Poétaként Térey János nem levelenként kapta a borostyánt: nyolc verseskötetéért, elsőnek megtalált műfaját több irányba tágító verses regényeiért, tetralógiává szerveződő merész színműveiért két évtized alatt megkapta a Déry-jutalomtól a József Attila-díjon, az Alföld és a Látó elismerésén át a Köztársaság babérkoszorújáig szinte valamennyi, az irodalmi kánonban és protokollban rangot adó kitüntetést. De nem hiányzik a 21 leveles babérkoszorúból a színikritikusok által demokratikusan, szótöbbséggel megszavazott elismerés sem. Annál feltűnőbb, hogy a költő sokunk számára legemlékezetesebb remekműve, a társszerzővel írott, 2006-ban bemutatott Kazamaták (Radnóti Sándor méltó elemzésén kívül) majdhogynem visszhangtalan maradt. Az ezt követő, hatásos, ámde sokkal súlytalanabb színmű, az Asztalizene több évadon keresztül sikerdarabnak számított a Radnóti Színházban, míg az 1956-ot több oldalról megvilágító, katartikus élményt nyújtó költői Kazamaták (állítólag) érdeklődés hiányában szorult ki a Katona műsorrendjéből. 

Ellentmondásos fogadtatásban részesült az első versben írt Térey-regény, a Paulus műfaji újítását követő, kortársi témát feldolgozó Protokoll is. Frappánsan tömöríti és ütközteti kritikus elődei jelzőit a Revizor című portálon Radics Viktória. A nagyszabású, sőt kitűnő műnek, a 2010-es évek legjobb alkotásának (is) minősített kötetről az ÉS hagyományos Kvartett-vitája (2011. április 8.) pedig majdnem szélsőségesen differenciált értékítéleteket kínál. Ezúttal jeles kritikusok „nagyon jelentős költő sikerületlen alkotásának”, csalódást keltő, túl hosszú és ennek következtében fárasztó olvasmánynak bélyegzik, „nagyon jelentős és szép könyvnek”, meglehet, a jövőben érvényes – bár nem teljes értékű – kordokumentumnak, remek figurákat felvonultató drámai lehetőségnek, hangvételét tekintve a magyar irodalomban jókor jött ellenszérumnak (is) dicsérik Térey kötetét. Bár a négy bíráló által közösen megajánlott 22-es pontszám – az adható maximumnak alig több, mint a fele – nem túlságosan hízelgő, azért az egyes megállapítások indoklásából, az érvek differenciáltságából mégis kiviláglik, hogy vitára és színpadra is érdemes mű született.

Az lett volna meglepő, ha a Téreyvel korábban sikeresen együtt dolgozó Radnóti Színház, Bálint András igazgató és Kovács Krisztina dramaturg nem csapnak le viszonylag hamar a sokat ígérő szövegre, vagy nem sikerül meggyőzniük a színpadhoz szorosan kötődő költőt, hogy identitásregényéből – a színház kínálta dramaturgiai támogatással – lehetséges és érdemes korunk antihőséről, a Külügyminisztérium negyvenes protokollfőnökéről szóló regényből sokakat érdeklő darabot írni. 

 

24-26 radnoti - protokoll 32Fekete Ernő és Lukáts Andor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Hogy boldogul és milyen problémákba ütközik egy karrierje csúcsára érkezett, változatos munkáját több-kevesebb igyekezettel és hozzáértéssel végző, jól fizetett egyedülálló férfi, akit főnöke pártfogol, barátai kedvelnek és természetesen szeretnek a nők… A hősválasztás ötletéből következik a játék néhány jellegzetes helyszíne is: a történet elegáns hivatali szobákban, tárgyalókban, bárokban, kiállítási és fitnesz termekben játszódik. Ezekben akár jól is érezhetné magát a jól fizetett elithez tartozó, jó fizikumú, és a kultúrát is illendő mértékben és módon fogyasztó hivatalnok. Mátrai Ágoston, bár az eltelt évek alatt beleszokott a mindennapok rutinjába, némiképp unatkozik, feszeng. Nem szenved, inkább csak unatkozik. Spleenje a nézőt sem rendíti meg, legfeljebb kíváncsivá teszi: mi lehet az oka, hogy a hős jó dolgában „valamiért” – vagy akár megfejthetetlen okból? – ennyire elégedetlen, hétfőn unott és kedden boldogtalan. Valójában nincs más baja, mint hogy eredménytelenül keresi a boldogságot a készségesen feléje tárt női karok közt, és időnként némileg zavarja hivatali vetélytársának gátlástalan nyomulása a szamárlétra némely fokán. Irodalmi élményeink birtokában ezt fordítjuk le úgy, hogy Ágostont zavarja a feleslegesség tudata. Valószínű, hogy ez is munkája jellegéből, a szükségszerűen formális követelményekhez alkalmazkodó, tartalmában kiürült protokolltevékenység természetéből következik.

