Ha majd egyszer valaki részletesen feldolgozza Mohácsi János munkásságának történetét, talán hosszasabban kutatni fogja az okát annak az elsősorban nem esztétikai, hanem életrajzi természetű változásnak, ami a rendező pályáján néhány évvel ezelőtt bekövetkezett. A Kaposvárról csak alkalmanként kimozduló, évente egy-két előadást hosszas munkával létrehozó, a bemutatóra többnyire el nem készülő (gyakran premiert is halasztó) alkotóból évente három-négy előadást időben, zökkenőmentesen, vérprofi módon (és komolyabb csalódást csak ritkán okozva) elkészítő rendező lett.

Noha e változás nyilvánvalóan nem független a külső körülményektől, esztétikai konzekvenciái nyilvánvalóak. Mohácsi János pályáján egyre inkább két markáns előadástípus rajzolódik ki. Egyfelől saját alapanyagból (öccsével, Mohácsi Istvánnal közösen írt, színészi improvizációkra is építő szövegkönyvből) létrehozott, nagy formátumú és nagy hatású előadások készülnek, másfelől egy adott alapművet a jellegzetes „mohácsis” attitűddel és alkotói módszerekkel fűszerező, humorosabbá, ironikusabbá és/vagy provokatívabbá élező, de radikálisan át nem alakító produkciók jönnek létre. És ezzel párhuzamosan háttérbe szorulni látszanak a feldolgozott (általában közismert) darabot gyökeresen átértelmező bemutatók (ha az idei székesfehérvári Csárdáskirálynőt nem számítom – amely ha nem is remake-je a majd’ két évtizeddel ezelőtti kaposvári előadásnak, de ebben a formában aligha jöhetett volna létre anélkül –, az utóbbi néhány évben csupán a Pécsett rendezett Képzelt beteg, illetve – az /át/értelmezés eredetisége okán – a kaposvári Játék a kastélyban volt ilyen). 

 

buborékok3 0Sirkó László és Sára Bernadette

 

A Kecskeméten színre vitt Buborékok tipikus példája az alapművet ironizálva, a hangsúlyokat áthelyezve finoman átszabó alkotói módszernek. A hangsúlyok áthelyezése a Buborékok esetében különösen fontos, hiszen szorosan kapcsolódik Csiky Gergely írásművészetének problematikájához. A Buborékok – a szerző több más darabjához hasonlóan – erősen társadalomkritikai élű komédia, színes karakterekkel, hatásosan szőtt történettel, ám meglehetősen avítt dramaturgiával, s a happy end lebegtetésének illúziójával. A szereplők gyakran „félre” beszélnek, szándékaikat a nézők felé kimondják vagy éreztetik, a színen viszont csak „lejelzik” – nagyjából azon vígjátéki konvenciók mentén haladva, melyeket a Csikyénél jóval sablonosabb, színtelenebb, kevésbé harapós kedvű komédiákra méreteztek. Mohácsi rendezése ezen változtat jelentősen. Noha szerkezetileg – különösen az első két felvonásban – híven követi az eredetit, az illúzió buborékjait fokozatosan felpattintja. A színen megjelenő Solmay Ignác nem kedvesen tutyimutyi papucsférj csupán; a családi vagyon felélésében neki is döntő része van (kártya, kártya és kártya). Miként a vidéki rokon, Morosán Demeter látszólagos együgyűsége és segítőkészsége mögött is jól kitapintható üzleti érdek és számítás rejtezik. Az pedig szinte természetes, hogy amit a szülők még egyszerűen csak nem akarnak látni, azt a gyermekek már pontosan látják, csak cinikusan nem létezőnek tekintik. A civakodások persze durvábbak, nem kelt feltűnést, ha az ifjú pár a reggelivel dobálja egymást. E közegben természetes az is, hogy a cseléd csupán használati tárgy, ha nőnemű, akkor a család férfitagjainak szexuális használati tárgya, akit mindenki kiröhög, ha jutalomként szabadnapot kér.

A buborékok kipukkasztása is kicsit tudatosabban történik; még ha Solmay nem tudja is, hova vezet a folyamat, egy idő után már amolyan minden mindegy alapon hagyja, hogy a hazugságok lavinája maga alá temesse a családot. Ám a végkifejlet jelentősen eltér az eredetitől. Nem pusztán abban, hogy Mohácsinál a „megoldást” részben egy vérfagyasztóan abszurd momentum hozza el (a korrupció vádjának rémétől a kőoroszlánok szabadítják meg Rábayt), hanem abban is, hogy míg a hazugságra, önámításra alapozott régi világ összeomlik, a cinizmusba betonozott új világ tovább él. Zsák a foltját megleli, párcserék zajlanak, s végül az ifjak mindegyike megtalálja a maga számítását, ám szüleiktől gátlástalanul megszabadulnak: Solmay és neje indulhat a Morosán által berendezett vidéki nyomortanyára. „Kirepülnek a szülők” – kommentálják a fordulatot a gyermekek, s az idős pár riasztó társas magányban indul el az életből kivezető úton.

