizált, kibeszélő műsorokat idéző feldolgozása, a Czukor Show, addig a kecskeméti Katona József Színház Szász János hagyományos megközelítésében tűzte műsorra a Boldogtalanokat. Határozott alkotói koncepciót feltételez a kecskeméti előadás nosztalgikussága is, az örök érvényű Füst Milán-témát azonban nem tudja a – jószerivel csak az alapszituációt megtartó – Czukor Show érzékenységével kibontani.
A következetesen durva és nyers Boldogtalanok hangulatához tökéletesen illenek Vereckei Rita korhű, szándékoltan semleges jelmezei és Menczel Róbert jellegzetesen puritán díszlete. Felfüggesztett nyomdai papírtekercsek határolják a játékteret, amelyek legördülő ívei – a báltermek díszfüggönyeire emlékeztetve – groteszk előkelőséget, filléres pompát kölcsönöznek a szegényes lakásnak és a nyomdának. A tekercsek gyűrődése, szakadása, letépődése a meggyötört, kilátástalan életet hivatott jelölni, illetve a függönyt helyettesítő papírgurigákon az előadás paratextusa olvasható, és egy a dráma szövegkörnyezetéből kiragadott, didaktikus mondat, miszerint legcsúfabb állat az ember.
Bognár Gyöngyvér és Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)
Tény és való, hogy a szereplők állatként tekintenek egymásra – „Róza: Nem volt mellettem senki, mióta az eszemet tudom… Csupa állat… / Húber (mosolyog): Hát állatok vagyunk…” –, az állati tulajdonságokkal felruházott emberek jelzői (pl. mocskos disznó) pedig lehetővé teszik az átvitt értelmezést, melyet Sirma Ferenc, a saját magát hizlaló hentes alakja formál allegóriává, csakhogy az előadás így szinte kizárólag az elállatiasodás háborús asszociációra összpontosít. Szász János rendezése, szociografikus jellegéből adódóan, nehezen tud a lélektani folyamatokra koncentrálni, hiszen az erőteljesen jelzett történelmi-társadalmi kontextus, ha nem is menti fel a szereplőket, de valamelyest magyarázza tetteiket, ennélfogva a darab olyan, mintha csupán a világháború előtti ínséges, kiüresedett társadalom életre kelt lábjegyzete volna. A nyomasztó légkör rátelepedik az előadásra, terhe alatt a történet is vontatottan halad előre: a monotonná váló, állandó feszültség miatt gyakorlatilag nincsenek amplitúdók, márpedig a dühkitörések sorozata és a vállalt kiszolgáltatottság részvét helyett legfeljebb rezignáltságot vált ki a nézőből, hovatovább terhesség és haláltusa egyaránt erőtlennek tűnik a színpadon.
A Boldogtalanok hiányosságai azonban a Czukor Show-val összehasonlítva igazán szembeötlőek – a filmes adaptáció ráadásul a széles közönség számára is elérhető. Az összevetés korántsem alaptalan, hiszen nem a Czukor Show körítése jelenti a döntő különbséget, nem az számít, hogy az előadás közönsége a kibeszélő show statisztáló nézőinek helyébe csöppen, sem az, hogy a film nézői bepillanthatnak a készülő tévéfelvétel kulisszái mögé (jóllehet az alkotók például egyetlen célzással képesek érzékeltetni az elállatiasodást: „Gyerekek, honnan szedjük ezeket a vágóállatokat” – hangzik a vezérlőben), hanem az, hogy a kibeszélő show kierőszakolt spontaneitása izgalmas szerkezetet eredményez. A szereplők ugyanis egyesével, folyamatosan érkeznek a stúdióba, de mire elmondásaik alapján a néző utólagosan felfejti a már megtörténteket, addigra az események valós időben a tragikus végkifejlet felé tartanak. Az információ fokozatos adagolása és az eltérő nézőpontok ütköztetése olyan dramaturgiát eredményez, ami kifejezetten kedvez a lélektani mozzanatok éles ábrázolásának. „Mi csak nagyító alá tesszük azt, ami egyébként is ott van, ennyit csinálunk, felgyorsítjuk azt, ami egyébként is megtörténik” – mentegetőzik a televízió menedzsere, s közben épp a színház egyik alapvető vonását definiálja.
