Az olasz színháztörténet legizgalmasabb korszaka, a XVIII. századi Velence kerül az olvasók elé Török Tamara első könyvében. A szerző számos Goldoni-darab fordítójaként és dramaturgjaként ismert hazánkban, neki köszönhetően került színpadra több, korábban ismeretlen komédia (például A háború, A kíváncsi nők – ezt Leskelődők címen játszotta az Ódry Színpad –, vagy A jókedvű nők, melyet Hebehurgya hölgyek címmel mutatott be idén a kecskeméti Katona József Színház). A kötet végén található szinopszisgyűjtemény célja, hogy átfogó képet nyújtson Goldoni műveiről. A függelékben összesen 90 rövid ismertető szerepel, sok darabot közülük még sosem fordítottak le magyar nyelvre, így a munka mindenképp hiánypótlónak mondható, és fontos szerepet tölthet be Goldoni munkásságának magyarországi megismertetésében, illetve jövőbeni színpadra állításában.

A könyv tematikailag három nagy részre osztható: az első Velence kultúrtörténeti és színházi életével foglalkozik, a második Goldoni reformjával, a harmadik pedig a már említett szinopszisgyűjtemény. Az általános társadalmi-történelmi bevezető a velencei színház Goldoni előtti helyzetének bemutatásával folytatódik, míg végül megérkezünk a könyv lényegi mondanivalójához, Goldoni reformjához. A Velence a XVIII. században című fejezet a színháztörténeti szempontból lényeges mozzanatokra helyezve a hangsúlyt ad tömör áttekintést a korabeli társadalmi helyzetről. A mediterrán térségben betöltött korábbi nagyhatalmi pozíció elvesztését követő gazdasági hanyatlás, az arisztokrácia gyengülése, a polgárság felemelkedése, az erőteljes cenzúra mind-mind éreztették hatásukat a színházi életben. A következő rész azon túl, hogy pontos adatokkal szolgál az egyes színházak történetét illetően (tulajdonosok, társulatok, bemutatott darabok), olvasmányosan, szórakoztató stílusban eleveníti meg a XVIII. századi színházi estéket: „az előcsarnokban kockáztak, kártyáztak, csemegéket, italokat szolgáltak fel”, a közönség az előadást „nem csendben figyelte, hanem végig beszélgettek, hangoskodtak”, a páholyok közönsége pedig – akik között gyakran megjelentek a maszkot viselő kurtizánok is – „mindenféle tárgyat (többnyire ételmaradékot) dobált a földszinti nézőkre, sőt durva szórakozásként köpködtek is”. (25.o.) 

Goldoni törekvéseinek megértéséhez nélkülözhetetlen a korábbi uralkodó színházi műfaj, a commedia dell’arte bemutatása. A XVIII. századra hanyatlásnak indult műfajt – az improvizáció kiszámíthatóvá vált, a közönség már előre tudta, melyik vicc fog következni, az előadások „sokszor botrányos, stílustalan történetekké degradálódtak” (49.o.) – Carlo Goldoni, a század legnagyobb színházreformere és egyik legtermékenyebb komédiaszerzője újította meg, az utcai komédiából realista, polgári vígjátékot formálva. A könyv központi fejezete (Goldoni szerepe Velence színházi életében, reformja a velencei színházi működése tükrében) ezt az utat követi nyomon, bemutatva a reform egyes lépéseit, hiszen az újítások mindig az adott színház és társulat adottságaihoz, lehetőségeihez igazodtak. 

Bár Goldoni igyekezett elhagyni az improvizációt és megírta a darabok szövegét, amikor Antonio Sacchival, a híres Truffaldinóval dolgozott együtt, hagyta őt improvizálni, sőt, egyes darabjait kifejezetten neki szánta. A jellemkomédiák megformálásánál – ahol egy részletesen, pszichológiailag árnyaltan kidolgozott szereplő áll a történet középpontjában – szintén lényeges volt a színészek karaktere. „Teodora Medebach és Maddalena Marliani színésznők társulaton belüli jelenlétének és rivalizálásának köszönhetjük Goldoni azon jellemkomédiáit, amelyeknek egy-egy nő az egyre árnyaltabban jellemzett központi figurája”. (85.o.) Jellemző példája ennek a Magyarországon is ismert és sokat játszott A fogadósnő (Mirandolinaként is szokták játszani) című darab. Az alkotói pályát követő kronologikus leírást meg-megszakítja a különböző reformlépések ismertetése, a fontosabb darabok elemzése, a dramaturgiai újítások bemutatása. Kiemelt fontossággal bír a commedia dell’arte típusfiguráinak fejlődése a Goldoni-darabokban: melyek élnek tovább, melyek tűnnek el, vagy hogyan alakulnak át az újonnan létrejövő polgári környezetbe helyezve. A színháztörténeti leírást idézetek színesítik Goldoni Emlékezéseiből – egyes darabok színházi bemutatójáról, a társulat belső életéről, a színészek rivalizálásáról.

Goldoni aktívan részt vett a társulatok életében, nemcsak íróként, hanem rendezőként is közreműködött, folyamatosan reflektálva a közönség ízlésére. Természetesen az újítás sorozatos akadályokba ütközött: a közönség bárdolatlanságába, a színészek ellenállásába, míg a konkurens szerzőkkel, Pietro Chiarival és Carlo Gozzival folytatott harc következtében végül elhagyni kényszerült Velencét. Párizsba költözött, ahol a Comédie Italienne szerzőjeként szembesülnie kellett azzal, hogy a francia közönség a hagyományos commedia dell’arte-darabokat igényli, így lehetetlenné vált a reform folytatása. Az Epilógus Goldoni Emlékezései alapján értékeli az író-rendező reformját és színházi szerepét. A Settecentón végighúzódó színházi vita Goldoni, Chiari és Gozzi között látszólag Goldoni bukásával ért véget: távozott Velencéből, befejezetlenül hagyta életművét. A könyv végszava szerint „párizsi tartózkodása alatt azzal kellett szembesülnie, hogy a velencei színházakban nem sok nyoma és következménye maradt újításainak”. (150. o.) A későbbi korok számára mégis Goldoni a kor meghatározó színházi alkotója, számos darabját az egész világon ismerik és játsszák – munkásságát a magyar közönség most Török Tamara érdekfeszítő könyvén keresztül ismerheti meg részletesebben. 

DOMBI ANIKÓ