Az előadással való találkozástól időben távolodva, s megfogalmazni próbálva a látottakat, egyre könnyebb igazat adni a rendezői elképzelés részleteinek. Érteni és indokolni lehet majd minden megoldást. Mi lehet akkor az oka annak, hogy a néző azt érzi, az előadás működés közben időről időre szétzilálódik és kiüresedik? Alföldi Róbert mint rendező Vörös Róbert dramaturg segítségével jelentős műtétet hajtott végre a Nádasdy Ádám által fordított dráma anyagán. A jelenetátvetések és húzások révén kialakult szövegből így is majd három óra hosszat tartó, heves és keserű játék született. Soha még ilyen reménytelen röhögéssel nem zárult mifelénk a töprengő királyfi története. 

A képzeletbeli rendezői tervezőasztalon megszámlálhatatlan, s a darabtól egyáltalán nem független, önmagában minden esetben érvényes ötlet sorakozhatott. Fontos lehetett, hogy a mű fiatalokhoz szóljon. A Nádasdy-fordítás mellett Szabó Kimmel Tamás választása a címszerepre önmagában jelképi erővel bír. Egy értelmes, de lehetőségek nélküli ifjú ember tehetetlen agresszivitással forog körbe, rágja és rángatja önnön lelkét, mert gyanakszik. Nem hisz azoknak, akik tettekre buzdítják. Én hozzam helyre, amit elszúrtatok? S ha nem igaz, amit beszéltek? S ha igaz, érdemes-e végigcsinálni veletek? 

A színpadra ültetett, illő módon feszengő közönség Menczel Róbert játékterében egy fekete fóliával lefedett széksorú, tehát színházként nem üzemelő színház nézőterére lát le. A monstruózus kristálycsillár is fekete szemeteszsákba csomagolva lóg alá. Ott, a fölső széksoroknál, állványzatok és letakart széksorok között jelennek meg azok, akik számítanak. A szertartás, mely erősítőkön érkező, dörgő tapssal kezdődik, merőben politikai természetű. Nagy Fruzsina jelmezeiben öltönyös, nyakkendős belső emberek tapsolnak az első beszédét tartó Claudiusnak. A király (Makranczi Zalán) elegáns termetén fekete öltöny, bivalyvér színű nyakkendővel. Friss asszonyán, a királynén (Söptei Andrea) a first ladyk merevre fésült szőke, félhosszú frizurája. Az új uralkodó emelkedetten beszél, de a megtervezett mondatok közben bizalmaskodó grimaszokat vág, mint egy viselkedni nem tudó focista. Időnként istentelen krampácsolás zaja hallik. Építenek? Bezárnak? Átalakítanak? Az ünnepség tart, Hamlet pedig lapul valahol. 

 

14 nemzeti - hamlet 17Nagy Mari és László Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Vaksötét lesz. A nézőkkel teli színpad fekete kúttá, szellemjárta helsingőri várrá alakul, s föl, a zsinórpadlásig járja át a rettenet. Ebbe az egy ­– valóban működő – hátborzongató megoldásba is elég lehetett beleszeretni, hogy helyet cseréljen néző- és színpadtér. De az ifjak csapata (Fehér Tibor, Farkas Dénes, Előd Álmos) s velük majd Horatio (Mátyássy Bence) inkább hasonlít randalírozó kamaszokra, mint megszeppent őrökre. Ez a kezdeti futkosás a sötétben erős és többértelmű motívumává lesz később az előadásnak. Kicsit zavaró és mindenképp lefokozó, hogy a holt király szelleme az utcai balhézók mára jelképpé vált, fejre húzott, csuklyás fölsőjében van. Ennél meghökkentőbb és rejtélyesebb lesz, amikor a kiismerhetetlen visszajáróként megjelent László Zsolt később mint Színészkirály lép elénk. Lehet mélázni, hogy ez most jelent valamit, vagy esetleg figyelmen kívül hagyható. Kinek a nevében szólít tettre ez az alak? A megalázott művészet kötött rongyokba bújt, felséges királyi párjaként megjelenő László Zsolt és Nagy Mari jelenetszigete később az előadás legemlékezetesebb percei közé tartozik. Ők aligha vállalnának ilyen ijesztgető „különmunkát”. De akkor miről van szó? Kell, hogy jelentése legyen a szereposztásnak, de a továbbgondolás nem vezet elég erős eredményre. 