A Czukor show-ban Anger Zsolt a várakozást követően ingerültségét ésszel féken tartó értelmiségit alakít, a Boldogtalanokban Kőszegi Ákos fékezhetetlen munkást, akin már eluralkodott az agresszió, ezért előbbi legalább eleinte részvétet kelt, utóbbival viszont az első perctől kezdve nehéz azonosulni. A színészi játék legnagyobb hiányossága, hogy arra enged következtetni, ezek az emberek a politikai-társadalmi helyzetük miatt boldogtalanok, holott ennél bonyolultabb folyamatról van szó, ahol az egymás mellé sodródott alakok alapvetően hibásak, felelősek lehetetlen életkörülményeikért.
Ezzel együtt a szereplők mindegyike talál egy-egy jellemző, érdekes vonást. Jablonkay Mária bábaasszonya fekete öltözékével, a fehér babakocsi kontrasztjában a halált szimbolizálja – így már nem csak rosszindulatú megjegyzés Róza részéről, hogy a nyomdász akár fel is bérelhette az öregasszonyt fiuk meggyilkolására –, Kovács Gyula mozgásával jellemzi Mihályt, az öreg szolgát, Puskás Gyula hentesinasa pedig szinte végig harmonikázik. Magyar Éva érzékletesen villantja fel a flegma, öntelt, nagyvilági nőt, Rózsit: egészen hatásos, amikor retiküljével csapkodva állatidomárként viharzik be Húberék lakásába, jóllehet valójában kiszolgáltatott prostituált. Sirkó László hentese is eltalált figura: tehetős, gazdag, szeretetéhes ember, ugyanakkor ostoba és gátlástalan, akit Húberék akarva-akaratlanul is kihasználnak.
Bognár Gyöngyvér erőszakos, nyers Rózát formál, aki mintha kívülről, előre látná sorsukat. Elméje megbomlik, amit – addig kontyba kötött – leomló haja jelképez. Áldozatkészsége, s ebből fakadó befelé fordulása, elveszettsége egészen sötét árnyalatot ad játékának. Vilma, az ártatlan szépségű munkáslány az ellenpólusát, egyúttal vélhetően fiatalabb önmagát jelképezi. Trokán Nóra egysíkú játéka akkor meggyőző, amikor szélsőséges: naiv gyermeklányként és öngyilkossága előtt. A leghálásabb szerepben Sára Bernadette okoz emlékezetes pillanatokat, aki a teljesen normálisnak tűnő, és a bolondot csupán színlelő Húbernét alakítja számtalan színnel. Az anyaként csődöt mondó asszony legalább annyira felelős fia önpusztításáért, mint maga Húber Vilmos. A férfi beleszületik egy rideg, önző családba, hogy felnőttként már önkéntelenül tegye hozzá a magáét a lealacsonyodásához – persze őt így kell elfogadni, így kell szeretni, mondja, aláaknázva a változás lehetőségét. Kőszegi Ákos a címszerepet rutinosan oldja meg, vagyis a tőle megszokott, hatásos eszközökkel dolgozik: remegő idegességgel és energikus dühkitörésekkel, melyeket az időközönkénti gúnyos nevetéssel még tovább tud fokozni.
Kevés az olyan nagyszerű ötlet, ahogyan például a hangulatos élőzenei kíséret mellett a harmonika membránjaiból kipréselt levegő érzékelteti a haldokló Jancsika légzését, és alapvetően hatásos a záró jelenetsor is: Vilmos éppen akkor húzza ki a dugót a palackból, amikor Vilma kezében eldördül a fegyver. Az élet persze megy tovább a maga furcsa kerékvágásában, Rózának gyereke születik, aki vélhetően még lejjebb sodródik, egészen az ördögi spirál fenekéig. Kár, hogy – az előadás kezdetét leszámítva – a tekercsekről aligha olvasható le bármi is. Hacsak nem az üresség, a kiüresedés.
LÉNÁRT ÁDÁM
