Miről szólhat egy három női szereplős darab? Mi másról, mint egy pasiról? A Pasiról. A pasiról mint ábrándok tárgyáról. A pasiról mint szívek összetörőjéről. A pasiról mint zsákmányról. A pasiról mint a fáradságos női munka megérdemelt jutalmáról. (Vagy ami szinte ugyanaz: kiérdemelt büntetéséről.) A pasiról mint a bosszúból elszeretés eszközéről. A pasiról mint emlékről. A pasiról, aki volt és lesz – aki nincs, és mégis mindig jelen van.

 A MoTeL társulatának Gagarin lányai című előadása rengeteg apró etűdből épül fel. Mindegyik mulatságos, de van, amelyik térdcsapkodósan, és van, amelyik szívszorongatóan. Van fél-, egész- és háromnegyed mosolyos. Édes, fanyar, csípős, sőt keserű kreáció is. Aztán jön egy olyan etűd, amire egyszer csak azt mondja magában a néző: hoppá, ez valódi volt. De ha valódi, akkor az előbbi micsoda? Az bizony csak leánykollégiumi álom volt. És azután a vad viháncolás után ez a szelíd szendeség meg mi? Ezt a megszépítő emlékezet teszi. Úristen, ha ez volt a szerelem hajnala, akkor az ott csak nem a beteljesülés? Abból a bűbájos csitriből lett ez a rettenetes némber? Ki tette ezt vele? Hogy csinálhatta ezt magával? 

 

32 Gagarin 1Berki Szofi, Domonkos Ágnes és Kálmán Anikó

 

Van egy visszatérő epizód, amikor vendéglői asztalnál ül a három vénlány. Túlvannak a desszerten. Túlvannak a reményeken. Ételük-életük javát megették. Jöhet a sör – az emlékeken a sor. A múlt megszépül, közben az emlékezők megcsúnyulnak. Először ezt is csak egy fiktív eshetőségnek nézzük az egymást érő képzelt-vágyott-rettegett epizódok sorában – a lehetséges végkifejletek groteszkig vitt legrosszabbikának. Ám amikor újból előkerül a sörösasztal, már nagyon más a súlya. Utóbb hiába fiatalodik megint vissza a mellette ülő emlékező, hiába látjuk újra szépnek-kacérnak, vagy éppen csalódottnak és csalódottan is csábítónak. Tudjuk, hogy a remények, intrikák, csalódások és küzdelmek végén lepcses-sörhabos szájú asszonyállat lesz belőle is. Viszontlátva a vendéglői színt már biztosak lehetünk benne: ez az epizód nem egy a lehetséges sokból, hanem maga a végzet. Lehet rajta nevetni, gúnyolódni is akár, de elkerülni nem.

Szép, szép – vetheti közbe a nyájas Olvasó –, hogy a Gagarin lányai szerelmi háromszögtörténet. De ha a háromszögnek hiányzik a legfontosabb csücske, történet meg egyáltalán nincs benne, mi tartja össze egyáltalán? Nos, a stílusa! 

Brook terminológiájával élve a Gagarin lányai igazi népszínház: nem akar a fellegekben járni, magasztosan szólni, ezeknek a lányoknak terepe a föld, a hétköznapi érzések földje. Ha valamelyikük a szerelemtől el találna szállni, a másik kettő tesz róla, hogy talajt fogjon. Rendre visszarántják egymást – ha pedig a néző találna túlságosan elandalodni, akkor a rendezés gondoskodik róla, hogy visszazökkentse. Amikor az egyik lány szíve egy tavaszi biciklitúrán csordultig telik, a langyos záport a barátnője a szájából permetezi rá. Az előadás legfőbb szcenikai eleme egy színpadhosszán végignyúló madzag, pontosabban a rácsipeszelt fehér lepedő – Brecht népszínházi márkavédjegye (fény/látvány: Mykola Bondarchuk). Szolgál ez színházi függönynek, díszletnek és kelléknek – mikor mire van szükség az előadásban. A lányok kreativitása alakítja sátorlapból vendéglői abrosszá, menyasszonyi ruhából tébolydai zubonnyá, árnyjáték paravánjából bármivé, akár kötélen lógó lepedővé is. 

A Gagarin-lányok leleményessége kifogyhatatlan, de nem parttalan. A rendezés gondosan válogatta meg a szereplők karakterét. Szerepkörére nézve Domonkos Ágnes eredendően komika, Berki Szofi tragika, Kálmán Anikó naiva – de az előadás során mindenki minden oldalát megmutatja. Berki Szofi karikatúráig viszi a túlfűtöttséget, Kálmán az alamusziságot, Domonkos pedig a naturburs kedéllyel kelt vérfagyasztó hatást. Alakításaik szépsége, hogy mernek nagyon csúnyák lenni. 

ZSÁMBOKI ANDRÁS

 

NKA csak logo egyszines

1