Igen erős hatású jelenet ez, mint ahogy igen erős az előadás utolsó felvonása is, s talán ez érteti meg a korábbi hiányérzet okát. Az első két felvonás ugyanis jobbára precíz mixtúrája Csiky és Mohácsi világának, mindkettejük humora hat (ízlés dolga, kire melyiküké inkább), de igazán komoly-komor jelenet alig ékelődik a játékba. Így a két felvonás óhatatlanul egyneműbbnek, kiismerhetőbbnek érződik az optimálisnál, a rendezői eszközök ismerősek más előadásokból, a poénok egymásutánja gyakran kiszámítható. Miként kézenfekvőek és némiképp ismerősek az életteret és viseletet finoman kimozdító, kifordító, önmagukban egyébként találó tervezői megoldások (díszlet: Fodor Viola, jelmez: Tihanyi Ildikó) is. Mindez kétségkívül csökkenti a játék „élvezeti értékét”, de nem érinti szakmai kvalitásait. A Kecskeméten először dolgozó Mohácsi érzékelhetően jól megértette magát a Katona József Színház mind jobban megizmosodó társulatával (igaz, ezt vélhetően segítette, hogy a fiatal szereplők többsége Mohácsi-tanítvány). Ha kiemelkedő alakítás nem is látható az előadásban, figyelemre méltóan egységes az alakítások szakmai színvonala. Márton András megbízhatóan keveri ki Solmay tisztességének és tisztességtelenségének, linkségének és felelősségvállalásának színeit, s precízen mutatja a folyamatot, melyben a buborékok „utánam az özönvíz” alapú kipukkasztásának szándéka végül is legyőzi a bajelhárításra irányuló igyekezetet. Sára Bernadette Solmayné nagyzolási hóbortja és reflektálatlan egoizmusa mögött érzékelteti a vakság eltökéltségét. Sirkó László mindvégig megőrzi Morosán alakjának ambivalenciáját; egyszerre tűnik jó szándékú, csekély műveltségű vidéki rokonnak és minden hájjal megkent, gátlástalan üzletembernek. Fia, Tamás viszont valóban kedvesen együgyű; Orth Péter precíz komédiázással mutatja a figura teljes életképtelenségét. Nem úgy a többi ifjú. Csémy Balázs (Rábay) és Téby Zita (Szerafin) össze alig illő párosában még talán fel-felvillan (Csiky-módra) a tisztes életvitel lehetősége, ám a legifjabb generáció már nem hagy kétséget arról, hogy más idők jönnek. Decsi Edit Arankája és Krajcsi Nikolett Gizellája csupán a magatartásforma sablonjait veszi át a mamától; céljuk felé nyersen és alig palástolt kíméletlenséggel törnek. A fiúk pedig a papa pótcselekvésként űzött lumpolását szinte életprogrammá fejlesztik. Keresztény Tamás Bélájának esetében fel sem merülhet a kérdés, hogy alkalmas-e politikusnak, hiszen semmi jele nincs, hogy legalább e pálya fontosságának látszatát a tivornyák elé helyezné. Porogi Ádám Róbertje pedig pragmatikus cinizmussal életformává avatja a semmittevést; az ő életfilozófiája a leginkább hátborzongató, következésképp az ő figurája a legformátumosabb. A kisebb szerepek közül elsősorban Kiss Jenő élő anakronizmusként a többiek közt tébláboló inasa és Trokán Nóra kiszolgáltatottságát természetes szükségszerűségként megélő szobalánya tűnik ki. 

Zenés vígjátékként hirdeti az előadást a színlap, s noha dalra senki nem fakad, a Kovács Márton vezette háromtagú zenekar végigkíséri a játékot. Az ő muzsikájuk is az utolsó jelenetben válik igazán fájdalmassá, akkor, amikor az öregek otthagyják a világot. Pedig nincs sok siratni való azon, ami velük együtt elvész, csak éppen attól mentsen meg az isten, ami utánuk következik. Nemcsak az előadást látván, de tapasztalatból is mondhatjuk: nem fog megmenteni. 

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1