Kis híján kerek félévszázada, amikor – az ősbemutatóhoz tizenöt évre – honunkban is műsorra tűzték A vágy villamosát, lelkesen ünnepelték Tennessee Williams művét (persze a Madách Színház jeles szereplőgárdájának, Tolnay Klárinak, Avar Istvánnak, Pécsi Sándornak, Vass Évának is köszönhetően). E drámát újra és újra előveszik, a Budapesti Kamarában ötödfél esztendeje játsszák, már túl vannak a 250. előadásán is. Vagyis a közönséget mindmáig vonzza a sérülékeny lelkű, illúziókba temetkező, elvirágzottan is a férfiakhoz menekülő Blanche DuBois sorsa. Miközben a szakirodalomban, a kritikai visszhangokban hanyatlik az amerikai szerző ázsiója. (Internetes világunkban árulkodó jel, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban egyetlen opusát sem tárolják, sem a klasszikus, sem a kortárs világirodalom gyűjteményében.) A szóban forgó mű most Vágyvillamos címen került újra színre, a Radnóti Színházban. Mintha csak elhatárolódni kívánnának az előadás létrehozói: „ez a darab már nem az a darab!”
Kováts Adél és Petrik Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A színlap tetején azért Tennessee Williams neve áll. A történet ugyanaz, a konfliktusai sem különböznek, jóllehet az eredeti hat női és hat férfi szereplő közül összesen hetet tartottak meg. Következésképp kisebb szcénák is ki-kimaradnak. Mégsem kelt hiányérzetet a koncentráltabb textus, amelyet Ungár Júlia dramaturg hozott létre. Éspedig abból a puritánabb szövegből, amely a rendező Zsótér Sándor s a tervező Ambrus Mária új fordítása. Lecsupaszították a sallangoktól, megváltozott a hangvétele, a stílusa, amely a rendezői ízléshez alkalmazkodik. Semmi pszichologizáló túlbeszélés, még akkor sem, amikor megakadt lemezjátszók módján szinonimákat halmoznak. Semmi kisrealizmus a környezetábrázolásban, semmi „couleur locale”, amely New Orleans déliesen fülledt hangulatát idézné. Ellenben a Nagymező utcát említik, amikor a Belle Rêve nevű birtokot elvesztett, Laurelből megérkező Blanche-t, volt magyar-tanárt útbaigazítják húgának otthonához, majd szót ejtenek egy programjukról az Operettszínházban, mozielőadásról az Urániában. Mire a közönség fel-felkuncog, érzi az intést: „lehetnénk itt is, Budapesten”. Vagyis bárhol.
Seholsincs ház, ahol Blanche testvére, Stella és sógora, Stanley lakik, ahogyan a tervező Ambrus Mária gondolta el. Mintha kinn lenne az a központi tere, amelynek szélein afféle „alagsori” ablakok sorakoznak. A hátsó frontján, baloldalt jókora reluxás ablak, amelynek párkányáról le-leereszkednek. Míg hátul jobboldalt homályüveg mögött sejteni a fürdőszobát, az előszobát, ahonnan – bejáraton?, kijáraton? át – egy függőfolyosó-félére lehet lépni, amelyről csövekből forrasztott, a talpat megtámasztó, szokásos fokok nélküli létra vezet az emlegetett helyiségbe. Ami szobaként funkcionál, azaz mégiscsak benn kell lennie. A „kint” és „bent” eggyé mosódó érzete azt sugallja: „elvont térben” vagyunk. A lelkek intim terében.
S elvont időben? Aligha 1947-ben, amikor megszületett az eredeti színmű. De nem is feltétlenül napjainkban. Annak ellenére, hogy a szereplők némely holmijukat manapság is hordhatnák. De zömmel úgy öltözködnek Benedek Mari tervei szerint, mintha a köztes évtizedek derekán élnének. A múltba forduló Blanche-hoz nagyon is illik az az ómódi ruhatár, amelynek egy-egy darabja már a fantasztikum határát súrolja. Kivált az a tüllszoknyás estélyi, szinte egy nem evilági, örökkévalóból kiszakadt tündér búcsútoalettje, amelyet tragédiája közeledtével ölt fel. S amelyet végül le kell vetnie, egyszerű öltözetre kell cserélnie. A köznapiság és a képzelet gyürkőzik egymással. Viaskodásukat a gardrób látványa summázza: „minden széthúzó, ellentmondó, anakronisztikus”.
