Örömmel, de némi szorongással vállaltam el a felkérést, hogy megnyissam Balla Ildikó kiállítását. Örömmel, mert Ildit egy évtizede ismerem és becsülöm, ugyanakkor szorongással is, mert tartok attól, hogy róla szólván magamról, a színésznőről fogok beszélni. De mi mást tehetnék? Ugyanis nem szoktunk igazán mélyen elgondolkodni azon, hogy a színész és a tervező milyen szorosan van egymásra utalva, s hogy egy előadás sikere milyen nagyban függ kettejük összhangjától.

Minden színházi munka kezdetén bizalmatlan vagyok. Nemcsak magammal, hanem a rendezőmmel, a partnerekkel, mindenkivel szemben. S ebben a sorban fontos helyen áll a jelmeztervező is. Vele szembeni fenntartásaimat nemcsak az a félelem gerjeszti, hogy mint nő miként fogok kinézni – tehát ez nem szimpla hiúsági kérdés –, hanem az a meggondolásom és igényem is, hogy a jelmeznek, a külső megjelenésnek frappánsnak és jellemzőnek kell lennie. Hiszen a nézők számára ez az első információ arról, hogy az adott szereplő milyen karakterrel, milyen belső tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanakkor a figurának összességében erős vizuális jelenségként is kell hatnia. Ehhez közösen kell építenünk a szerepemet, s ebben az együttes építkezésben a jelmeztervezőnek fontos, hogy a színész elfogadja az ő meglátásait a szerepéről, mint ahogy az is fontos, hogy a színésznő elhiggye: a tervező elképzelései a szerepét szolgálják.

Nos, amikor 10 évvel ezelőtt először találkoztam Balla Ildikóval, ez az együttműködés azonnal kialakult. Vidnyánszky Attila rendezte az Álszentek összeesküvését. Emlékszem: az olvasópróba után Ildi bejött az öltözőmbe. Megkérdezte, hogy van-e kedvem beszélgetni a terveiről, mármint az addig elkészült rajzairól. E rajzok gyönyörűen mutatták, merre is akar elindulni, mit gondol arról az asszonyról, akit játszani fogok. Jót beszélgettünk. Értettük egymást. S közben megéreztem a szőke, szelíd nő határozottságát és erejét, ami nélkül lehetetlen mozogni a színészek között, a színházi világban. 

A ruhapróba gyötrelmei vele érdekes utazássá váltak, miközben kezdett körvonalazódni, hogy mi lesz a fércekkel összerakott zöld selymekből, amelyek Madeleine szerepét fogják nekem „kiadni”. Ahogy figyeltem Ildit, miközben kis instrukcióit adta a varrodás lányoknak, ahogy alakomat egyre gazdagabban kezdték redőzni a zöld árnyalatai, láthattam arcán az alkotás töprengését és örömét. Meg a kétkedést is: hogyan illik majd a pontos mértékkel megszerkesztett tervrajz erre a színésznőre, aki itt áll és nyavalyog, hogy a barokk ruhának hol legyen a dereka, mert ő azt szereti, ha ... plamplamplam. Ildi arcán kis felhő suhant át, megjegyzéseimet talán nem is hallotta, hiszen ő most épp egy „összhangzattal” próbálkozott. Aztán még ide egy hajtás, egy csipke, oda meg egy szivacsbetét, hogy jól álljon a szoknya támasztása, és persze a ruha dereka is helyrekerül. Ildi nyugodt, már mosolyog. Majd jön még a paróka, és már biztosan látja Madeleine-t, ahogy reszketve kéri férjét, ne hagyja el Armande-ért.

Egy másik közös munkát is szeretnék említeni, bár nekünk több is volt, pontosan nyolc. Az Úrhatnám polgárt Szergej Maszlobojscsikov rendezte. Abban volt egy olyan merész és bravúros ruhám, ami ritkán adódik egy pályán. A hiú grófnőt „adtam” benne. A gyönyörű mintás brokát ruhának a nyaka tollacskákban végződött, s az egész úgy nézett ki, mint egy karcsú váza. Amikor felvettem, kellett a biztatás, hogy „na, bátran húzd ki magad, hidd el magadon ezt a ruhát!”.

Bementem a színpadra, s egyértelmű volt, hogy ki ez a nő.