Az előadás halhatatlanja az ezüstszürkébe bújt, kopasz kancellár, mindannyiunk irritáló ismerőse, a mindenre megoldást tudó Polonius (Rába Roland). A figura halhatatlansága ez esetben tényleges, a végén a mikrofonba ordítozó, szögletes Fortinbras (László Attila) mögött is megjelenik, tüstént, tettre és szolgálatra készen, agyonverhetetlenül. Remek alakítás. Fiával, Laertesszel (Szatory Dávid) való híres oktató jelenetét fésűsen egymásba tolták egy rákövetkezővel. Igen jó része ez az előadásnak. 

Rosencrantz (Marton Róbert) és Guildenstern (Hevér Gábor) lila és rózsaszín ingben pompázik. Jelentéktelenségük fokozhatatlan. Hamlet nem figyel rájuk. De Opheliára sem. Radnay Csilla pedig elegáns piros ruhácskában tétovázik, csak hát nem érti, mi történik körülötte. 

A második rész Claudius imájával kezdődik. S bármily messze még a vég, a hangnem máris a végjátszmára utal, Hamlet váratlan hadvezéri hörgését halljuk. Mintha most kezdődne igazán a megbomlás. S nem megjátszottan, hanem igazán. De szétesés ez inkább. 

Claudius szinte nyílt színen, a széksorok közé lebukva hágja meg Opheliát, szórakozottan és mellékesen. Ez idő alatt öli meg anyja szobájában Hamlet a leskelődő Poloniust a legfölső széksorok fölött kis színpaddá alakított világosítófülke függönye mögé taszajtva. 

A királyné és Hamlet egy pillanatra mintha képes lenne megérteni és megérinteni egymást. Párbeszédük egy része egy éjszakai konyha meghittségében is megélne. A királyné mintha fölfogna valamit. Az ő leépülése itt kezdődik. De ekkorra már az előadás is kezd részekre hullani. 

Ophelia kezében kis plüssmacival fejezi be szerencsétlen életét. Őrülése nem látványos, megtiprottsága mégis szívszorító. Ha Radnay Csilla nem énekelne ilyen jól, talán Ophelia sem énekelné a szerelemre hívó szép magyar népdalt. De énekli. Nem lyukad ki a pillanat, helyén van a dallam. Itthon vagyunk. Itthon is lehetnénk. Alföldinek mindig mindenről eszébe jut valami. Izgalmas érezni, amint egy-egy helyzetet érvényes gondolattársítások buborékjába illeszt, talál egy másikat, azt is körbeasszociálja, megnöveli, s mellé ragasztja. De ebben az előadásban ezek a buborékok legföljebb ha fürtökbe rendeződnek, átjárás, ami a dráma egységes keringését lehetővé tenné, nemigen épül ki köztük, s elvétve sem fordul elő, hogy egyik jelenet „rálépjen” az előző magaslatára. Széttört már minden. Ez az alapgondolat.

A tengert jelző, helyszínen gyártott köd és füst után, a sírásó-jelenetben Hollósi Frigyes és Znamenák István a mélyből, vagyis a széksorok aljáról kotor elő pár lábszárcsontot, bordát, s velük közelmúltunk rettentő relikviáit: egy rabruhát, sárga csillaggal, egy vörös csillagot, sarlót, a bűnök jelképes dokumentumait, s persze Yorick koponyáját. 

A magángyilkolás eddig jobbára birkózás volt, a központi rendcsinálás fegyverdörgéssel, a nagy párbaj parodisztikus vívások formájában zajlik, a feldühödött Laertes államilag támogatott gépfegyver iszonyú ropogását használja. Gertrud merev részeg, mire a halálos italt is ajkához emeli. Így vagy úgy, szép rendben mindenki meghal, akinek meg kell halnia. 

A színpadra ültetett közönségnek igen erősen kell figyelnie a nézőtérre vitt játékra. De sok esetben hiába fülel. A tér sok pontja olyan erősen „cseng”, hogy kioltódnak a hangok. Ez sok energiát lop el az esemény követőitől. Pedig figyelni kell a „to be or not to be” szöveget graffitiként a plasztikfüggönyre fújó, majd később egy pillanatra klasszikus, fekete harisnyás Hamlet-szerelésben megjelenő fiúra, nevetni kell a királyi szervezkedés modernizálásán, Rosencrantz és Guildenstern halálhíre például sms-ben érkezik, s jó fizikai állóképesség szükséges a szívbajt előidéző, többszöri puskaropogás elviseléséhez. Tele van problémával, s tele van ötlettel az előadás. 

A haldokló Hamlet hitetlenkedő, keserű röhögése így is az évad legfájdalmasabb színházi pillanata. Az elveszett nemzedék, az elveszett lehetőség siratása ez. Lehet, hogy ingyen döglünk meg? Aztán megtántorít mindenkit a Fortinbras által vezényelt, fenyegető fegyverdörgés. Mert akkor van vége. Akkor aztán mindennek vége.

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1