Helyi értéke van A hazug nyíregyházi előadásának. Nem éppen a szó matematikai értelmében, inkább egyszerűen, szó szerint. Keszég László rendezése nem a nagybetűs színházművészetnek szól, hanem a helyi közönségnek; nem a színházi progressziót akarja szolgálni, nem új felfedezéseket akar tenni a színházi mondandók és kifejező eszközök lehetséges világában, nem vállalja az újítások elkerülhetetlen kockázatát, mindössze egy bölcs darabot, egy professzionálisan megírt komédiát kíván közel vinni a nyíregyházi nézők minden rétegéhez, meg akarja szólaltatni a művet, és meg akarja szólítani a publikumot. És ezt meg is teszi. Célját eléri, feladatát teljesíti.

Ehhez Cziegler Balázs gyönyörűen stilizált, fehér, napfényben fürdő Velencét varázsol a színpadra. Az elöl lévő terecske mögött érzékletes perspektívában szaporodnak a paloták, a hidak, a kupolák. Valóságos víz sehol – idősebbek biztosan emlékeznek arra az időre, amikor a víz volt a divat –, mégis mindig minden szereplő víz fölött jár, minden fontos esemény pallón, legfeljebb vízparton történik. Berzsenyi Krisztina élénk, többnyire világos árnyalatú, semlegesen mai ruhákat ad a színészekre. Nyár van, ragyog minden, mindegy, mikor játszódnak a történések, örök derű világítja át a szövevényes történetet.

Horváth László Attila (fotó: Homonyik Csilla)

No meg az egyszerű, célratörő színészi játék. Nyoma sincs annak, amikor az előadás alkotói, nem bízva a szerző humorában vagy a régi történet mai hatásában, a játékra mindenféle viccesnek szánt gesztust, arcjátékot, modoros hanglejtést pakolnak rá. Amivel aztán sikerül is sűrű bozótba rejteni az eredeti cselekményt, és az valóban el is veszíti minden hatóerejét. Ezúttal az egyszerűen, céltudatosan bemutatott alakok jellemük szerint viselkednek, a színészek annyit játszanak el, amennyi a megismerésükhöz a néző számára szükséges. Így áll elő az a Goldoni-darabok előadásakor színpadjainkon nem túlságosan gyakori helyzet, hogy a leleményes Lelio hazugságainak erdejében mindenki eltéved, csak a nézőtéren tudja mindenki az igazságot. És ez éppen elegendő ahhoz, hogy a darab, azaz Goldoni humorát értsük, hogy a cselekmény fordulatain mulassunk, és ne legyen szükség ripizésre, fölösleges színészi rátétekre. Az író szelleme és szellemessége gördülékenyen működteti az előadást.

Akárcsak Lelio fantáziája a cselekményt, amely egyszerű rugóra jár: minden hazugság újabbat szül. És hősünk minél mélyebbre látszik süllyedni a hazugságok szövevényébe, annál merészebb, annál fantasztikusabb új ötlettel vágja ki magát belőle. Goldoni, az ügyvéd kifogyhatatlan a Leliónak adományozott ötletekben. Ha nem lenne tekintettel a nézők elvárható türelmére, talán sohasem fejezné be a darabot. Mindig újabb és újabb csavar jön, a legérdekesebbek éppen akkor, amikor már azt hinnénk, nincs tovább, ebből a slamasztikából már végképp nem lehet kimászni. 

Vicei Zsolt rezzenéstelen arccal hazudik partnerei szemébe, mondhatni belső meggyőződéssel, mintha akkor, amikor beszél, tényleg hinné is, amit mond. Nem jelzi a hazudozást, nem mórikálja el a furfangoskodást, nem kópéskodik. Leliónak az a szilárd meggyőződése, hogy helyesen jár el, amikor érdekei, céljai szerint alakítja a beszédét, és ez átsugárzik a beszédre magára is. Ha nem is hiszi, hogy igazat beszél, de az a mélységes hit, hogy így kell tennie, valamiféle fedezetet ad szavainak. Cserna Antal Florindóját meg az a belerögződött tudat élteti, hogy rejtegetnie kell az igazságot. Csak érzelmeit szeretné felfedni, önmagát soha. Neki a félénkség, a nyilvános színvallástól való irtózat éppoly mélyen megrögzött adottsága, mint Leliónak az exhibicionizmusa. Remekül kiegészítik egymást, együttes erővel rejtik el az igazságot. Tóth Zoltán László Brighella szerepében józan praktikussággal vitatja tompultan álmatag gazdája viselkedésének értelmét. Horváth László Attila Lelio szolgájaként minden szavában, rezdülésében apró drámát rejt el; mintha mindig a határán lenne annak, hogy elárulja, leleplezze megbízhatatlan gazdáját, alattomosan, utálkozva szolgál, Sganarelle is lehetne akár egy méltó Don Juan-előadásban. Pregitzer Fruzsina szobalányában buzog a bölcs életkedv meg a józan éleslátás. Az apák ebben a darabban alapjában jó emberek, tisztes polgárok, kereskedők, akik a maguk haszonelvű módján a legjobbat akarják gyermekeiknek. Kissé korlátoltan, olykor zsarnoki módon. Bonyolultnak is mondhatnánk jellemüket, ha nem lenne nagyon is egyszerű a képlet. Tóth Károly két eladó lány apjaként semmit, senkit sem lenne képes a lányaira rákényszeríteni, de a rágalomnak azonnal bedől, és zsémbes zsarnok tör ki belőle, amikor úgy véli, rossz útra tévedtek, erkölcstelen dolgot cselekedtek. Gáspár Tibor a hazudozó fiatalember apjaként egyszerre hiszékeny és gyanakvó: mint rendes, elveinek megfelelő fiúra vágyó atya, aki hinni szeretne gyermekének, rendre bedől a csalásoknak, de mint gyakorlatiasan gondolkodó kereskedő, a tényeknek mégis jobban hisz. Gerle Andrea és Kuthy Patrícia nemcsak élénkpiros ruháik szerint mai lányok, de viselkedésükben is szellemesen egyesítik a XVIII. századi ifjú polgári hölgyek illemtudó viselkedését korunk szabadabb szellemű életkedvével. Illyés Ákos a sértett, a hitelre nem lelő igazmondó komikus kínjait éli végig hitelesen, elevenen.

Jól megcsinált előadás tehát A hazug Nyíregyházán. A jól megcsináltság mindkét értelmében. Ami benne van, az jól van benne, de eredeti gondolat, megrázó felfedezés nincs benne. Nem mondom, hogy nem hiányzik, de ez a hiányérzet kevésbé fáj, mint a hiábavaló igyekezetek, a nagyralátó erőlködések látványa.

ZAPPE LÁSZLÓ