Arra a kérdésre, hogy hogyan jutott eszébe a protokoll mint téma, Térey egy interjúban a hivalkodóan költőietlen tárgy természetére utal, másutt pedig arra, hogy valójában azért írt könyvet a protokollról, hogy ezt a számára idegen közeget megismerje. Függetlenül attól, hogy nem tagadja: őt magát alapvetően undorítja a rideg szabályok közé szorított hivatali élet. (hvg, 2012. február 4.) Undorítja vagy csak untatja? – a kérdésre nem adható egyértelmű válasz. Térey meg is kerüli, amikor arra hivatkozik, hogy ő drámaíróként is, színházi nézőként is beleunt az önsajnáló, kulisszahasogató easternekbe, a kocsmában, kőfejtőben, szántóföldön játszódó magyar drámákba, a „népieschnek” érzett színjátékok hiteltelenségébe. A kritikus, bár e könnyen megfejthető, beazonosítható felsorolás nyomán valójában kísértést érez a találgatásra, ezúttal a hivatalnoki rend írott és íratlan szabályait követve, fegyelmezetten eltekint tőle. Már csak azért is, mert a világirodalom óriási példatára azt igazolja, hogy tróntermekben és laboratóriumokban, kőfejtőkben és miniszteri tárgyalókban is tetten érhetők, áttételesen ábrázolhatók a korra jellemző konfliktusok és kortársaink sorsát meghatározó, azt alakító drámák. Nemcsak a falanszter népe, Hamlet és Lear is lehet kortársunk. 

Térey darabjának szegényes cselekménye nyilvánvalóan a huszonegyedik század első évtizedében, főként Budapesten játszódik. Ennek azonban kisebb a jelentősége, mint hinnénk. Földhözragadt realistaként akár meg is kérdőjelezhetnénk. Mondván: ezek a hősök a kivételezett keveseket képviselik. Hiszen Mátrai Ágoston protokollfőnöknek és a környezetében élők többségének is mindene megvan, jólét, változatos munka, utazás, karrier, társaság… és természetesen a másik nem kínálta örömök változatossága is. Valami mégis hiányzik. Lehet, hogy életük értelme, célja, tartalma? A tegnapi tettek hozadéka és a holnapba vetett hit? Vagy igaza lenne Bóta Gábornak, hogy egy „az elithez tartozó senki” lamentációját hallgatjuk? (Népszava, 2012. február 4.) De hiszen amikor az író azt állítja, hogy minden vonzó vagy kevésbé vonzó hősének a bőrébe belebújik, és ugyanúgy együtt érez Mátrai Ágostonnal, mint az aggok házába kényszerült nagybácsikájával, valamiféle szolidaritást is vállal hősével.  Darabjának távolságtartó jellemrajzai éppen azért érdekelnek, mert minden leleplezett, megítélt figurájának megvan a maga igazsága is. Jászai Mari, azzal védte Lady Macbethet, amikor másodszor kapta meg szerepét, hogy a gyilkos királyné lelkiismeret-furdalása az elkövetett bűn súlyának, terhének felismerését bizonyítja. Mátrait sem az író, sem a néző nem hiszi a körülmények áldozatának. Viszont elhiszi, hogy (legalábbis részben) attól feszeng a számára megszokhatatlanul idegen luxus környezetben, mert életének üres kellékei sem törik át a közönye falát, és kiürült mindennapjaiban zavarja a feleslegesség tudata.