Megfoszt a tér és az idő bizonyosságától az előadás. Hogy csakis a lényegi történésekre figyeljünk. A rendezés megadja a „kulcsot” a játékhoz Blanche érkezésével, amely az alig-alig áttetsző üvegfalak mögött zajlik. Tudtunkra juttatja a kopár információkat: ki érkezik, kihez érkezik. És jelzi azt a különbözőséget a látogató és a vendéglátók mentalitása között, amelyből kibontakozik majd a konfliktus. De semmi többet nem enged. Minden színezés nélkül szólalnak meg Blanche szavai, amelyek csak akkor kapnak valamelyest szabadságot az árnyalásra, amikor végére jár az expozíció, s elindul, bontakozik a cselekmény. A jelenetek korántsem mindig uralják a színpadot, gyakran húzódnak más-más szegletbe, amelyeknek viszonylagos zártsága hozzájárul mind a tematikus, mind a stílusbeli tagoláshoz. Ahogy különválasztanak, nyomatékosítanak Tallér Zsófia kopogósan kemény zongoraszólói is, amelyek kerülik a melodikusságot, Blanche emlékeire tartogatják (a hangszerváltás harmonikára nagyon is hangsúlyos, azzal ütközik ki, hogy már-már illusztráló).
Felsejlik egy lehetőség a színészi játékban is. A már emlegetett nyitó jelenetben, ahogy a homályos üveggel takart Blanche mellől ki-kilép a nyíltabb térre Stella, hegyezzük a fülünket, mennyire tér el, életszerűbbé válik-e a beszéde. Majd kérdés: rendezői igény lehetett-e, hogy az alakítások hangvétele valóságközeliségük fokozataihoz igazodjon, aminek végül is más-másképpen tudtak megfelelni a színészek? Vagy nem volt ilyen elvárás, s a színrevitel megengedte, hogy eleve Blanche-tól eltérően, „pszichológiai realistán” építkező alakításokhoz közelítsenek. Ami Zsótér Sándor színházi ideáljához kevésbé illene, s a színmű különben tiszta, konzekvens értelmezéséhez is.
De erősbíti e dilemmát, hogy az epizódszereplők – e tekintetben – hárman háromféleképp szólalnak meg: Martin Márta mexikói öregasszonya szimbolikus jelként, Wéber Kata szomszédnője a valószínűtlenségig merészkedő sikoltozással, míg a színiegyetemista Formán Bálint fiatal pénzbeszedője az érzékek igazi hevülésével. A főszereplők közül Csányi Sándor használja leginkább a szokásos játékmód eszközeit, ebből is fakadhat, hogy Stanleyként nem tudja felfrissíteni azt a machokaraktert, amelyet Stanley kihívóan fölényes, erőszakos mentalitása feltételez (nem csak abból, hogy a színészt ritkán lepik meg szögesen eltérő szereppel). Schneider Zoltán visszafogottabb eszközökkel él, amit megkíván Mitch félszegsége, gátlásossága, nehézkessége is, de a színészt is dicséri. Kiemelkedő abban a jelenetben, amikor durván közelít az addig eszményített Blanche-hoz, a férfimegbántottság, mi több, az előítéletek lebírhatatlan erejét mutatja. Petrik Andrea jut még közelebb a „zsótéros” hangszereléshez. Stella minden jószívűsége, empátiája, ragaszkodó érzelmei ellenére, ábrázolásán sosem uralkodik el az érzelmesség, tartózkodó és tisztánlátó alakítás.
A nagyközönség aligha firtatja, ki mennyiben tesz eleget egy stílusnak. De bizonyára érzékeli, hogy Blanche DuBois-t másmilyennek látja, mint eddig bármikor. S ez az új kép varázslatosan elragadó – és nagy formátumú. Úgy fénylenek fel Kováts Adél – már látott és eddig sosem látott – értékei, mint azok a színpadi ékszerei, amelyek képzeletünkben változnak arannyá, briliánssá. Átszűri finom személyiségén Blanche múltbéli szenvedéseit, küszködéseit, tévelygéseit csakúgy, mint konok ellenállását a külvilággal, amely a jelenét a végső stáció felé sodorja. Kitaszított szépség, páriává alázott nőiség, az erotika illuzionistája. Veszendő lélek, önpusztító kábulatok s idegen mérgek mételyezettje. A reménytelenség magányos hősnője, akitől megtagadják az üdvözülést. A vágyak villamosa nem az elíziumi mezőkre vezet.
BOGÁCSI ERZSÉBET