 

takacs uj - erdo 2Takács Katalin az Erdő előadásában – Új Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

S még egy emlékezetes előadásról szólnék, az Egon Savin rendezte Erdőről. Ez a próbaidőszak olyan volt, mint egy mesterkurzus, gondolom Balla Ildi számára még ennél is többet jelentett, hiszen közös nyelvet beszéltek, értették egymást, s amit mi Savin szellemiségéből tolmács által kaptunk és érzékeltünk, annak Ildi közvetlen részese lehetett. Egon Savin Osztrovszkij Erdő című darabját különös látószögből rendezte meg, s ennek látványvilága ugyanolyan fontos volt számára. Imádtam a feszes, zárt katonai ruhámat, ami kordába szorította Raisza Pavlovna kitörésre kész vágyait, majd a „szerelmi” beteljesülésnél hiú, elvakult, fonnyadó asszony lilásrózsaszín csipke és tüll-tolulásos ruháját.

Sorolok még kedvenceket, amelyeket nem én viseltem, csak bámultam a kollégáimon. A Szentivánéji álomban a szereplők lebegő, varázsos nőisége fogott meg. A beregszászi Karnyónéban az, hogy a jelmezek hogyan segítették az előadás szédületes felszabadultságát, miként a Pesti  Magyar Színház Veszedelmes viszonyok című produkciójában meg ellenkezőleg, a szépséges zártságot. A női jelmezek rejtelmeit soroltam, de hadd említsek egy férfiét is. A Még egyszer hátulról című előadásból Nagy Zoltán jelmezét, amely a lötyögő, a hajdan remek, nagy színész „mit érdekel engem már a világ” elhagyatottságát fejezte ki.

Balla Ildivel megismertem a nyitottságot. Remek kalandokat élhettünk át együtt, amikor Jiří Menzellel, Vidnyánszky Attilával, Szergej Maszlobojscsikovval vagy Egon Savinnal dolgoztunk. De nem csak a munkában. Amikor először utaztunk együtt Beregszászra, emlékszem, milyen jókedvű, kíváncsi hangulatban voltam. Még soha nem jártam arrafelé. Az Álszentek összeesküvése után történt. Vidnyánszky vezetett, akkor még oldottan tudtunk beszélgetni mindenféle témáról, persze főleg a színházról. Aztán Beregszászon Ildivel elmentünk a bolhapiacra, sétáltunk a városban. Ő ismerős volt itt, hiszen Attilával és a beregszászi együttessel már dolgozott. Miközben járkáltunk, arról mesélt, hogy milyen volt a gyerekkora Újvidéken, mit jelentett a Vajdaságban felnőni, milyen érzés volt szinte gyökértelenül bepottyanni a budapesti színházi életbe. Bátor, kíváncsi, tehetséges nőnek láttam és látom ma is, akinek nagyon pontos képe van a világról, a körülötte zajló történésekről, és véleményét, hitét mindig tisztán vállalja.

 

balla ildiBalla Ildikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Nemrég pedig hazamentünk, Hozzá: Belgrádban és Újvidéken játszottuk az Erdőt, amit Egon Savin rendezett, akinek Ildi a jobbkeze volt. Egyszerre volt jelmez- és díszlettervező, dramaturg és tolmács. Tudom, hogy száz apró dologban segédkezett a színháznak, hogy eljussunk és sikert arassunk ott, délen. Jó volt látni, milyen tisztelet és megbecsülés övezte Savin és a belgrádi színház igazgatója, Bozidar Djurovic részéről.

Ez természetesen nem csak és nem kizárólag a munkájának szólt. Teljesítményével együtt szerették – és szeretem én is – benne azt a személyiséget, aki konokul kutatja-keresi tehetségének „léptékeit”, ha nehézséggel találkozik, nem adja meg magát, harcol, és eléri, amit akar. Erős és igazságkereső. Ugyanakkor a külvilágnak szóló keménysége mögött ott a nő, az asszony.

Miközben készültem Ildikó kiállítására, eljátszottam néhány adattal. Ha tetszik, egy kis számmisztika következik. Neve betűinek összessége a 7-es számot adja ki, ami a bölcsesség, az okkult tudás, a feltárandó titkok száma. A 7-es szülöttei olyan tudás birtokosai, amellyel irányítani tudják a többieket, könnyen felszínre hozzák a tudatalattiban rejlő érzéseket, gondolatokat, nagyon erős az intuíciójuk, szinte belelátnak másokba. 

Ezek a tulajdonságok jól megfigyelhetők a kiállított ruhákon, terveken, maketteken is. Ajánlom tehát figyelmükbe Balla Ildikó kollekcióját, amely munkásságának csupán kis szeletéből nyújt válogatást, de a látható anyag jól kirajzolja, hogy a tervező miként bánik az anyagokkal, a formákkal, milyen fantáziával teszi teljesebbé egy-egy színpadi alak életét. 

 TAKÁCS KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1