Nekem a darab első jelenetei közben, Mátrai spleenjének racionális elemeit vitatva, eszembe jutott egy Bernard Malamudtól hallott igaz történet a hetvenes évekből. Amikor egy budapesti újságíró ismerőse elmesélte, hogy baráti társaságukban összeszámolták: az asztal mellett a túlélt történelem tanúiként és áldozataiként „negyvenkét esztendő (letöltött) börtön” ült együtt, Malamud válaszul azt hozta fel, hogy ők pedig író barátjával, Philip Rothtal azt gondolták végig, hogy előző héten, egy amerikai értelmiségi társaságban több mint húsz év pszichoanalízis árnyékában zajlott a társalgás... Anélkül, hogy a különbséget bármelyikünk zongorázni próbálta volna, értettük és éreztük, hogy mennyire másként hatott életünkre Budapesten és New Yorkban a történelem. Mi, ha akarnánk sem függetleníthetnénk magunkat a politikától.

A Protokoll privát cselekménye számomra kezdetben főként csak a második találkozást idézte: a darab egzisztenciálisan is közéleti funkcióhoz kötött, illetve azt betöltő hőseinek szexuális kalandjai és színpadi gondjai mögül eltökélten kínosan hiányzott a politika, a jelen történelme. Nálunk még a darabban szereplő baleseti sebész sem függetleníthetné magát a hazai egészségügyi viszonyoktól, Novákról, a jelenben élő közgazdászról pedig elképzelhetetlen, hogy családi gondjait kiteregetve teljesen kiszakítsa magát az életébe, munkájába betolakodó napi politikából. De főként Mátrai esetében szembeötlő, hogy a külügyminiszter közvetlen munkatársaként akarva, nem akarva közszereplő, aki elkerülhetetlenül és nyilvánvalóan fellép a politika színpadán. Helyesli, szereti vagy utálja, formálja vagy elszenvedi, megkerülni sehogy sem tudja. 

Erre a mások által is felfedezett dilemmára Térey két választ ad. Az első egy interjúban megfogalmazott, erősen vitatható mondat, hogy azért láttatta hősét ennyire politikamentesnek, mert szerzőként „nem akarta pártok nevével bekoszolni a kéziratpapírt”. Az író második válasza ennél több fokkal meggyőzőbb: ahogy halad előre a cselekmény, Mátrai magánélete mellett és mögött lassanként megjelennek és kibontakoznak az emlékeinkben élő, konkrét politikai események (az államelnök kínos szomszédolása, az államcsőd fenyegető veszélye, az augusztus huszadikai ünnepséget megzavaró vihar stb.). De miért nem éreztem ezt a tényszerűen hitelesített választ sem teljesen meggyőzőnek? Azért, mert a valóságos, térhez, időhöz kötött, konkrét és közismert tények hiteles, vagy akár stilizált felvillantása, sőt megjelenítése a darabbeli viszonyok és összefüggések között nem pótolja és nem helyettesíti a hős véleményét, intellektuális és érzelmi reakcióit. 

 

24-26 radnoti - protokoll 39Csomós Mari és Fekete Ernő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Mátrainak a cselekményben előtérbe kerülő nőügyei érdekesek, hihetőek, de nem elég súlyosak és szenvedélyesek ahhoz, hogy a negyven évet betöltött férfiú éjszakáit és nappalait teljesen betöltve, minden másról eltereljék a figyelmét..A szerelmi szálat alkotó négy különböző nőnemű lény közül az első, aki történetesen zsidónak született, meg sem jelenik a színpadon. A második, a művészettörténész Blanka voltaképpen Mátrai életének főszereplője, de sajnálatos módon – és a szöveg szerint egyáltalában nem mellesleg – rokon, Ágoston unokatestvére. Ágostonunk kitarthatna persze exbarátnőjénél, a sportoló Dorkánál, vagy választhatná az érte egy ideig őszintén lángoló, bájos és temperamentumos parlamenti gyors- és gépírónőt, Fruzsinát is, de nem és nem: a szingli életformát valójában inkább élvező, mint toleráló, hódító férfiú egyik szerelmesét, szeretőjét sem tudja igazán – tartósan és szorosan – magához kötni. Szerintem nem azért, amit a neten hozzászólók egy része állít, hogy aszexuális lenne, hanem mert a természetét és viselkedését jellemző távolságtartó közöny inkább hűti, mint fűti a partner érzelmeinek hőfokát.   

Nem a cselekmény és nem valamiféle politikai üzenet az, ami fenntartásainktól szinte függetlenül, érdekessé és fontossá is teszi a Protokollt. Érdekes az epikus fogantatású darab azért is, mert elejétől a végéig kíváncsiak vagyunk hőseire, a civilben is szerepet játszó színésznő anya sértettségétől a szomszédban lakó Novák nevű közgazdász családi életének fiaskójáig. Mert Térey hősei egytől-egyig saját sorssal és szubjektíven igazolható igazsággal felruházott, plasztikus figurák – ergo jó szerepek is. A tolószékbe kényszerült Laci bácsi sem csak kötelező penzumként látogatott rokon, hanem szellemi rangját, érdeklődését az elfekvőben is valamennyire őrző filológus. A darab egészében – epikus fogantatása ellenére – jól jelenetezett, megszerkesztett kompozíció, amelyben jobbára egymást érik a többnyire hatásos, feszült jelenetek, és a szerkesztő-dramaturg, feltételezhetően a szerzővel egyetértésben eleget húzott a regényből ahhoz, hogy viszonylag ritka a tempóveszteséget okozó üresjárat. De ami ennél is lényegesebb: az előadásban egyetlen pillanatra sem felejthető, hogy a szöveg – minden hivalkodást kerülő, de folyamatosan ható, érvényesülő költészet. A hangsúlyos magyar rímek, képek torlódása alighanem próbára tenné, túlterhelné a dialógusok villódzását. De a mértéktartóan felékesített szöveg, a jambusok közt időnként felszikrázó rímek inkább fokozzák és gazdagítják a hatást. 

A darabot az egekbe emelő – és a neten olvasható – superlativus, amely szerint a „shakespeare-i ihletésű szövegtestből alkotott fenomenális előadást” láttunk, véleményem (és alighanem sokunk véleménye szerint) erős túlzás, még akkor is, ha egy valójában névtelen „Fehér Elefánt” írta… Viszont igazuk van mindazoknak, akik Valló Péter munkájának hibátlan, kiegyensúlyozott profizmusát dicsérik. Az eltökélten szövegcentrikus előadást a rendező csak annyiban és úgy tupírozza – gondolok itt a cselekményt többször percekre is megszakító, váratlanul felbukkanó profi táncosok szerepeltetésére, a szilveszteri maszkosok frappáns megjelenésére –, hogy az nem válik a drámai szöveg kárára. Legfeljebb csak a falból elővarázsolt élő festmények, történetesen sikeresnek mondott Burány-képek  megpillantásakor érezni néha, hogy kevesebb több lett volna.

Az előadás látványvilága mértéktartóan és stílusosan korszerű. Horgas Péter világítóan fehér, plasztik díszletkompozíciója látszólag puritán, de valójában többfunkciójú, mozgalmas építmény. A váltakozó színhelyek realista berendezése nyilván több teret, eszközt követelt volna, míg Horgas jól komponált, egységes tere irodának, műteremnek, múzeumnak és műtőnek is megfelel. Talán a miniszteri tárgyaló tűnt az elvárhatónál is szimplábbnak.

Külön bekezdést, vagy akár tanulmányt érdemel az előadás motorjának és hősének is tekinthető Fekete Ernő színészi bravúrja. A pályáját Ionesco és Csehov világában kezdő, Shakespeare és Weöres Sándor szövegét egyaránt hitelesen és stílusosan tolmácsoló színész rendkívüli állóképessége az, ami először lenyűgöz. Talán nincs is az előadásnak olyan jelenete, sőt mozzanata, ahol ne elsősorban rá figyelnénk. Emlékszem, amikor a Vígszínház sokak által elutasított Othellója után azért nem osztoztam a kollektív elégedetlenségben, mert azt éreztem, értékeltem, hogy életemben először láthattam Shakespeare Jago című, Jagóról írott tragédiáját. Fekete Ernő zseniálisan komponált Weöres- estjével ugyanúgy lenyűgözött a Sufniban, mint amikor csődörré fokozta le önmagát a Katonában. Viszonylag fiatal színészként háromszor részesítette őt a szakma a Színikritikusok Díjában, és ez majdnem olyan biztató elismerés, mint Ascher Tamás Feketéhez intézett jóslata lehetett a diákszínjátszók táborában: „Magából lehet, hogy színész lesz.” A Protokoll persze csak egy újabb lépés ezen az azóta bejárt úton, de tegyük rögtön hozzá, hogy nem akármilyen lépés. Mátrai Ágoston szerepében a színész megőrizte bursikóz fiatalságát, néha még kamasz báját is, de ugyanakkor hitelesen érzékelteti a kiégett káder fáradtságát, megélt és megjátszott kiábrándultságát is. Hivatalnoki létében leplezi le a gépként működő ember cinizmusát, magánemberként elszenvedi a szerelmi hódításait is csak félig élvező férfi kudarcát. Színháztörténeti logika szerint badarság azt állítani, hogy Fekete számára Ivanov Mátrai Ágoston előtanulmánya lehetett. De nézőként mégis hiszem, hogy az anyaszínházában eljátszott Csehov-hős szakmai tanulsága érződik a huszonegyedik századi antihős többrétű megformálásában is. Valló rendezői érdeme, hogy a színész humora, lírája és a figura kritikája egyszerre érvényesül.

Ágoston partnerei sem Téreytől, sem Vallótól nem kaptak ekkora lehetőséget. A véletlen vagy a társulat összetétele úgy hozta, hogy ezúttal az idősebb nemzedékbe tartozók inkább azonosultak szerepükkel. Vonatkozik ez Laci bácsira, akinek epizódszerepéből Lukáts Andor formál valóságos, hiteles emberi sorsot. Anyaszerepében Csomós Mari Bartis Attila Anyám, Kleopátrájának egzaltált, tragikomikus színésznő figurájára emlékeztet, túlzásait is sikerül a nézőkkel elfogadtatni. Zavarba ejtő a darabbéli szigorú külügyminiszter külső megjelenése, harsány stílusa. A kezdet kezdetén Gazsó György játékstílusa eléggé taszított ahhoz, hogy magatartásának, modorának karikaturisztikus vonásait ne állítsuk szembe a reális ábrázolás követelményével. Később azonban a magam részéről elfogadtam: Térey a miniszter figurájának hitelesítésére néhány évtizeddel visszapergette a politikai szereposztást, és Gazsó György bumfordiságával elhitette velünk, hogy voltak, lehettek olyan, lehetetlen helyzetükben vergődő miniszterek, akiket kizárólag beosztásuk és nem formátumuk ragasztott a bársonyszékhez. A Mátrai körül nyüzsgő hölgykoszorú tagjai – Szávai Viktória, Wéber Kata és Sárközi-Nagy Ilona – vonzó „kis csukák”, gikszer nélkül eljátsszák, amit megkövetel tőlük a cselekmény, de egyénítésükre nem sok gondot fordított a rendező. Szervét Tibor (Karányi, kritikus) és Csányi Sándor (Mátrai kollégája és vetélytársa) a mostaninál érdekesebb és főként több dimenziójú jellemábrázoláshoz szoktattak bennünket.

A darab és az előadás holnapi sikerében biztosabb vagyok, mint abban, hogy Térey és Valló Protokollja kordokumentumként marad fenn az idő rostáján. De látleletnek mindenképpen elfogadható. És hiszem, hogy aki jegyet vált a Radnótiba, nem bánja meg.

FÖLES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1